Zene

Nem egy "breaking news", de a focihírek és az időjárás-jelentés közé befér: A törvény gyilkosával saját időskori marcipánszobrát ledöntő Robert De Niro visszatért a színészek népes táborába. Talán még a Robert De Niro Baráti Társaság ülésein is megoszlanak a vélemények az ügyben, hogy a névadó mikor is távozott az ébren forgató színészek osztályáról; az ortodox szárny a '95-ös Casinótól számítja a mély hibernáció állapotát, a megengedőbbek néhány évvel későbbre, a Csak egy kis pánik bemutatójának másnapjára teszik a hosszú alvás (más megközelítésben a gondtalan nyugdíjas évekre való anyagi felkészülés) nulladik óráját. A kamerák előtt töltött éber percekből csak elvétve akadt az elmúlt években (Ricky Gervais Futottak mégjének önalakítása erős határeset).

Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).

Voltaképpen jó ötlet volt bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színházban a West Side Storyt; Leonard Bernstein zenéje remekmű, s ezen az sem változtat, hogy alaposan elslágeresedett az elmúlt évtizedekben. Shakespeare Rómeó és Júliájának modern amerikai történetté írásában Arthur Laurents jeleskedett, s nyugodtan állítható, hogy a jövőbe látott: az "igazi" amerikaiak és a Puerto Ricóból érkezett bevándorlók - ők az újkori Montague-k és Capuletek - konfliktusa mára globalizálódott, szóval bármilyen másság keltette viszályt képes magába foglalni. Vagyis tud szólni valamiről, és hozzá még ének, zene, tánc.

Erdély Miklós a nyolcvanas évek elején megállapította, hogy a magyar szobrászat jóval konzervatívabb más műfajoknál, mert még a hatvanas években is ragaszkodott a Ferenczy Bénitől, Medgyessy Ferenctől örökölt zárt formákhoz. Erdélynek láthatólag meg sem fordult a fejében, hogy a hatvanas-hetvenes években megjelenő objekteket, amelyek ekkor már ötvenéves késésben voltak Magyarországon a műfaj keletkezéséhez képest, a szobrászat körébe sorolja. A konceptuális művészetnek a fotó és a film volt a fő médiuma, Jovánovics pedig nem a talált tárgy véletlen karakterének improvizatív alkalmazása, hanem épp a forma felől közelített a szobrászathoz, megújítani akarta tehát, nem megszüntetni. Az objekt, amely mégis ennek a korszaknak a terméke, az ellenállás vagy legalábbis az ellenszegülés műfaja volt, művészi és gyakran politikai értelemben egyaránt. St.Aubyt parafrazeálva az objekt = nemszobrászat szobrászat.

Rendszerváltozás vagy rendszerváltás? Utódpárt vagy modernizáló progresszív erő? Az elmúlt néhány évben ez a két kérdés okozta a legnagyobb feszültséget, eszmei vitát az ideológiai kérdések iránt egyébként nem túl érzékeny Magyar Szocialista Pártban. Az előbbiről a párt programját előkészítő testületben folytattak hosszú és szőrszálhasogató vitát, az utóbbi akkor ütötte szíven a szocialistákat, amikor az általános ombudsman éves jelentésében "leutódpártozta" az MSZP-t. A szocialisták értelmiségi holdudvarához tartozó Ripp Zoltán - a párt think tankjeként számon tartott Politikatörténeti Intézet egyik vezetője - szerint okkal kínozzák még mindig az MSZP-t ezek a kérdések: az elmúlt húsz év alatt a baloldal megspórolta ezeket a vitákat, egyszerűen szőnyeg alá söpörte a legitimációs problémáit. Az ebből adódó meghasonlottság végül tudjuk, hova vezetett.

Ha az ötrészesre tervezett Abarat-sorozat első kötetéről azt mondtuk (lásd: "Hol a mikor?", Magyar Narancs, 2008. december 4.), hogy vajmi keveset tudhatunk mi, fantáziátlan és szánalmas emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton, most elmondhatjuk: az mindenesetre jól látszik, hogy Barker e második kötetben megemelte a tétet. Nemcsak a meseszövésre, a történet alakulására igaz ez, hanem a regényfolyam újabb részének elbeszéléstechnikai megoldásaira is.

Nehéz az elvált szülők gyermekének, különösen, ha a kedves papa nemcsak istennek mondja magát (megesik a legjobb családban is), de valóban az. Poszeidón elég kevés szülői értekezleten vett részt, mert Zeusz eltiltotta földi fogantatású fiának még a láthatásától is, így a kis Percy Jackson apa nélkül cseperedett, hogy aztán kamaszfejjel mégiscsak az istenek közé keveredjen egy villámlopási ügyből kifolyólag.

A manapság Vágtázó Életerő néven működő Vágtázó Halottkémek első, budapesti koncertje után már sejthető volt, hogy nemcsak egy fellépésre hozták össze a régi társaságot Grandpierre Attila és társai. A zenekar azóta túl van egy háromállomásos miniturnén, felléptek a Fekete Zaj fesztiválon, pár napja pedig - igaz, Balatoni Boli üstdobos nélkül, aki épp Ausztráliában kergeti a kengurukat - porrá rombolták a Dürer Kertet, április végén pedig a Pécsi Egyetemi Napok főzenekara lesznek.

"Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film" - mondotta egykoron Lenin; "A zeneszerzők a lélek hangmérnökei" - hangzott Sztálin apokrif kongresszusi beszédének sarkalatos tétele, s a szovjet zeneszerzők bizony jól tették, ha igazodtak e bölcs iránymutatásokhoz. Így például a kamaszon mozizongoristaként is működő Sosztakovics mozgalmas pályafutása során jó három tucat, többségében oktató-nevelő célzatú filmhez írt kísérőzenét, kezdve Kozincev és Trauberg 1929-es Új Babilonján, egészen az előbbi rendezőóriás 1970-es Lear királyáig.

1962-ben még nyáron tartották a berlini filmfesztivált, most meg épp most van - ennyit változott világ, nem többet. Mindezt azért fontos leszögezni, mert egy közel ötvenéves film (akár újbóli) megnézéséhez kell némi bátorság.

Beázott a kiállítás, a negyede láthatatlan, de nem gond, van szalag, printelt papír, senkinek sem esik baja. A "Col tempo" mélyen beágyazott korunk kulturális párbeszédébe: van holokauszt, látás, portré, személy, nemzet, nép, hatalom, tudomány és persze művészet régen és most.

Hendrick Weber afféle szabálytalan csodabogár a német elektronikus zenekészítők között: az évtized elejétől készülő lemezei különös tehetségről, finom ízlésről és a kompozíciók minden ízét átjáró kreativitásról tanúskodnak. Ráadásul nála nem csupán a hagyományos inspirációs források játszanak: a még Carl Craig által tökéletesített detroiti techno és az "őshonos" minimal tech/house mellett a klasszikus krautvonal elektropionírjai, no és a késő nyolcvanas évek brit shoegazer szörnyetegei (My Bloody Valentine, Slowdive, Lush) is beépülnek a zenei szövetbe.

Van az úgy, hogy az ember minél többet dolgozik, annál több az elvégzendő munka. Valahogy így képzelem el az MTA és az ELTE közös Hálózati Szövegkiadás Kutatócsoportjának működését is.

Kávéházi divatretró, emelt szintű nosztalgiazene - ki lehet találni mindenféle közelítő szókapcsolatot, a lényeg az, hogy ez az ügyes, jókedvű és jó színvonalú keverék egy korábban észrevétlen kínálati űrbe siklott bele. Korosztályos rés ez, de tágas: alighanem a harmincas évjáratok alatt kell keresni azokat, akik egyértelmű idegenkedéssel és értetlenséggel fogadnák a Budapest Bár produkcióját. Fölfelé viszont szinte nincs határvonal -, jó, mondjuk egy keményvonalas ötvenes Zappa-rajongó sem errefelé kutakodik.