Az évad negyedik fővárosi Molnár-premierje, egy enyhe és gyors lefolyású bulvárszenzáció záróaktusa vagy épp a zenés bohózat közkedvelt, ám kutya nehéz műfaját képviselő új produkció, az Operettszínház első idei nevezése és a két Nagymező utcai játszóhely együttműködésének többedik gyümölcse - a kritikus kedvére választhat a változatos értelmezési keretek közül, ha Molnár Ferenc 1902-es "tolvajkomédiájának" Thália-béli bemutatóját készül megvizsgálni. Az eltérő közelítések értelemszerűen más-más gondolatmenetet sugallnak, hiszen éppúgy rácsodálkozhatunk a mondén klasszikus eltörölhetetlen népszerűségére és a darabjainak nekiveselkedő rendezők különféle irányú és nívójú kísérleteire, aminthogy nyugtázhatjuk a Bajor Imre kiesése által veszélybe került előadás zavartalan, sőt zajos közönségsikert arató premierjét is.
S persze kezdhetjük akár azon is a sort, hogy miként hozta össze Böhm György a sokszorosan felmentett, s most épp a saját ügyvédjéhez betörni készülő Puzsér és az országos sajtónyilvánosságra áhítozó, kétes morálú prókátor, dr. Sárkány történetét Zerkovitz Béla flasztervirágaival. Természetesen újólag, hiszen a Molnárhoz hasonlóan örök éltű, sarokházakat összemuzsikáló, ám kartársai által gyakorta lenézett komponista dalai nagyjából hatvan éve a bohózat mellé szegődtek. A Böhm György neve előtt feltüntetett megjelölés ("zenés színpadra alkalmazta") mégsem puszta felülfogalmazás, mint olykor a játékmesteri ténykedését föltornászó rendezői cím, hiszen az ambiciózus színházi férfiú ujjlenyomatait valóban ott leljük az előadás seregnyi pontján. Tegyük hozzá, túlnyomórészt sajnálatos módon, miután a néhány nagy sláger (mint pl. a réges-rég a darabban szolgálatot teljesítő Lehoznám néked a csillagokat) mellé több bal kézzel választott, ma már menthetetlenül kínos szövegű és vulnerábilis melódiájú dal került, s ami még bosszantóbb: Böhm közbeavatkozásai révén számos alkalommal sérült a bohózati zsánerben oly döntő jelentőségű feszesség és lendület.
Hogy A doktor úr mégsem vált a gondatlan veszélyeztetés véres áldozatává, azt részint a fiatal Molnár váltig lebírhatatlan humorának, részint néhány színész játékának köszönhettük, akik kompetens rendező híján sem veszítették el lélekjelenlétüket. Hiszen Korcsmáros György kétes ízlésű, közhelytől közhelyig araszoló rendezése ugyancsak problematikusnak bizonyult: nehézkességével, a jelenre inkább csak kancsalító, mint kacsintó gesztusaival (Szép kis társadalom énekelte bele a képünkbe a korabeli újságokat lapozgató társulat a fináléban). Mégis, a túl- és felülbútorozott játéktéren (díszlet és jelmez: Túri Erzsébet) többen is tetszetős alakítást nyújtottak - ha egymástól jócskán eltérő játékmodort kultiválva is. Így mindjárt a Bajor Imre helyére szinte az utolsó pillanatban beugró Faragó András, akinek teljesítményét méltánytalan lenne mindössze megsüvegelendő jószolgálati bravúrként elkönyvelni. Mert ha a bemutatón tán a kelleténél érzékletesebbé vált is a szerep technikai abszolválásának igyekezete, azért Faragó színpadra termett lénye és tartottan harsány humora így is elementáris, körüljárható Puzsért ígért az elkövetkező szériára. Könnyű léptű, mondhatni sikkes színpadi túlsúlya, pocakjának derűs játékba és táncba vitele, s puszta jelenlétének mosolyt fakasztó effektusa pedig már elsőre is hibátlanul működött. Faragótól némiképp leárnyékolva, s egyszersmind visszafogottabb, a karikaturisztikus mozzanatokat hagyományos vígjátéki stílussal elegyítve formálta meg a címszerepet Földes Tamás, míg Sárkány doktor szépasszony feleségét Kalocsai Zsuzsa játszotta - szokás szerint a primadonnai magaslat hűvösebb légáramait hozva magával a színpadra.
Jól kell spilázni - hangzik Kiss Manyi örök érvényű összegzése a színészi munka lényegéről, s a nőbolond rendőrfogalmazót alakító Szombathy Gyula csakúgy e meghatározás szellemében működött a színpadon, mint a krimirajongó vénlányt megformáló Lehoczky Zsuzsa. Szűkkeblű értelmezés szerint mindketten az eszközökben nem válogató hatáskeltés, az elterjedt szóhasználattal ripacsériaként megnevezett színpadi gyakorlat határmezsgyéjén mozogtak (Szombathy különösen: buggyos bricseszétől a szerelmi jelenetben felmeredő kardjáig mindent bevetett), azonban a személyiség részint eredendő, részint kumulált bája, a poénok üzembiztos kivitelezése és a félreismerhetetlen bohóctemperamentum mindkét esetben joviális elismerésre késztetett.
Az eddigiekben említett játszó személyek maguk is megsínylették a téveteg rendezést és a zenés színpadra alkalmazás gyengéit (a kisebb szerepben fellépő Benkóczy Zoltán ráadásul még azt is, hogy Faragó beállásával "második kövérré" minősült át), ám a fiatal szerelmespárt adó Kékkovács Mara és Peller Károly dezorientált játéka egészében az előadás veszteséglistájára került. A szokott akrobatikus mentőtáncok híján párosuk a fogócskázásra összpontosított, s az egyébként oly ígéretes tehetségű Kékkovács vizsgáira készülő Lenkéje ezúttal legfeljebb a színpadi őszintétlenség helyzetgyakorlataiért érdemelt jeles osztályzatot. Míg a lépes méz mosolyú táncos-komikus - Bertalan ügyvédbojtár szerepében - szélsőségesen mesterkélt mozgásával inkább a Hülye Járások Minisztériumához közeledett, semmint a bohózatban is okkal elvárható emberábrázoláshoz.
Budapesti Operettszínház, Thália Színház, január 15.
