Nyolc kis kritika

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

FILMSpanyolviaszHalálos tézisÉletünk egy nagy vértócsa. A valóság, tehát a tévé- és a mozifilmek világa lassan beszivárog az ún.

FILM

Spanyolviasz

Halálos tézis

Életünk egy nagy vértócsa. A valóság, tehát a tévé- és a mozifilmek világa lassan beszivárog az ún. hétköznapi élet mesterséges realitásába, és már ott is öli és erõszakolja egymást a nép, például Mol-részvényért, de ezt most hagyjuk. Tény, hogy a gyilkosság és a kínzás a világ sok polgártársa számára vonzó látvány, például az ön közvetlen szomszédja számára is, és most nem is a jó öreg Péntek 13.-féle szoft-horrorra gondolok, hanem a 60-as, 70-es években felkapott legdurvább vonulatra, a snuffra, ami nem más, mint hogy élõ felvétel keretében üldözzük, megkínozzuk, végül megöljük áldozatunkat, aki talán végig azt hitte, "csak" film az egész. Az. Csak film.

A Halálos tézis alkotói most aztat vizsgálják, miért lenyûgözõ a snuff mai verziója, a videókamerával garázsban felvett illegális emberölés, nem pedig aztat vizsgálják, miért nem snuff a CNN operatõre által felvett ruandai vagy kongói legális (= háborús) mészárlás. Mindegy, a dolog úgyis mellément egy hangyányit; és nem azért, mert a Pesti Est állításával szemben nem horror a mûfaja, hanem azért, mert thrillernek nem eléggé pszicho. A kétórás, nem túl eredeti film feszültsége onnan marad fenn (mert fennmarad, ez azért piros pont), hogy haver-e vagy ellenség a pornóbarát szemüveges hippi; ki lehet a madridi egyetem rejtélyes perverz tömeggyilkosa; és elkapja-e a nyomozó diáklányt a végén. Jó alakítások, de elnyújtott sztori, lapos dialógusok. Fecseg a felszín.

Aki ennél intelligensebb spanyol mûvészettörténeti thrillert akar nézni, az kapcsoljon az HBO-ra, amikor a Lóhalálában címû film megy. Az igen.

- seres -

Halálos tézis; rendezte: Alejandro Amenabar; szereplõk: Ana Torrent, Fele Martinez, Eduardo Noriega; 122 perc

***

LEMEZ

További örömhír

Kong: Earmined

Ez a holland instrumentális négyes komoly kis kultusszá vált néhány éve hazánkban, két, egymást követõ napon adott quadrofon koncertjének és a fanzintársadalom lelkes propagálásának köszönhetõen. Abban az idõben két útmutató album (Mutepoetvocaliser, Phlegm) állt mögöttük, az acid rock és az elektronikával átitatott hardcore keresztezõdésébõl startolva.

Aztán a csendesebbnek tûnõ évek alatt két tagcsere és egy remixalbum (Konjunction) következett, majd megcsinálták ´95-ben a Push Comes To Shove címû albumot, mely az említett stílusok mellett a modern metált is fazonigazította.

Az új lemezen most további ajtók nyíltak meg a szimfonikus hangzás, az ambient, a techno és a dub irányában; ezeket úgy kell elképzelni, mint a Bloody Maryben a só-bors-chilit, ha csipetnyiek is, erõsen bódítók, és a rászokás veszélye is nagy.

További örömhír: június 17-én az Almássy téren (a Másfél társaságában) koncertet ad a Kong, lemeze pedig - a korábbiaktól eltérõen - forgalomba került Magyarországon.

- mihály -

Roadrunner/MCD

*****

Ponyva

Azok a boldog, szép napok

Frederick Forsyth: Átverés

Vannak napok, amelyeken a szokásosnál paranoiásabban ébredek, messze a magyar átlagot meghaladó mértékben. Van egy kicsit szakadt bõrpapucsom, abba bújtatom a lábam, aztán, kezemben egy söprûnyéllel, gyorsan az ágy alá nézek, nem húzta-e meg magát ott egy hidegháborús csökevény. Úgy képzelem, hogy ott fekszik hanyatt, vicsorog, és várja az újrakezdés lehetõségét. Egyáltalán nem lepõdöm majd meg, ha egyszer ott találom. Helyreáll a rend. Nem tehetek róla, szeretem a feszültséget.

Ezeken a napokon gyakran gondolok a Nyugat imádott párttitkárára, Gorbira, erre a kedves és ügyes emberre; hisz´ csak kedvelni lehet azt, aki úgy adta vissza a szabadságot, mintha valóban az övék lett volna. Az ügyességéhez meg nem férhet kétség, elég utánanézni, hol van ma az az ország, amit gondjaira bíztak. Avval persze nem törõdnek, hogy a derék Gorbi nem tehetett mást, mint hogy elássa a csatabárdot - és ez azért történhetett meg, mert Ronald Reagan, az USA elnöke legyõzte a Gonosz Birodalmát. Így történt, nem máshogy.

Az vigasztal csak, hogy vagyunk páran, akik ezt az enyhülés-baromságot a kezdetektõl nem szoptuk be (ketten egyelõre a budai oldalon lakunk). A harmadik Frederick Forsyth. Õ sem örül, ha elfelejtik, "a hidegháború negyven évig tartott". És "a történelmi hûség kedvéért szögezzük le: a Nyugat gyõzelmével ért véget".

Az Átverés kerettörténete 1990-ben játszódik, amikor a Nagy Enyhülés jegyében a brit titkosszolgálat, az SIS - vagy közismertebb nevén: az MI6 - vezetõi nyugdíjazzák Sam McCreadyt, a Félrevezetés, Dezinformáció és Lélektani Hadviselés Osztálya fõnökét. Egy ilyen elõnyugdíjaztatás során elég sok mókás helyzet adódik, lehet nosztalgiázni és feleleveníteni, például, McCready hogyan tört borsot Iván orra alá. Csupa sikeres akcióról olvashatunk, elvégre Forsyth a jófiúk csapatában játszik. És ügyesen ír. És õ sem hiszi, hogy a világ majd egyre jobb lesz.

"Mert bizony, barátaim, azok voltak ám a szép napok." Való igaz, az úgynevezett enyhülés nem kedvezett a jó ponyvának.

- republican p. reptile -

IPC, 1997 (második kiadás), I-II. kötet, 823 oldal, 980 Ft

****

VIDEÓ

Cadillac women

Fekete nap, vörös hold

"Nincs menekvés. Csak halál van." - ez idáig olyan, mint egy Kelly Family-koncert ismertetõje, de nem, ezt adja tudtul a videókazetta borítója, amely mû eredeti angol címe Black Day Blue Night, a kék éjszaka tehát magyarul vörös holdat jelent, ezért engem lehet, hogy meghúztak volna angol szakon, hát még ha azt mondom, hogy mûvészi szabadság. Mûvészethez persze ennek a szépen fényképezett filmnek (kamera: Michael Cardone) sincsen köze, eredetiséghez dettó, bármennyire is jó szándéka a szerintem névtelen rendezõnek (J. S. Cardone), hogy elhasználatlan arcokat szerepeltessen, bár a fõszereplõ Gil Bellows mintha már játszott volna a Végsõ remake LXI - Az ellopott gázsi címû déltádzsik akcióvígjátékban.

Tehát: két nõ menekül egy közös pasijuk elõl egy szép, nyitott piros Cadillacen (sóhaj) végig egy szép, nyitott dél-USA-beli tájon (sóhaj) Arizona felé, amikor felvesznek egy szép stopos fiút, aki nem kizárt, hogy részt vett egy jó kis gyilkosságos rablásban, és nem kizárt, hogy a bõröndjében ott a teljes pénz; de aztán kiderül, az sem kizárt, hogy az egyik csaj (a különös Michelle Forbes) tud valamit az ügyrõl, sõt az sem kizárt, hogy az õket bûnüldözõ rendõr maga a bûn, és az sem kizárt, hogy az MSZP végül mégis meghagyja Boldvait pénztárnoknak. Szerelem a kanyonban, steril vadregény, megállított homokóra.

Az iróniamentes, döcögõ sztorit csak a szép látvány menti (Jerry Fleming érdeme), amúgy a lopások: kis Thelma és Louise, kis Tarantino, kis Párizs, Texas, kis szokásos Ry Cooder-es zene (nem õ: John Lee Schell) - viszont plusz csillag, amiért nincs happy end. Ennyi jár.

- seres -

Forgalmazza az InterCom

**

koncert

Backstage

Jamaaladeen Tacuma: Brotherzone

Túl vehemensen ajánlottam (és vártam) ezt a koncertet ahhoz, hogy most ne érezzem kissé kínosan magam. Az a beharangozó kazetta egészen másról szólt, kezdhetném a kivakarózást, de hát kinek, minek.

Elmondanám inkább, mi bajom.

A koncert Tacumára vonatkozó része a dzsesszfunk látványos és szórakoztató elemeit idézte fel, ez idáig rendben is lett volna, csakhogy a gitáros Marc Ribot egy egészen másféle tereprõl, az experimentális rock felõl érkezett a PeCsába. Ez a két nyelv bõ hetven percig igyekezett szót érteni, és tényleg szárnyakat adott, amikor egymásra talált, csak hát elég sokat kellett várni a repülések közt, és egy idõ után már annak sem volt tétje, hogy ezek a palik elképesztõen profik. Sõt. Hajlamos vagyok azt gondolni, még be is tett a technikai bravúr.

A hidat, a közös nevezõt Ahmad Wadud énekes/rapper jelenthette volna, mint ahogy jelentette is az utolsó fél órában. Rá, végre, végig muszáj volt figyelni, és hinni is muszáj volt, holott nem nagyon értettem, amit mond. Pedig talán az is szóba került, mért nem keveredett elõ hetven percig az öltözõbõl.

F. D. J.

Petõfi Csarnok, május 27.

***

KÖNYV

Olvasgatnivaló

Trencsényi Zoltán: Hónom alatt bálnával

A fantáziálás veszélyes üzem, Trencsényi Zoltán mégis évek óta gyûjtögeti, rendszerezi az álmait. A szalonképesebbeket most kiemelte a fiókból, gatyába (természetesen pizsamagatyába) rázta, és finom kis kötetben nyilvánosságra hozta. Hónom alatt bálnával, ez a címe, rövid szövegekkel töltött fekete könyvecske, és a kicsinyítõ képzõ nem túlzás. Ezek az egyperces kis dolgok nem akarnak se többet, se kevesebbet, mint bemutatni, miként mozdul a fantázia, ha az alaphelyzet egy sosemvolt polgári világ utáni sóvárgás. Persze a dolog ettõl még havi rendes pesti kávéházi nosztalgiakötet is lehetne, ám Trencsényi szentimentális utazása jól kifordul magából, és ettõl válik izgalmassá. A mézeskalács házikót belepi a só, üveghátas nyer a lovin, Rudolph Valentino BKV-járattal utazik. Salvador Dalí Puskás Öcsit szívatja, és viszont, csupa olyan ötlet, ami már annyira abszurd, hogy magától értetõdõ. Igaz, néha beugrik az, hogy öncéllövölde, de végig fanyar marad, ami talán a legszerencsésebb eljárás mostanában.

A Hónom alatt bálnával olyan könyv, ami bárhol és bármikor elõvehetõ, nem érdemes egy szuszra végezni vele. Könyvespolc helyett inkább éjjeliszekrényen, farzsebben, konyhaasztalon, vagy ne adj´ isten a vécében a helye, mint általában az igazi olvasgatnivalóknak.

- legát -

Új Mandátum

****

KÖNYV

Férfi Prága

Tereza Boucková: Ha szeretsz egy férfit

Nemrégiben nemzetközi társaságban egy nagyszájú, viccelõdõs cseh újságíró minden, nyugatiak számára tantörténetnek szánt anekdotája elõtt hozzám fordult, mondván: ezt igazán úgyis csak a magyar kolléganõ fogja megérteni. És hát tényleg úgy is volt.

Talán a cseh kitüntetõ figyelmének is része volt abban, hogy rávetettem magam Tereza Boucková Ha szeretsz egy férfit címû könyvére. Nem igazán a származása érdekelt - Boucková ugyanis a legendás emigráns cseh író, Pavel Kohout leánya -, hanem a cím: komolykodás örvén végre olvashatok egy románcot, ami azért mégsem Danielle Steel(ová). (Ad notam: szlovák nyelvtörvény, de tényleg.) Persze hogy nem az, persze hogy fajsúlyos, kitûnõ, megrázó munka. De kissé megingatta azt a nagy közép-európai "mi félszavakból értjük egymást" feelinget, ami mámoros felsõbbrendûséget okoz azokkal szemben, akiknek módjuk volt az elmúlt évtizedekben viszonylag normálisan élni.

Boucková megmutat egy "ahol zsarnokság van" életmódot (több idõrétegben is), és benne a férfit: aki konspirál, lebukik, szobaszínházat szervez, emigrál, de közben elzárja az édességet a gyerekei elõl, a számûzetésben is az ingatlanmegosztáson rágódik, és új felesége a piszkos nyakú, levetett blúzát ajándékozza oda a férj lányának. A szeretõk se jobbak: egyet börtönbe csuknak, visszatérve aztán már õ is inkább gáláns lovag a színházi büfében, nem gondokban osztozó társ többé. Mindez persze nem Prága fonákja: csak az emberek sokfélesége, akik Prágát csinálták. Boucková kihagyásokkal, szikáran emlékezik - az Indiánfutás a három elbeszélés közül a legjobb is -, de különleges, családi, értelmiségi, ellenálló gyermek- és ifjúkorának életszilánkjai félelmetes képét adják mindannak, ami ´68 után ott megtörténhetett. A mi finomultabb kínjaink képeibõl átkattintani erre az asszonyok viselte hétköznapias, szerelmi háromszögekkel, csalásokkal, börtönbeszélõkkel és munkahelyi faggatásokkal tarkított borzalomra: más dimenzióba helyezi a történelem közösnek hitt istenverését. Kötelezõ olvasmány.

- budai -

Fordította: Körtvélyessy Klára; Európa, 188 oldal, 750 Ft

*****

TÉVÉ-FILM

Végtelenül

Vasisten gyermekei

A Vasisten gyermekei, velõtrázón hülye címe ellenére, remek kis film, egy hisztérikus, szikrázóan emberi, sûrû és hideg western, mint a hómezõ, amelybõl fogantatott, amelybõl fogantattak hõsei, akik egyre vonakodóbban igyekeznek kikászálódni az egyetemes sorsmennyiség minduntalan rájuk esõ hányadának törmeléke alól; erejük ördögé, mosolyukat az angyaloktól kölcsönözték, pályájuk meg elkerülhetetlen abban a világban, amit Tóth Tamás olyan atmoszférateremtõ erõvel ábrázol, hogy a Ridley Scott megnyalhatná utána mind a tíz ujját, meg amije van még neki.

Ez a bizonyos atmoszféra meg a színészek a legjobbak a filmben - meg a zene. És, bármilyen furcsán hangozzék is ez, ennyi tulajdonképpen elég. Nézi az ember ezt a filmet, ahogy lassan kialakulni próbál, járja körül titkos fõhõsét, a Gyárat, ahol valami hadiipari javtól eltekintve fõként munkaerõgyártással foglalkoznak a kibogozhatatlan politikai-gazdasági, illetve etnoszociográfiai, bár ilyen nincs, helyzet által zökkenõmentesen szállított ember-nyersanyagból (ld. még, vagy inkább mégse, humán erõforrás); nézi, és azon kapja magát, hogy fütyül a történetre magára, néz, hallgat, szédül, és ott van. Na, ilyennek kéne lennie a mozinak.

Ehhez képest a végére kialakul a film, a hosszas menetelés után elér a történet nagy fordulópontjához, és innentõl kezdve nincs megírva, nincs kitalálva, és fõként nincs megcsinálva. Hollywoodtól keletre, úgy látszik, nem érdemes akcióra kihegyezni a filmeket, mert az odáig töretlen, egyszerre ijesztõ és csábító erõt árasztó film a Streetfighter II. címû, méltán népszerû nintendójáték bolgár szoftverkalózok által terjesztett változatára kezd emlékeztetni, a Nagy Bunyó abból áll, hogy elõször üt az egyik hármat, akkor szünet, impulzuscsere, üt a másik hármat; komolyan, a Roland Garroson nagyobb a hepaj. Pedig, még ha egy nézhetõ stunthoz hiányoztak is esetleg a humán erõforrások, azért a vágóasztalon még lehetett volna babrálni valamit. Megérdemelte volna a film, ennyi (a kedves olvasó nem látja, de most egy nagyon kicsit mutatok) kellett volna hozzá, hogy nagy film legyen.

Rút Ernõ

Rendezte: Tóth Tamás; Duna TV, május 31.

****, és ha nem volna a vége...

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...