Volt egyszer egy Mozgó Világ, annak is egy versszerkesztője, a legkisebb fiú, bizonyos Mányoki Endre. Aztán a Világ megszűnt Mozogni, a mozgófiak szétszéledtek: ez képviselőnek ment, a másik vezérigazgatónak (majd főszerkesztőnek). Mányoki is ment, mendegélt, míg elérkezett Veszprémbe, a Vár ucca tizenhétbe, ahol kiadták a könyvét. Pedig dehogyis akart ő auktorként díszelegni, ő, a mozgó redaktor, mindenkori szerzők páty- és páholgatója. Az maradt, aki: filosz, részengő ritter, értelmiségi s tovább.
Nem tehénkedik ránk Összegyűjtött Írásainak és Céduláinak kötetével, fegyelmezett szerkesztő: írásaiból kihagy, ziccereket is kihagy, ám tolla nem hagy ki: Az életemből ami fontos, annak nagy része benne van ebben a kicsi könyvben. De mi a fontos? Természetesen az élet(e), benne sok halállal, az írás. A többi: próza. A versredaktor lírai alkat, csak szégyelli, titokban verset ír. De magától nem közöl. Arcképvázlatokba, publicisztikába, levelekbe, novellákba rejtezik.
A jó szerkesztő nemcsak sűrít, címet is tud adni, szakmája ez. Már a kötetcím is kitűnő, találóak a fejezetcímek: Medáliák (kis portrék kortársakról), Önvizsgálati fogság (jegyzetek, publicisztikák, levelek), Azték novella (szépírások). E hármas egység maga is - mint egyik novellájának címe - Pogány triptichon.
A Medáliákban betűrendben a szellemi vonzalmak Anna Ahmatovától Zsolnai Józsefig. Mányoki hajlama lírai, elsősorban költőket választ, közülük is szívesen az egyedül-állókat: Baka Istvánt, Géczi Jánost, Marsall Lászlót, Sziveri Jánost, Zalán Tibort. Mányoki nem szereti a csoportosulásokat, ez megóvja klikktől, kaszttól, szekértábortól. Õ az, aki írhat Csoóriról és Tandoriról, Döbrentei Kornélról és Mészöly Miklósról. Levelet ír (Esterházy) Péternek és (Csoóri) Sándornak, az 1992-es Nagy Mélypont idején, higgadtan a vicsorgók között. Utóbbi levelében írja: Jól tette (ti. a Németh G.-iskola [értsd: urbánusok, kozmopoliták, posztmodernek, vagy amit akartok] amikor kibányászta Ottlikot, esztétikát és - politikai töltetű - kvázi-filozófiát telepített Tandorira, Nádasra, Mészölyre, Esterházyra, Petrire... Õ ezt igenis írhassa, hiszen pár lappal elébb briliánsan elemzi Tandori kép(!)versét. Egyazon írásban siratja el Csengey Dénest és Krassó Györgyöt (Csengeyért több gyertyát éget, nem porcióz). Jellemző a cím: Janus szembenéz. Mányoki a maga Janus-arcát egy arcként tudja megmutatni, nem képmutató, keservesen megküzd azért, hogy arcvonásait rendezze. Hogy ne essen szét. Õ még emlékszik rá, volt egy nemzedék, nála fiatalabb demokraták, akik túl akartak lépni a mai népi-urbánus kocsmán. Most ők is ottan duhajkodnak. Õk, akik egykor magasról szarták le ezt az egészet, nyakig benne vannak. Mányoki félreáll, letöröl. Kötésig az irracionálban, realistán. Az Önvizsgálati fogság végén bevallja kalandját az avantgárddal, az ún. nyelvkritikus költészettel. És a posztmodern gesztus: Szűkös magánuniverzumomban oda került, ahová méltó: más nagy, telt kultúrák mellé.
Az Azték novellák írásai valójában nem novellák: egy önéletrajz részletei, naplóbejegyzések, egy családregény eleje, közepe. Ami fontos: születések, temetések, a gyerekkori Éden, (Rákos)Liget. (Bájos sajtóhiba még az előző fejezetből: az egyik írás címe: "Fasza lehet itt fölnőni" a tartalomjegyzékben: "Faszt lehet itt fölnőni. E vétlen paradoxon így igaz.) A ciklus utolsó, legjobb írása sem valódi, inkább kulcsnovella: Iván, a kínai gőzmosodás. Ez az írás Mányoki medáliája lehetne: pontosan illik delikát helyzetére: képzeljünk el egy kínait, aki gőzmosodás (ahogy egy kínaitól elvárható), de Ivánnak hívják. Kínaiak között egy Iván, nem könnyű neki. Eme Iván egyetlen vágya, hogy egy lányforma kurvához fölmenjen puncimozizni, s a végén egy fellinis asszony nyújt kelyhet és menedéket. Hát valahogy így. Megannyi múzsát kívánunk a szófán meggyakni, s nem is szófa, dikó volt csak az istenadta, abból is a hitványabb fajta, csámpás rugójú, hehehupás derékalj. A múzsa pedig fakón s alaktalan hever, pinája Nem rózsaszín. Vörös és barna. ... De szó már ekkor el nem hangzott, szó többé elő nem bukkant. Iván nyelve rácsapott a mézgára, orra behatolt a résbe, feje benyomult az odúba, ahol aztán elveszett egészen.
El vagyunk veszve, azt hiszem.
- salá -
Vár ucca tizenhét könyvek 16., Művészetek Háza, Veszprém, 1997, 113 oldal, 400 Ft
