Zene

Igen, igen mégiscsak igaza lesz a régi hollywoodi közmondásnak: mindössze hét alapsztori létezik a világon. Cameron Crowe bizonyít.

Szokás mondani, minden művész, még a legnagyobb is, ugyanazon és egyetlen művet alkotja újra és újra egész életében. Miként a dilettáns is, sőt talán ez az egyetlen dolog, amelyben emez valamennyire hasonlít a zsenihez. Hogy Oliver Stone hova tartozik, döntse el ki-ki maga, egy dolog viszont biztos: Stone, ama nézet egyik legelkötelezettebb híveként, miszerint a mennyiség idővel minőségbe csap át, lelkiismeretesen körmöli ezt a bizonyos művet napra nap, évre év.

Amióta azt olvastam benne, hogy az Aszfaltozó szív csodákra képes, minden pénteken izgatottan lapozom föl a Budapesti Focit (nem ám az ÉS-t). Normális újságot (olyan nincs) az ember (ha normális) hátulról kezd olvasni, de hogy fogjon hozzá egy sportlaphoz? Az elejitől. S mindjárt meg is bánja, mert NB I-es csapatokról olvashatna, ha nem lapozna sürgősen tovább (az ún. élvonalat meg kéne hagyni a népsportnak, sporttársak!). Engemet jobban érdekel, mit játszott a Tesi (kikapott) vagy a Tungi (kikapott) vagy a BEAC (végre nyert). A Budapest-bajnokság I. osztálya a legtöbb, ami (le)adható. A lebilincselő tudósításokból megtudom, már csak keménykedés folyt a pályán, a játékvezető megint nem volt a helyzet magaslatán. A meccs végén volt, aki egyik lábán cipő nélkül ment le... de volt, akinek nemes egyszerűséggel leszakadt a lábáról a futballcipő. Szív, szakadj meg! Később megtudom, mindig van remény, még segíthet a locsolás, sokat javulhat a pálya talaja. A méreteken viszont nem lehet változtatni. Sem széltében, sem hosszában. A pálya ugyanis elég keskeny. Emellett még rövid is. Játszótársaim, ez adatott nékünk, a hátsó földes, por van és sár, sárrá leszünk, ez van, akarsz-e játszani, siess, mert nem elég, hogy keskeny, még rövid is. Ki az isten felel ezért?! Olvasom tovább blasz egyes bibliámat: Aki építette a pályát, annak az alkalmazásában lévő kertész nem engedett rá a pályára, mondván, hogy nem él a fű. Az igazság viszont az, hogy elfelejtette locsolni. Ennyi. Miért nő a fű... Sorra szűnnek meg a külvárosi pályák, privatizálják a grundot, nemecsek. NEMECSEK. Kis pálya, nagybetűs. A fű élt, él, élni fog. Imre bácsi, az öregfiúk edzője taktikai utasítása az utolsó percben, amikor már rég elment a meccs: A remény és a centerhalf hal meg utoljára!

Az jó, hogy új s újabb könyvek jelennek meg az ezredszázadfordulóra.

A szabályokat mereven követni kell. Lehet, hogy ez a tömegkultúra minden műfajára igaz, de a kemény, magányos amerikai magándetektívére, a hard-boiledra egészen biztosan. Ez az egyetlen regény- vagy filmfajta, melyben a bevált klisék és fordulatok állandó ismétlése nem saját paródiájává teszi a művet (ahogy mostanában a Dante pokla című katasztrófafilm például elsősorban kínos vigyorgást vált ki nézőiből), hanem nosztalgiát ébreszt, elvágyódást, de nem régi életek, hanem régi könyvek és régi megfilmesítések iránt. Az még hagyján, hogy el szabad, de el is kell sütni mindent, amit már úgy szeretünk. Nem csupán pisztolyokról van szó itten, hanem statson kalapokról, ferdén a szembe húzva, bőven leguruló whiskykről (a közönség egy emberként nyel mindig nagyot) és egy korrupt kisvárosról, ócska porfészekről, melybe belehal az ember, ha sokáig ott marad.

Aki Kaurismaki küldött egy anzikszot Finnországból. Szép, kalligrafikus betűkkel írta, és nem közönséges tintát használt hozzá. Nagyon személyes, és talán éppen ezért annyira publikus. Mint minden igazi levlap.

A Network Medien világzenei lemezeket ad ki, frankfurti irodája falát beborítják a zenekritikusok díjai. Kevés ország van, ahonnan még nem lapátolta be az előadóit, mi sem maradtunk ki: Hortobágyi Lászlótól egy válogatás jött ki (The Transglobal & Magic Sounds of László Hortobágyi), és a következő hónapban itt jelenik meg az Ando Drom harmadik albuma. Forgalomba kerültek egyúttal legsikeresebb kiadványai.

Május 6-án, úgy déltájban, a prágai gyorsról lekászálódott egy megtermett aligátor. Lecügölte motyóját, aztán körülszimatolt, de az ő embere épp másfelé vadászott a rommá túrt pályaudvaron. Sokat megélt, megbízható jószág lévén nem pánikolt; amíg egymásra nem leltek, hozzákezdett csekkolni a helyi felesfelhozatalt.

James Bond a kaktuszok közül döbbenten figyelte, ahogy a két fekete rongyokba csavart harcos keresztüllopakodik a Füvészkerten, egyikük kegyetlenül kicsavarja a védtelen nemecsek kezéből az amerikai nyomású Run DMC-lemezt, aztán belöki a srácot a tóba. A nullanullahetes ügynök először azt gondolta, hogy ilyen korrekt einstandra csak a Pásztor testvérek képesek, de amikor a nindzsák keze alatt füstölni kezdtek a lemezjátszók, gyanakodni kezdett.

Nyálas rettenet és szívmelengető romantika. Ez maga a dialektika. A celluloid dialektikája. Annyit lehetett tudni előzetesen Az angol betegről, hogy kilenc Oscart kapott, és a magyar Almásy Lászlóról szól. Naná, hogy megnézzük. Oscar ritkán találkozik honfitársainkkal, kár lenne kihagyni, amikor mégis.

Robert De Niro, aki elsősorban meleg, szomorú mackószemének köszönhetően került be a Nagy Amerikai Filmszínészek díszes társaságába, szívesen játszik őrülteket, rendezők szívesen játszatnak vele hisztérikus, magányos lázadókat, akiknek még okuk is van.

- dai -

Azt beszéli már az egész város, hogy megíródott a regény. Fokmérői: Musil, Canetti, Conrad, Hrabal, Hasek, Kundera és a posztmodern. Ámde mielőtt feltépnénk az Írók Boltjának ajtaját az új kötelező irodalomért, érdemes végiggondolni, mit várunk ma a metrón vagy a lefekvés előtt negyedórára előkapott prózától.

Mint a képen is látható, a Roots tagjai szelíd, finom fejek, azzal azonban nagyon ki lehet őket idegelni, ha alternatív hip-hopnak titulálják a zenéjüket. Mindent, csak azt ne! Inkább maguk csomagolnak: organikus, igazi - valahogy így.