Galambos Péter rendezõ nem bízott Molnár Ferencben, és nem bízott a színdarabban sem, ezért aztán valami lebegõ keretjátékot bigygyeszt köré, ami pont arra jó, hogy agyoncsapja az elejét meg a végét. A közepét is agyoncsapja holmi delnõk fölléptetésével, vagyis nem sok marad érintetlenül, a nagyját elsöpri a rendezõi cunami.
Maradhatnának még a színészek a legendásan kitûnõ szerepekben; kivált Turai említendõ itt, bár a frappánsan végszavazó Gálból is láttam már isteni alakítást. A darabszerzõ páros a színházcsinálói technikák közül beavat bennünket néhányba - legalább ezt illenék rendesen színre vinni. Szerémi Zoltán Turaija sótlan, Pusztaszeri Kornél Gálja meg nyüzsgönc - egyik sem a molnári kotta szerint való. Janicsek Péter igyekvõ Ádám, de hát az õ korában ennyire hülyének lenni már nem bocsánatos bûn.
Annie és Almády - értük érdemes végigkínlódni a többi jelenetet (az általam látott elõadáson a közönség inkább a látható és hallható unatkozást választotta), mert õk ketten eljátsszák azt, amit Molnár megírt, és érdekes módon vagy inkább logikusan még valami kortárs színházi többlet is megképzõdik. Hogy ugyanis ez a karrierorientált díva és ez az öregedõ hõsszerelmes amúgy tán tényleg szerették és még mindig szeretik egymást. Balsai Mónika és Mertz Tibor megcsinálja az összes vicceset, és elegánsan, molnári stílben még csöppnyi melodrámát is belopnak a játékba. Nemigen zavartatják magukat az elõadás egészétõl, a rendezõ meg mintha ott se lenne. Lehet, hogy Molnár Ferenc nem Turaiban, hanem Almádyban tette oda magát?
Székesfehérvári Vörösmarty Színház, december 13.
**
