Azért ez nyilvánvalóan az apokalipszis jele, jegyeztem meg, mintegy felütésképpen, mert valahogy el kell egy beszélgetést kezdeni. Arra céloztam, hogy nem nyitott ki a pizzeria, ahol találkoznunk kellett, az előző napi kánikula pedig jeges, esős metamorfózison esett át. Grencsó a lényeget illetően osztotta nézetem, bár ő a járókelőkből indult ki, a többit mintegy csak kísérőjelenségnek tekintve. Végül a Villa Negra sörözőben kötöttünk ki, mely mint kiderült később, eleve elrendelt hely. De előbb még azt szerettem volna megtudni, hogy van az, hogy egy jobbára avantgárd muzsikus a századelő ragtime-jaihoz fordul.
Másfél éve, így Grencsó, rendeztek egy ragtime-estet a régi Zeneakadémián, neki is a kezébe nyomtak egy valag kottát, írjon át szóló szaxofonra pár darabot. Aztán ahogy belemászott, egyre inkább izgatni kezdte, hogy új fényt kaphat általa a századelő, de az is kiderült, hogy ez így nem megy egyedül. A szóló szaxofonhoz Ágoston Béla klarinétja társult, kettesben szerepeltek a Zeneakadémián, majd amikor Győrben megnyitottak egy kiállítást, Hartyándi Jenő jelezte, hogy a Mediawave szívesen kiadná az anyagot.
Csakhogy Grencsó addigra már egy tangóharmonikást is maga mellé álmodott, többen neki is futottak, de senki nem ment bele, hiszen alig egy hónap volt hátra a felvétel időpontjáig. Végül Beke Tamás vállalkozott (igaz, ő zongorista, de tangóharmonikán kezdett), és egyből ráérzett, mit akar Grencsó hallani. Valami fátyolosat, valami levegőset, visszafogottat.
Kilenc darab került az in ragtime című lemezre: amerikai örökzöldek, aztán a Monarchia magyar klasszikusainak: Székely Aladárnak, Barta Lajosnak a szerzeményei; kettőt jegyez Ágoston is. Közöttük zajok, Grencsó szavával: hanglátomások, akusztikai foszlányok - már a legelején "belehallotta", ahogy összekötik a számokat, s talán a korokat is.
Ahogyan Guy Klucevsek bánik a polkával, a sramlival és a klezmerrel, azt idézte fel bennem ez a lemez, szerencsére Grencsó számára sem volt dehonesztáló ez a párhuzam. Egy csomó minden előkerül a hallgatása közben, amit olyan jó megérinteni még egyszer, már így az apokalipszis nyilvánvalóságában.
De ez csak egy dolog. Van másik: a Villa Negra, mint mondtam.
A Villa Negra nem apácazárda, ahogyan Páger Antal énekelte a Hattyúdalban. Ez a Hattyúdal Grencsó örök szerelme, ha szabad így mondanom, Ránki Györgyről pedig azt gondolja, ha kicsivel odébb születik, egy ilyen filmzenével Nino Rota lehetett volna. Szóval jó húsz éve melengeti ezt a két dalt, a Villa Negra és a Rám vár a föld címűt, és most kikeltek végre, nagyzenekarra, big kollektívára hangszerelve. Szép zene, szép lemez lesz, biztos vagyok benne; egy ilyen szép történet mi mást érdemelne.
Marton László Távolodó
