"Olyan lemezt akartam csinálni, amit otthon meg tudok hallgatni Bob Marley, Sly Stone, Curtis Mayfield után - ezeket hallgatom. Nem akartam bumm-durr-puff lemezt készíteni. Csináltam már olyat" - nyilatkozta 1994-ben Michael Franti, amikor indokolnia kellett, miért lett Spearhead néven készített első lemeze, a Home olyan, amilyen. Mármint olyan kellemesen hallgatható ahhoz képest, amilyen felvillanyzó volt a Disposable Heroes Of Hiphoprisy néven 1991-ben kiadott albuma (Hypocrisy Is The Greatest Luxury), nem is beszélve a zajos kezdetről (The Beatnigs, 1988). Most pedig körülbelül ott folytatja, ahol három éve abbahagyta: ha akarod, ellazít, csak duruzsol a háttérben, az is jó egyébként, de ha van energiád figyelni (bogarászni a bolhabetűket), még jobb. Kellemes, intelligens funky rap, néha már-már Snoopra emlékeztetően selymes, mindenféle gengszterizmus nélkül persze.
Vannak azért változások is. Mary Harrist, a Home énekesnőjét, bár ez nem feltűnő, tökéletes hangok, természetesen, Trinna Simmonsra cserélte le, aki az egyik számban annyira szexis, mintha egyenest Prince stúdiójából jött volna. Hangsúlyosabb a reggae is, marihuánáznak folyton, úgy is mint sinsemille, ganja, herb, feldolgozták Bob Marley Rebel Musicját, egy Marley-fiú, Stephen közreműködésével, aki kísértetiesen úgy énekel, mint az apja, és sokszor megszólal Ras I Zulu ízes jamaicai angolsága is. Franti mintha az átlagrapperhez közelítene, ahogy önmagát, Spearheadet (Lándzsahegyet, tehát a nagyon élesen vágó eszét) emlegeti. Egyáltalán, olyan ezredvégi, fekete közösségi hangulata van az egésznek; ez a suta mondat arra próbál utalni, amire valószínűleg a lemez címe is - hogy létezik egy csoki univerzum, ezek a szép csokiszínű emberek ott vannak mindenütt, zenében és sportpályán, börtönben és tárgyalóteremben, virtuális szupersztrádán (speciel a http://www.hollywodandvine.com/spearhead címen) vagy valóságos autóúton. Ahol különben a szokásos közlekedési szituációkon túli valóságos veszélyek is várhatnak az emberre, ha például fekete a bőre és fehér zsaruval hozza össze a sors - van egy ilyen kvázihangjáték a lemezen (Gas Gauge), tréfásnak induló, tragédiába torkolló történet két testvérről, egy pásztoróráról, egy felvételi beszélgetésről, egy kiürült benzintartályról és egy pisztollyal teli kesztyűtartóról.
Michael Franti továbbra is visszafogja régi radikalizmusát (ezért is távozott mellőle a Beatnigs és a Disposable Heroes hangzásában meghatározó kínai amerikai Rono Tse), tudatosan a mainstream felé tart, hogy minél több fülbe juthasson el az üzenet, nem dumál mellé, ki is mondja, "yo I´m bringing food for the masses ... mental food for the masses" (táplálékot hozok a tömegeknek ... szellemi táplálékot a tömegeknek).
Sz. T.
Capitol Records
