Beázott a kiállítás, a negyede láthatatlan, de nem gond, van szalag, printelt papír, senkinek sem esik baja. A "Col tempo" mélyen beágyazott korunk kulturális párbeszédébe: van holokauszt, látás, portré, személy, nemzet, nép, hatalom, tudomány és persze mûvészet régen és most. A gond csupán az, hogy a látható anyag mindennek igazi, "mutatványos" illusztrációja. Szöveg és kép viszonyán nem kell gondolkoznunk, ez utóbbi egyértelmûen alárendelõdik az elõbbinek. Nem kapunk többet attól, hogy Wastl doktor fejeit láthatjuk gézre vagy falra vetítve, hogy beleképzelhetjük magunkat a tér három oldalára vetített "felvételi eljárásba", aminek keretében az osztrák orvos rögzíteni vélte a népek sajátosságait az egyed fejformája alapján. E stáció különösen azért felemelõ, mert a padlóra vetített anyagnál el kell vonatkoztatnunk az Ernst Múzeum hangulatos parkettájától, melynek lerakása kellemesen dezilluzionálja a befogadót. Különösen felemelõ és beleélést, ugyanakkor zengzetes konceptualitást hordoz a rémbabaházakba is beillõ nézõtér-installáció, ahol parányi székek dõlnek kétfelé, jelképezve a zsidó és nem zsidó kategória közti döntés képességét - melyet a jeles professzor "kutatása" céljaként határozott meg. Rémes és kegyetlen, csöppet sem didaktikus. Biztos rájöttek, hogy mi vagyunk a nézõk, akik nem is nézõk. Persze azért elkerítették, nehogy ráüljünk, még a végén szétesik, így az egykori "kutatás" egy alanyával készített riportot állva nézhetjük meg.
Az egyetlen igazi élmény az utolsó terem, ahol az antropológiai mintavétel és a portré mûfaja találkozik. E gesztus a helyzet kifordítását demonstrálja: bármikor bármivé válhat egy kép, hatalom, emlék vagy jelenlét is lehet. Egy tárgy, ami nem önmaga, hanem mi vagyunk.
Összességében hiányzik az a vizuális anyag, amely kivívná azt a figyelmet, amire a tárlat témájában számít, s ezen nem segít a kiváló koncepció.
Ernst Múzeum, megtekinthetõ március 14-ig
**
