Videó készült arról, ahogy április 11-én Kerstin Koivisto és Emil Sidenvik, a hetvenötezres svédországi város, Borås egyik iskolájának két pedagógusa megfürdött a Viskan folyóban. A diákok a folyó hídján állva nézték, ahogy a tanárok ruhástul megmártóznak és úsznak néhány tempót, majd nyilatkoznak a sajtónak.
A városi újság, a Borås Tidning tudósítása szerint a víz hatfokos volt. Emil úszott még egy kört, Kerstin azonban hamarabb kijött a folyóból. Azt mondta, elhatározta, hogy nem nyitja ki a száját a vízben, végül mégis nyelt valamennyit, úgyhogy majd kiderül, mennyire tiszta a Viskan.
Kerstin vállalta, hogy megmártózik a folyóban. A férfi kolléga szolidaritásból tartott vele, amikor kiderült, Kerstinnek teljesítenie kell, amit vállalt. Tavaly ősz óta zajlik egy olvasási verseny az Erikslundskolan nevű iskolában Sara Lindwall iskolai könyvtáros kezdeményezése nyomán, ez előbb egy osztályt érintett, majd többet. A cél az, hogy javuljon a gyerekek szövegértési képessége, ezáltal könnyebben tanuljanak.
Kerstin azt találta mondani a kollégák füle hallatára, hogy ha az akcióban résztvevő diákok elolvasnak 1500 könyvet, beleugrik a Viskanba.
A helyi lap tudósításából kiderül, hogy ezt félig-meddig viccből mondta, a pedagógusok azonban továbbadták. Eljutott a diákok fülébe, elterjedt az egész iskolában, és úgy tűnt, van motiváló ereje. Az elolvasott könyvekről a könyvtáros kimutatást vezetett, és be is számoltatta a gyerekeket arról, mit olvastak.
Kerstin Koivisto arról beszélt a helyi lapnak a fürdés után, hogy több diák is megszólította, beszámoltak neki az elolvasott könyvekről, ajánlottak is neki érdekes olvasnivalókat, úgyhogy végül is örül. Az fel sem merült benne, hogy sokáig halassza a fogadalom teljesítését. Keddre megvolt az ezerötszáz könyv, pénteken mentek testületileg a folyópartra.
Emil, a kolléga azt fűzte hozzá mindehhez, örülni kell annak is, hogy a gyerekek nem februárra végeztek, hanem csak most.
Innen szép nyerni
Biztosan léteznek hasonlóan hatékony, vagy ennél jobb olvasásra ösztönző ötletek és módszerek, de talán jellemző, hogy a történet a Facebookon megosztva inkább a vizsgadrukkot lezáró fürdés örömeit idézte fel a magyar ismerősök körében. De nem csak azt.
„A legjobb ösztönzés a példamutatás.
Ha a szülő azt akarja, hogy olvasson a gyerek, kezdjen el ő olvasni.”
„Nálunk szokás könyvet ajándékozni. Havonta egyszer elmentünk az Alexandrába (akkor még megvolt), tanyát vertünk a kávézóban, és a gyerekek elindultak könyvvadászatra. Az összesen három könyv limitből mindig fejenként három lett.”
„Gyerekkoromban lakott alattunk egy néni, akinek már felnőttek a gyerekei, és rajta maradt pár tucat Garfield-képregény. A legjobbak, a '70-es, '90-es évek idejéből. Nekem adta, én pedig folyamatosan ezeket olvastam. Aztán elege lett édesapámnak, hogy nem veszek a kezembe mást, így felhívta a figyelmem a Harry Potter és a bölcsek köve című első Rowling-kötetre, hozzátéve, hogy elveszi a Garfieldot, ha nem kezdem el olvasni a Harry Pottert. Legalább csak próbáljam meg.
Pár hónap múlva már nem az volt a baj, hogy nem olvasok, hanem az, miért csak Harry Pottert.
Valószínűleg Rowling sem olvasta el annyiszor, mint én. Aztán persze jöttek más könyvsorozatok is sorban, de a Harry Potter maradt a no1.”
„Középiskolában folyton a pad alatt olvastam, előre kiolvastam minden kötelezőt, a szöveggyűjteményt, gyakorlatilag bármit, amit a kezembe adtak. Viszont gyűlöltem angolt tanulni, sehogy sem tudott rávenni a tanárom, aztán egyik nap dalszövegeket hozott nekem, hogy beszélgessünk róla, mit értek belőle. Majd másnap Shakespeare Machbetjét. Kiolvastam. Megszenvedtem vele, de akkor is, nagyon büszke voltam magamra. Az érettségin pedig ebből idéztem, az elnök szája tátva maradt.”
Arról, hogyan lehet rávenni gyerekeket arra, hogy olvasással töltsék szabadidejük egy részét, holott ezt nem akarnák, nincs sok szülői tapasztalat. Ott is megáll a tudomány, hogy mi történjék, ha ez az otthoni háttér is hiányzik.
Lehet választani
A svédországi történetet megismerve két észrevétele volt Schiller Mariann magyar–angol szakos tanárnak, a Magyartanárok Egyesülete választmányi tagjának. Reméli, hogy a kollégái, akik megfürödtek, nem fáztak meg, és jó lenne tudni, hogy hány gyerek olvasott el ezerötszáz könyvet, milyen alaposan.
„Számomra a legérdekesebb az, hogy ezek szerint a gyerekek ott bemennek az iskolai könyvtárba, és önállóan választanak maguknak könyvet” – mondja Schiller Mariann. – „Az, hogy a gyerek otthon a saját érdeklődési körének megfelelően olvasgat, természetes, bár egyre ritkábban látunk ilyet. Az viszont, hogy iskolai keretek között válogathat ugyanígy, nálunk nagyon nehezen képzelhető el. Ehhez szabadság kellene, és több idő, az is, hogy a tanár, ismerve a gyereket, olyan könyveket ajánljon neki, amelyek nagy eséllyel érdekelhetik. Lehetne választani, és aztán együtt megbeszélni, elolvasni a többiekét.
Azt már látjuk, hová vezet, hogy minden magyar iskolásnak az adott évfolyamon, adott időpontban ugyanazt kell elolvasnia.
Ez sokakat inkább visszatart, mint ösztönöz. A NAT-ban a legfrissebb ifjúsági regény hatvanéves és holland. Még véletlenül sem a magyar irodalomból van. Ráadásul olyan mennyiséget kell elolvasni, ami sokaknak nyilvánvalóan nem teljesíthető. Ezért ahelyett, hogy minden gyerek elolvasna legalább egy-két olyan könyvet, amihez kedve is van, neki szól, inkább sok regényről tudja – a tankönyvi leírás alapján –, hogy ki írta, mi a tartalma, kik a szereplői. Szóval minden, a tartalomszabályozás és az oktatásirányítás is az olvasás ellen hat. A tanár
hiába tudja, hogy a különböző helyről érkező, eltérő szociokulturális háttérrel rendelkező gyerekeknek mást kellene a kezébe adni, ebben nincs szabadsága.
Ha nem lenne ilyen rettenetesen nagy a tananyag, az is jó út lenne tényleg, hogy a tanár fölolvas. Nagyon sok olyan gyerek van még középiskolában is, akinek gondot okoz egyedül elolvasni akár egy könyvet. Lehet, hogy rákapna, ha valaki olyat kezdene neki felolvasni, ami érdekli. Erre nincs lehetőség, vagy ha a tananyagtól veszi el az időt rá a pedagógus, akkor lemaradnak, szól az igazgató, a tankerület. Ötletek vannak, csak az idő és a szabadság hiányzik. A Magyartanárok Egyesülete harminc éve próbálja elérni, hogy kortárs irodalmat vihessünk be irodalomórára. Sok anyagunk van a honlapunkon arról, hogyan lehet ezt órán megoldani, és voltak idők, amikor sokan használták is ezeket a módszereket – aki még most is megteszi, mintha bozótharcot vívna.”
Csoportos elfoglaltság
Schiller Mariann azt mondja, vannak fönntartásai a divatos kihívásokkal szemben, de valóban lehet motiváló erejük. Annak főleg, ha a gyerekek tényleg beszámolnak arról, mit olvasnak, és aztán mások is elolvassák ugyanazt, és a beszámolókból kiderül, mit vett észre az egyik, és mit tartott fontosnak a másik a szövegben. Ez felnőttek körében is lehet hatásos. A magyartanár egy dél-amerikai börtönt említ, ahol a fogvatartottak csökkenthették a büntetésüket, ha elolvastak egy könyvet, és esszét írtak az élményükről.
„Amerikában élek, itt létezik olyan program, hogy olvasásolimpia” – írta a svéd történetről szóló bejegyzés láttán a Narancs.hu-nak Anett Ume. – „Iskolában jelentkezhetnek rá gyerekek. Van egy címlista, ami mindenki számára adott, ebből lehet elolvasni minél több könyvet. 6-7 fős csoportokra osztják a gyerekeket, a környéken lévő többi iskola gyerekeivel együtt indulnak. A versenyen egyszerre két csapat kap kérdéseket bármelyik könyvről, a helyes válasz pedig pontot ér. A végén 4 kategóriát állapítanak meg, pontszámok alapján. De nincs győztes, az egész csak az olvasás népszerűsítése miatt van. Mivel csapatmunka, jó szórakozás, mindig nagy a sikere. Ezenkívül hetente járnak könyvtárba a gyerekek iskolai keretek között, vesznek ki könyvet, olvas fel a tanár.”
„Az együttműködés, a csoportos munka nagyon fontos már az óvodás korban, az iskolában is nagy hangsúlyt kap” – ezt emelte ki a svédországi történetből Gonda Zsuzsanna, aki Svédországban él, óvodavezető. – „Az a haszna, hogy mindenki megtanul normálisan együtt dolgozni a többiekkel, azzal is, aki nem a legjobb barátja. Megtanulja leválasztani az embert a problémáról. Hiszen később sem válogathatja meg a kollégáit.”
Ösztönözni azt lehet, akit ismerünk
„Az, hogy a pedagógusnak nincsenek elég hatékony eszközök a kezében, itt is ugyanúgy téma, mint Magyarországon, olyan értelemben is, hogyan lehet nagyobb tekintélye a tanárnak” – mondja Gonda Zsuzsanna. Ez a hideg folyóban való fürdés mint fogadalom kapcsán kerül szóba. – „Én annak idején otthon féltem egy-egy tanártól. A gyerekeimen azt látom, hogy komfortosak a tanáraik társaságában. A fiam rá mer írni a tanárjára hétvégén, hogy megkérdezze, mi a házifeladat, ezzel együtt nagyon tiszteli is. Azt látom, a tekintély alapja nem előjog, vagy valami félelmetes tulajdonság, hanem kiszámíthatóság és kapcsolat, amelyre lehet építeni. A fiam egyik osztálytársáról tudott, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral él. Amikor az osztályfőnök megkapta ezt az osztályt, erről tájékozódott. Azt is megtudta, hogy ez a gyerek sportol. Elment megnézni hétvégén a versenyét, hogy lássa a gyerek, ott van, azért, hogy megalapozza a kapcsolatukat. És tapasztalható, nem csak az iskolában, egyfajta türelmes odafordulás. Nemrég fagyiztunk a gyerekekkel. Én előbb megettem, mondtam nekik, sétálgassanak a fagyijukkal, beugrom egy boltba. Amikor kijöttem, nem láttam őket. Hívtam a fiamat, merre vannak. Bementek egy étterembe, mert szomjasak lettek. Beültek a máshol vett fagyijukkal, kértek csapvizet – ingyen hoztak nekik, jeget is kaptak bele –, és fel sem merült bennük, hogy esetleg elküldik őket.”
„Hívott meg osztályfőnökként diákom a táncversenyére, amelyre szívesen mentem, és megalapozta a jó kapcsolatomat vele” – mondja a személyesség szerepéről Boldog Zoltán szegedi pedagógus. Korábban a piarista gimnáziumban tanított, most az Ágota Közösség a munkahelye. – „A piaristáknál ezt személyes kísérésnek nevezik. Talán a szakkörök voltak olyanok régen, ahol ilyen viszony ki tudott alakulni. Nekem is az egykori újságíróim szavaztak ilyen bizalmat, és a gyerekszínészek. A nonformális vagy informális nevelés során a tanár szigorú keretek nélkül nevel. Olykor a keretek lebontása is hozzájárul a bizalomhoz. Ha a tanár nyitott erre a kapcsolódásra, akkor észreveszi, hogy a diák rendszeresen kapcsolódna. Ez a bizalom jele, de egy hosszabb, őszinte beszélgetés is az. Ezt nem nagyon tanítják a tanároknak. Pedig a legkülönbözőbb diákok szavaznak bizalmat az embernek.”
