Zene

Alighanem hiánypótló munka született Polina Daskova tollából. A Moszkvában élő írónő nem akármit fedezett fel, hanem a lépkedő tébolyt - úgy bizony! Képet ugyan nem közölt róla, de láttató erejű prózája szinte elénk vetíti, ahogy e jó mozgású metafora lesben áll egy moszkvai sarkon, és ballonját széttárva a járókelőket ijesztgeti.

Mondhatjuk, hogy 2009 az úgynevezett szupergruppok éve is volt: az underground rockzenében legalábbis nagy dolgok történtek a neves zenészek alkalmi projektjeinek terepén.

Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).

Nyomjuk, vagy ne nyomjuk, ez itt a kérdés. Ha megnyomjuk, egymillió dollárral leszünk gazdagabbak, de valaki, akit nem ismerünk, tán egy kínai rizsföldeken robotoló idénymunkás, azonmód el talál halálozni. Ha nem nyomjuk, tán emberként végezzük, de annál szegényebben. S hogy mit nyomunk (vagy éppenséggel nem)? Egy csinos barna fadoboz tetején éktelenkedő bazi nagy piros gombot (olyan nagyot és olyan pirosat, hogy az rögvest a főcímbe kívánkozik - oda is kerül).

Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.

Az évad negyedik fővárosi Molnár-premierje, egy enyhe és gyors lefolyású bulvárszenzáció záróaktusa vagy épp a zenés bohózat közkedvelt, ám kutya nehéz műfaját képviselő új produkció, az Operettszínház első idei nevezése és a két Nagymező utcai játszóhely együttműködésének többedik gyümölcse - a kritikus kedvére választhat a változatos értelmezési keretek közül, ha Molnár Ferenc 1902-es "tolvajkomédiájának" Thália-béli bemutatóját készül megvizsgálni. Az eltérő közelítések értelemszerűen más-más gondolatmenetet sugallnak, hiszen éppúgy rácsodálkozhatunk a mondén klasszikus eltörölhetetlen népszerűségére és a darabjainak nekiveselkedő rendezők különféle irányú és nívójú kísérleteire, aminthogy nyugtázhatjuk a Bajor Imre kiesése által veszélybe került előadás zavartalan, sőt zajos közönségsikert arató premierjét is.

Annál a krumplis mottónál alkalmasabbat nem is találhatott volna a fiatal indiai-amerikai írónő, mint amit Hawthorne regényéből vett át kiváló novelláskötetéhez: "Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni." Az idézet szemléletesen foglalja össze a nyugat-bengáli származású, Londonban született, de az USA-ban felnőtt Lahiri új könyvének témáját, azt a fájdalmakkal teli, mégis a személyiséget gazdagító létmódot, amit az egyszerre két kultúrához tartozás okoz.

Tandori Dezső prózájáról sok jót, de még több rosszat elmondtak már - voltaképp közhelyes dolog ezzel kezdeni egy recenziót, és hasonlóképp közhelyes azt is felidézni, hogy a szerző rendre reagál kritikusainak véleményére. És sorolhatnánk még hosszan a további bevett fordulatokat: "önkontrollt nem ismerő zseni", "grafomán", "olvashatatlan próza" és így tovább. Azonban az új TD-regényben épp ezek a szólamok "torlódnak meg": Tandori relativizálja és dekonstruálja, de-/reaktiválja ezeket - konkrétan önnön értelmetlenségükre vagy épp e megközelítésmódok használhatatlanságára, semmiképp sem célravezető mivoltára mutat rá.

Allan Siegel és Várnagy Tibor, a Liget Galéria vezetője a Hunyadi téri piacon szokott találkozni. A Hunyadi téri az utolsó szabadtéri őstermelői piac a belvárosban, de már nem sokáig, mert a VI. kerületi önkormányzat fel akarja újítani a csarnokot, hogy bevásárlóközpontot alakítson ki benne, amely nem működhet mélygarázs nélkül. Ehhez viszont ki kell vágni a fákat, és be kell zárni az őstermelői piacot, mert a kofák nem elég szépek.

Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik? Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert.

című darabja a színdarabság csimborasszója, a tökéletes opus, a gondos kotta, amit csak el kell muzsikálni, és nemcsak a siker, de a jóság is garantált. Ebben a darabban mindennek pontosan kijelölt helye van, meg van mondva, mikor kinek mit kell csinálni - és azt kell csinálni. Galambos Péter rendező nem bízott Molnár Ferencben, és nem bízott a színdarabban sem, ezért aztán valami lebegő keretjátékot bigygyeszt köré, ami pont arra jó, hogy agyoncsapja az elejét meg a végét.

Talán csak Etus sejtette, hogy eljön majd a nap, amikor egy buliban a virágmintás pongyola és a csokornyakkendővel bolondított könyökvédős zakó lesz a legmenőbb szerelés. De az már a mindentudó lakótelepi nagyi fejében sem fordulhatott meg, hogy bő tíz évvel utolsó agyagküblije megformázása után huszonéves fiatalok teli torokból fogják üvölteni, hogy "Vágási Feri rules!".

Férfitestek a színpadon, idegen és ideges testek, magányos görög szobrok, önformájukkal kérkedő groteszk alakok, szép erőművészek, intelligens akrobaták. It's a Man's World - így szól a sláger a kemény technopulzálások között, és ezt hallva itt valóban elszorulhat a nézői szív.

Miután megjelent a Péterfy Bori & Love Band markáns, erős bemutatkozó lemeze 2007 októberében, a zenekar viszonylag hamar eljutott a klubokban telt házak előtt, a fesztiválokon pedig egyre jobb és jobb időpontokban koncertező csapatok szintjére. Ami nyilván az egyszerű, azonnal fülbemászó daloknak volt köszönhető, és persze a masszív színésznői képességeit énekesként is hasznosító Péterfy Bori karizmájának.