Mélyen erkölcstelen, sokkoló, undorító, hideglelősen cinikus, pornográf, történelmi időn kívüli stb., no és persze mindennek az ellenkezője - írták Jerofejev prózájáról a kiátkozók és a mennybe menesztők. A könyv belső és hátsó borítóján olvasható különféle recenzensi idézeteket - gondoltam - egymás alá másolva csodálkozva veszünk észre egy talált tárgyat, egy, a szerző által papírra sohasem vetett, ám kétségtelenül létező új Jerofejev-szöveget.
A szovjet-orosz irodalmár kartársak többsége által minimum destruktívnak és gyökértelen kozmopolitának (az író maga vallotta be, hogy nem szeret orosz lenni) minősített Jerofejev-opusokkal ádáz kritikusai szerint az a legnagyobb baj, hogy nem kínálnak olcsó kapaszkodókat a lelkiismeret számára. Olyasmiket, mint a szenvedő ember iránti (osztály)harcos elkötelezettség, humánum, vigasz és alázat. A véglények kietlen sivatagában sehol a feloldozást és megnyugvást ígérő oázis. Ha Jerofejevet olvasol, halál biztos lehetsz benne, hogy tényleg nincs bocsánat, nincs kinek gyónni, s ha esetleg lenne, akkor is minek. A katarzist pedig jobb, ha elfelejted. Ebben a reménytelen élethalálharcban érvényüket vesztik az esztétikai és etikai megfontolások. Az írás rögzít, és nem magyaráz. Kegyetlen és gátlástalan, akár a megcélzott valóság. Amikor álmunkban egy szakadékba zuhanunk, tudattalanul is tudjuk (reméljük), hogy a becsapódás előtt meg fogunk menekülni, felébredünk. Jerofejevnél nincs ébredés, csak szüntelen becsapódás.
Amúgy persze bravúros magabiztossággal és stíllel papírra vetett szövegek ezek - Prouston felnőtt ítészek se nagyon tudnának belekötni -, mondhatni, színtiszta, koloncaitól (küldetéstudat, jobbító szándék, öncélú szépelgés stb.) megszabadított irodalom. Aljas próza, melynek szerzője nincs köszönő viszonyban az úgynevezett irodalmi élettel, hiszen végletesen irodalmon túli, amit művel. Rosszakarói szerint mindez csak olcsó reklámfogás, nyugati mintájú dekadens művészallűr, lerágott csont. Fene tudja, mindenesetre az már önmagában jelzésértékű, ha ennyire utálnak valakit a pályatársak.
Gyalázói a fejére olvassák, hogy Jerofejev nagy ívben köp az orosz irodalmi hagyományokra, s nem átallott Tolsztoj helyett de Sade márkira esküdni. Szerinte, akárhogy ragozzuk is, az ember eredendően rossz, gonosz, rusnya és értelmetlen állat, aki a teremtéskor minden bizonnyal fényt kapott. Egyszóval tökéletlen. Az írónak pedig az idióta babusgatása helyett az a dolga, hogy olyannak mutassa meg, amilyen. Azazhogy, amint azt a Budapesti Könyvfesztiválon magától Jerofejevtől megtudhattuk, az író csak közvetítő, akinek köze nincs az élethez. Hogy is lehetne, mikor álló nap egy sötét lyukban ül a számítógépe előtt, s nincs egyéb dolga, mint hogy légyvadász módjára begyűjtse a körülötte zümmögő szavakat. A változások szétszaggatják Oroszországot, s neki ezt a káoszt és anarchiát kötelessége ábrázolni.
Máskülönben ez a Jerofejev nem az a Jerofejev, aki a Moszkva-Petuskit írta, de - nomen est omen - különös módon, bár teljesen más irányból, irodalmi karrierjük sok hasonlóságot mutat. A csöves-alkoholista Venyegyikt könyve is sokáig csak szamizdatban terjedt, akárcsak Viktor első regénye, a nálunk tavaly megjelent Orosz szépleány. Venyegyikt élete utolsó szakaszát leszámítva a lét peremén pendlizett, s alighanem a világ leghíresebb hajléktalanja volt, míg Viktor egy felső aparátcsik család sarjaként cseperedett fel. Diplomata apja, Molotov közeli munkatársa, Sztálin francia tolmácsa, Brezsnyev alatt kegyvesztetté vált, amibe némiképp belejátszott az is, hogy kiállt fia mellett, amikor azt egy 1979-ben illegálisan megjelentetett antológia (a Metropol-album) miatt meghurcolták és ötéves szilenciumra ítélték.
A Szláva bácsi című novellában a kisfiú szemével láttatja a vele akkoriban elbeszélgető, azóta koktélként is híres Molotovot. Némely kritikusa a kötet címadó írásában is politikai vonatkozásokat sejt, és a családba fogadott félkegyelmű Vova figurájában V. Iljics Uljanov vonásait véli felfedezni. Ez nem is annyira elképzelhetetlen, elég arra a mostanában előkerült fotóra gondolni, mely a tolókocsis, elmeháborodottan vigyorgó Leninről készült. Jerofejev, tisztességes de Sade-tanítványhoz illően, elmélyült kínzás-specialista (apja KGB-s múltjára nem találni utalást), egy szakavatott állami ítélet-végrehajtót is jóleső borzongással töltene el az a zsigeri szado-mazo, ami például A papagáj című filozofikus horrorból árad. Gyakorló és pszeudo-sátánistáknak sürgősen beszerzendő alapmű ez a kötet, különös tekintettel A lányka és a halál című gyilkos monológra.
Jerofejev világa a "nagy morbid poshadalom", idézhetnénk a mindennapi depressziónknak oly kedves Thomas Bernhardot. Bret Easton Ellis (Amerikai Psycho) jut még eszünkbe, a kötetet válogató és részben fordító M. Nagy Miklósnak viszont a Nabokov-párhuzam (Jerofejev sokat írt róla) ugrik be, de Kafka is beköszön néha az ablakon. Annak, aki alapműként olvasta Hajnóczy Pétertől a Jézus menyasszonyát, a Dinamitot, Zelei Miklóstól a Nyúzót, és kedvtelve forgatta Spiró rémnovella-sorozatát, a T-boyt - csak hogy túlessünk az amúgy teljesen értelmetlen összehasonlítgatáson -, nos, annak nagyon tudjuk ajánlani a fiatalabbik Jerofejevet, a Viktort.
Tódor János
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 209 oldal, 750 Ft. Fordították: Bratka László, Enyedy György, Gellért György, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós, Szőke Katalin
