Zene

A világért sem szeretném tovább rombolni nemzeti önértékelésünket, de Egerszegi ide, fürdőváros oda, a csehek mégis jobban állnak a vízben. Patinás fürdőhelyeik, Karlsbad vagy Marienbad az ivókúrán és a dagonyázáson túl, mondhatni, spirituálisan is hasznosulnak. Ott van, ugye, a Karlovy Vary Filmfesztivál, de a cseh nemzeti irodalom is erősen frekventálja a fürdőzést (Vancura, Kundera), amivel szemben mi csak egy Gvadányit vagy egy Mándyt tudunk fölmutatni, és sajna a Pöstyéni feredés című vaskos pajzánság is azóta elcsatolt területen játszódik. A filmeket tekintve hiába várjuk, hogy bemutassák végre a Tavaly Zalakarosont, és lássuk be, Zenthe Ferenc fürdőmester alakítása A Tenkes kapitányában nem ér fel Rudolf Hrusinsky` Du"ra fürdőmesteréhez a Szeszélyes nyárból.

Osvaldo Golijov történetéről annyit tudok, amennyit a Kronos Quartet sajtóanyaga elárul; kissé kínos, de ez van. Nézzük csak. Argentínában született 1960-ban, ´83-tól Jeruzsálemben élt, majd három év múlva az Egyesült Államokba költözött, a massachusettsi Szent Kereszt-intézetben tanít ´91 óta. A New York Times zenei alkimistának titulálja, aki személyes mitológiájából és a környezeti hatásokból új világok megjelenítésére képes. Műveiben így kaphatott jelentős szerepet a családi zsidó hagyomány és az argentin tangó, ami tavaly az Astor Piazzollához intézett Last Round, idén az Izsák rabbit megidéző The Dreams and Prayers of Isaac the Blind című darabokhoz vezetett. Ez utóbbi most jelent meg a Kronos Quartet és David Krakauer előadásában.

"Olyan lemezt akartam csinálni, amit otthon meg tudok hallgatni Bob Marley, Sly Stone, Curtis Mayfield után - ezeket hallgatom. Nem akartam bumm-durr-puff lemezt készíteni. Csináltam már olyat" - nyilatkozta 1994-ben Michael Franti, amikor indokolnia kellett, miért lett Spearhead néven készített első lemeze, a Home olyan, amilyen. Mármint olyan kellemesen hallgatható ahhoz képest, amilyen felvillanyzó volt a Disposable Heroes Of Hiphoprisy néven 1991-ben kiadott albuma (Hypocrisy Is The Greatest Luxury), nem is beszélve a zajos kezdetről (The Beatnigs, 1988). Most pedig körülbelül ott folytatja, ahol három éve abbahagyta: ha akarod, ellazít, csak duruzsol a háttérben, az is jó egyébként, de ha van energiád figyelni (bogarászni a bolhabetűket), még jobb. Kellemes, intelligens funky rap, néha már-már Snoopra emlékeztetően selymes, mindenféle gengszterizmus nélkül persze.

FILMSpanyolviaszHalálos tézisÉletünk egy nagy vértócsa. A valóság, tehát a tévé- és a mozifilmek világa lassan beszivárog az ún.

Ha élnek a földön angyalok, miért ne készülhetnének angyalos filmek? Wim Wenderstől Jeles Andráson át Roger Moore-ig sok minden beugrik, ám angyalos vígjátékok eddig nem nagyon készültek. Nem lesz ez így jó, gondolták Hollywoodban, és előálltak az új recepttel, ami a családi mozi, a road movie és John Travolta Pulp Fiction-ös manírjainak elegye, plusz szárnyak. A produkciót elnevezték Michaelnak, leforgatták, és a kasszához fáradtak, ami leginkább annak köszönhető, hogy a filmhez előszedték majdnem az összes ócska klisét a mézeskalácsraktárból. Nora Ephron rendező biztosra ment, a hátrányos helyzetű fekete kisfiút leszámítva mindent belerakott, hogy világgá kürtölje: all you need is love. Van benne kiskutya, lecsúszott újságíró, szerelem és csoda, mosoly és könnyek, a szokásos hazugságok. Az ilyesmi megtekintése legfeljebb karácsony tájékán indokolt, kizárólag videón, amikor a tékás is meghatódik, és nem a Láncfűrészes gyilkosságok négyet vagy a Minden lében két anált ajánlja.

Volt egyszer egy Mozgó Világ, annak is egy versszerkesztője, a legkisebb fiú, bizonyos Mányoki Endre. Aztán a Világ megszűnt Mozogni, a mozgófiak szétszéledtek: ez képviselőnek ment, a másik vezérigazgatónak (majd főszerkesztőnek). Mányoki is ment, mendegélt, míg elérkezett Veszprémbe, a Vár ucca tizenhétbe, ahol kiadták a könyvét. Pedig dehogyis akart ő auktorként díszelegni, ő, a mozgó redaktor, mindenkori szerzők páty- és páholgatója. Az maradt, aki: filosz, részengő ritter, értelmiségi s tovább.

Jó párszor fejet hajtott az utóbbi évek során a Narancs a londoni Nation Records előtt, nekik köszönhetjük a Trans-Global Undergroundot, a Fun-Da-Mentalt, az Asian Dub Foundationt és persze Natacha Atlast is, úgyhogy a főhajtás ezennel folytatódik. A mi Natachánk nem két éve bújt ki a tojásból - brit és belga klubok szerencsés látogatói már azelőtt élvezhették arab énekét és hastáncát, hogy Jah Wobble 1991-ben közös lemezt készített vele (Rising Above Badlam), aztán beépült a TGU-ba -, de igazán akkor libbent a fénybe, amikor 1995-ben, hathatós TGU-részvétellel megjelent első önálló albuma, a Diaspora. Lenyűgöző darab, ha a 90-es éveket reprezentáló zenéket kéne megneveznem, ez nem hiányozhatna közülük, maga az ezredvég, ahogy a Közel-Kelet hangja és a Jamaica felől dobbanó dub randevúzik a földalatti brit táncparketten. Mindenütt otthon, mindenütt idegenben.

Azért ez nyilvánvalóan az apokalipszis jele, jegyeztem meg, mintegy felütésképpen, mert valahogy el kell egy beszélgetést kezdeni. Arra céloztam, hogy nem nyitott ki a pizzeria, ahol találkoznunk kellett, az előző napi kánikula pedig jeges, esős metamorfózison esett át. Grencsó a lényeget illetően osztotta nézetem, bár ő a járókelőkből indult ki, a többit mintegy csak kísérőjelenségnek tekintve. Végül a Villa Negra sörözőben kötöttünk ki, mely mint kiderült később, eleve elrendelt hely. De előbb még azt szerettem volna megtudni, hogy van az, hogy egy jobbára avantgárd muzsikus a századelő ragtime-jaihoz fordul.

Finnország vezető folk-pop zenekara már alig várja, hogy végre Magyarországra látogasson, és újra egy fesztiválon lépjen fel a Muzsikással - biztatott Sirpa Reiman, az együttes egyik énekesnője, aztán csatlakozott a basszusgitáros Pekka Lehti is.

A gurálokat tüdőgondozásban és relaxációban érdekelt enervált lengyel értelmiségiek fedezték fel százhuszonöt évvel ezelőtt. Szívták a jó levegőt, nézték a gurálokat, akiken akkor még nem úgy állt a jégergatya, mint tehénen a póz. A helybeliek lassan megszokták, hogy nézik őket, be is álltak erre: a gurálok régóta abból élnek, hogy gurál módra öltözködnek, beszélnek, viselkednek, muzsikálnak. Százhuszonöt éve tart a nagy jelmezbál a nagy tátrai Disneylandben, a gurálok jelmezben hajtják lovas szánjaikat, kormányozzák tutajaikat a Dunajecen, vagy medvének öltözve fényképezkednek a turistákkal.

Adatok híján is borítékolhatjuk, hogy a Magyar Televízió legújabb show-műsora az első adástól kezdve nézettségilista-éllovassá vált. Igaz, a siker nem a Szabadság térieken múlott, ők csak teljesítették a Szerencsejáték Rt. megrendelését, aminek a lényege az volt, hogy az ötöslottó-sorsolás ezentúl szombaton legyen, este hét után.

Nem tudom pontosan, milyen lesz a közszolgálati Magyar Televízió új arculata, merthogy állítólag dolgoznak már rajta a fiúk; a bejelentkező logo valószínűleg az lesz, hogy piros-fehér-zöld háttér előtt egy külsős bt-beltag felmarkol félmillió forint honort, miközben felkel a nap a Szabadság téren; műsorzárás gyanánt pedig nyilván Peták elnök megfestett portréja lesz látható a képernyőn, mialatt a kuratórium tagjai több szólamban eléneklik a Balkán néhány himnuszát.

Van annak jó oldala is, ha valaki huszonéves. Sőt. Egyesek szerint számos jó oldala is van, a prosztataműködés viszonylagos zavartalanságától kezdve addig, hogy kora okán megadatik neki az, hogy drámaíró létére olyan hidegen, undorát alig leplezve vizsgálja tárgyát, pontosabban annak felette járó generáció által preparált maradványait, ahogyan Hamvai Kornél teszi díjnyertes pályaművében, melyet most, évad végén állított színre a Kaposvári Csiky Gergely Színház.

Mélyen erkölcstelen, sokkoló, undorító, hideglelősen cinikus, pornográf, történelmi időn kívüli stb., no és persze mindennek az ellenkezője - írták Jerofejev prózájáról a kiátkozók és a mennybe menesztők. A könyv belső és hátsó borítóján olvasható különféle recenzensi idézeteket - gondoltam - egymás alá másolva csodálkozva veszünk észre egy talált tárgyat, egy, a szerző által papírra sohasem vetett, ám kétségtelenül létező új Jerofejev-szöveget.