Van annak jó oldala is, ha valaki huszonéves. Sőt. Egyesek szerint számos jó oldala is van, a prosztataműködés viszonylagos zavartalanságától kezdve addig, hogy kora okán megadatik neki az, hogy drámaíró létére olyan hidegen, undorát alig leplezve vizsgálja tárgyát, pontosabban annak felette járó generáció által preparált maradványait, ahogyan Hamvai Kornél teszi díjnyertes pályaművében, melyet most, évad végén állított színre a Kaposvári Csiky Gergely Színház.
Spiró György értékelése szerint a Körvadászat a realista dráma azon mezsgyéjén balanszíroz, melyet a szocreál (le)járatlanul hagyott - bizonyára hamvaira várva, teszem hozzá. Egy kisvárosi pártvezetőség évi rendes körvadászatai képezik a dramaturgia kristályosodási pontjait, melyek során a megyei, felsőbb ÁVH sugallatára a főszereplők a maguk soraiból kénytelenek egy-egy áldozatot terítékre tenni. Persze kérdés, alkalmasak-e efféle kifejezések, mint dramaturgia, ennek a konfúz, feszültség és tagolás nélküli jelenetsornak a leírásához, melynek legkarakterisztikusabb vonása az a kétségbeejtő lassúság, amivel a nézőtéri lámpagyújtás felé vánszorog.
A burleszkbe hajló hangütés után a néző ráhangolja nevető-, arc-, sőt záróizmait a várható szituációkra, melyeket - mondjuk - megszokott ebben a színházban. Helyette egy melodramatikus, egységes stílus- és hangvétel nélküli dekkolásnak lehet tanúja a szünetről szünetre fogyatkozó nézősereg. A funkcik meg közben paralel fogynak ott fent, egyiket kivégzik, másik felakasztja magát, hogy aztán a legostobább túlélőgép kerekedjen felül a végére, elvetemült ávósai segítségével, egy kilyukasztott trikolór által jelzett pillanatban. A még klisészerűen sem karakterizált figurák tökéletesen esetleges cselekvései véletlenül sem rendeződnek egységbe sem gondolati, sem szcenikai szempontból. A dolog itt-ott visszacsap groteszkbe, de csak néhány motívum erejéig, egyebekben pedig képtelen kilépni mezítlábas prózaiságából, abból, hogy a szereplők megformáltság híján tragikus vagy komikus drámai szabályoknak megfelelően teljesítsék be a történetet, saját sorsukat. Ehelyett egyszer csak meghalnak, félbeszakadnak, elenyésznek. A körvadászat-halálvadászat-haláltánc szimbólum is torzó marad, mert hiányzik a hitelesség, a kor és az ember mélyebb ismerete, az, hogy az író legalább halvány kísérletet tegyen megértésükre és motívumaik ábrázolására. Fiatalosan: unottan és érzéketlenül löki elénk ezt a történetet, fogalma sincs az elvtársi vadászatok atmoszférájáról, ahol még a tréfálkozásnak is szabályos forgatókönyve volt, annak, hogy ki ki mellé állhatott és így tovább.
A magyar történelem e szakaszának megfejthetetlenül szövevényes, tragikus valója Hamvai górcsöve alatt furcsa, undorító kis férgek céltalan mozgásává válik. Irodalmi élményeit kérődzi vissza emésztetlenül, mint egykori tanítványom, akivel talán egykorú, és aki A biblia elolvasása után így kezdte a dolgozatát: "Az ötvenes évek nagyon rossz volt." Ami egyébként kétségtelenül igaz, ha hihetünk annak a néhány millió túlélőnek, akik ahelyett, hogy kimennének a temetőbe, és húznának magukra egy kis földet, csak meresztgetik itt a szemüket vádlón.
A Csiky Gergely Színház 56-os drámapályázatának nyertese felvet persze néhány kérdést. Az adekvát "milyen lehetett a többi" csak a felszín, az igazi baj az, hogy eme egész történelmi problémakör immár a szükséges távlatból sem látszik semmivel feldolgozhatóbbnak, érdekesebbnek. Mintha mindenki legszívesebben elfelejtené.
Kornis és Esterházy, akiket nagyon vártak, "be sem indult" a témára, a győztesek meg amúgy lábujjhegyen körbejárták. Ugye, van itt ez a Körvadászat, befutó még Jeles András Szenvedéstörténet című pszichodrámája (mely több zsüror szerint kiváló) plusz két második és két harmadik díj. Ráadásnak némi morgás, az egyik nem kvalifikált pályázó, Pozsgai Zsolt részéről a Nap TV-ben, mondván, itt egy klikk döntött, ignorálva az ő Mindszentyről és Jávor Pálról szóló, kiváló darabját. Hamvai a bemutatóról gyorsan nyilatkozott, hogy ő "nem rosszakaratból, csak pénzért tette" (Fülig Jimmy) e merényletet a színpadon tébláboló színészek s a színház ellen. Annyi becsület azért szorult valakibe a szkéné túloldalán, hogy a megváltó függönyt követő első meghajlás után ki sem engedték többé a csapatot, bár páran még verdesték tétován a tenyerüket. Jól neveltségből ne tapsikoljatok itt.
A kudarcban állítólag egyetértett a színházi rendezőkből álló zsűri, finomabban szólva abban, hogy a kortárs drámaírók kicsiny csapatában "benne maradt" az alapmű, mellyel "tartozik" a magyar dráma, és amelyre a történelem kéretlenül rászabta a klasszikus tragédia minden kellékét, a hős fordulatot hozó megvilágosodásától a népek sorsát fordító, néhány nap alatt lezajló, kozmikus izzású eseménysoron keresztül a nagyszerű bukásig. Talán túl egyszerű, s ezért túl veszélyes. És mivel ma nincsenek kultúrpolitikusok kreálta "élő klasszikusok", akiktől az Akármilyen-mozgalmi Panteonba szóló örökbérletért cserébe elvárhatnánk egy ilyen darabot, nincs kötelező feladat sem. Mindenkiből lehet tragikus hőst csinálni, még a nézőből is - csak éppen a tragikus hősből nem. Azért az még ebben a mai kocsmában is riasztó, ha valakinek ennyire nincs köze ahhoz, aminek nekiáll.
Még ennél is rosszabb hír, hogy Joe Eszterhas hollywoodi forgatókönyvírót, aki utoljára a Jade című harmadosztályú szeméttel kvalifikálta magát, szintén foglalkoztatja a téma. De ebből még akár ki is jöhet valami. Az említett filmben ugyanis van egy jelenet, mit jelenet, egy mondat, mely többet mond a hatalomról, mint amit ifjú szerzőnk valaha fog, éljen bár a Hale-Bopp üstökös visszatértéig. A filmbeli kormányzó (a Rosszfiú) elgondolkodva forgatja kezében a kompromittáló fotókat, melyeket a felügyelő (a Jófiú) dug az orra alá meglehetősen feszült (drámai!) szituációban. Aztán a sokat megélt, gonosz öregemberek hangján - merthogy az - megszólal: "Itt én baszok, nem engem basznak."
Huszka Imre
