Magyar Narancs: A mai finn művészet a finneket többnyire depressziós, öngyilkosságra és alkoholizmusra hajlamos embereknek mutatja be. Ehhez képest a ti zenétek tele van napfénnyel, önfeledtséggel. Művészi koncepció, vagy a tagok személyiségéből sugárzik ez a határtalan öröm?
Sirpa Reiman: Tizennégy éve, amikor a Varttina megalakult, tradicionális dalokból állt a repertoárunk. Főleg fiatal lányokból állt a zenekar, boldog számokat akartak énekelni, olyanokat, amelyekkel fel lehet húzni a fiúkat. Azóta többször átalakult a zenekar, most már magunk írjuk a számokat, de azok továbbra is a hagyományból és a női energiából merítkeznek. Emellett persze szerepet játszik a személyiségünk is, tőlünk távol áll a depresszióra vagy az öngyilkosságra való hajlam.
MN: Tanúi voltunk egy fesztiválon, hogy mihelyst játszani kezdtetek, megindultak a kisgyerekek a színpad felé. Akár egy bibliai jelenet. Mit gondoltok, mennyiben változtathat a zenétek az emberek gondolkodásmódján?
SR: Olyan zenét játszunk, ami tetszik nekünk, nem gondolkodunk közben a következményén. Azt azonban nagyon fontosnak tartom, hogy egy-egy koncert után megkeresnek minket az emberek, megosztják velünk az érzéseiket. És bizony igaz, magam is furcsának tartom a többi együtteshez képest, hogy mennyi kisgyerek vagy idős ember van a koncertjeinken. Nem tudom, miért van ez, de valóban ismerik a dalokat, együtt énekelnek velünk.
MN: Úgy hallottam, az alapítók közül Sari Kaasinen megvált az együttestől.
SR: Így van. Úgy két évvel ezelőtt fordult a kocka. Kicsik voltak a gyerekei, nem nagyon tudott a hosszú turnékon velünk tartani. Úgy döntött, inkább visszaköltözik Helsinkiből a szülőfalujába, Raakkylaba. Felajánlottak neki egy állást, zenetanár lett.
MN: Tíz éve úgy szólaltatok meg, mint egy hagyományos karéliai folkzenekar, most meg úgy hangzik és úgy is néz ki a társaság, mint egy popzenekar. Mi a változás oka?
SR: Amikor Sari és Mari Kaasinen szülőfalujában megalakult a zenekar, közel húsz tagja volt, szinte még gyerekek. Aztán egyre sikeresebb lett, és a kezdeti kedves időtöltés helyett hivatássá vált a zenélés. Ez megosztotta a tagságot, és ´89-ben tulajdonképpen felbomlott a zenekar. Öten azonban folytatni akarták, s miután zenei tanulmányaik miatt Helsinkibe költöztek, új tagokkal továbbvitték a Varttina nevet. Az új tagokkal új stílusok érkeztek, saját darabok születtek, megszűnt a tiszta hagyomány. Sosem terveztük a dolgainkat, mindez természetes fejlemény.
MN: Az új album, a Kokko és az azt megelőző Aitara nagyon hasonlít egymásra. Megtaláltátok a legoptimálisabb hangvételt, vagy terveztek még további változást?
SR: Nagy változás már nem lesz. Kilenc tagból áll most a zenekar, és nem hiszem, hogy ennél többen leszünk már. Nem keresünk sem új tagokat, sem új hangszereket. Ugyanakkor nyitottak vagyunk mindenfelé. Talán több olyan számot adunk elő, amelyben csak egy énekes énekel, amelyben több a szóló. Így még inkább beleadhatjuk a személyiségünket.
MN: Mi dönt, ki dönt abban, hogy mekkora arányban kapjon teret a népzene, a pop-rock vagy a dzsesszes improvizáció? Működtethető-e egy kilenctagú zenekar demokratikusan?
SR: Igenis demokratikus együttes vagyunk. A dolgok egyszerűen megtörténnek. Együtt kezdünk egy lemezhez, előre semmit nem döntünk el.
Pekka Lehti: A lányok bedobnak egy dallamot, a hangszeresek megkeresik hozzá az akkordokat, a harmóniákat. Ezt összegyúrjuk, és addig kísérletezünk vele, míg ki nem alakul, hogy mit érdemes megtartani belőle.
MN: A zenekar tagjai mindenféle más zenekarral is játszanak. Szokott-e ebből vita adódni? Segíti-e, hátráltatja-e a Varttina munkáját?
PL: Tudatalattiak a hatásaink, nem hiszem, hogy pontosan tudjuk, mi honnan való. Szerintem ezek a mellékfoglalkozások segítik a Varttina munkáját. Ezek a zenekarok amolyan kis laboratóriumok, ahol különféle dolgokkal kísérletezhetünk. Mindez oda-vissza hat. Fontos más zenészekkel játszani, kommunikálni, így lehet a Varttina-hangzás frissességét megőrizni.
MN: Az amerikai, nyugat-európai sikerek hogyan hatottak a zenekar finn státusára?
SR: Sokan büszkék ránk, főleg mióta ennyit utazunk.
MN: Mekkora piac Finnország, hány lemezt tudtok eladni?
PL: Nagyon kicsi, talán elmegy tízezer.
SR: Én úgy érzem, hatalmas szerencse, hogy Finnországon túl is felléphetünk, valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a Varttinaa ma is él.
Nagy Elisabeth
(Június 22., Margitsziget, Tilos az Á-színpad)
