Tandori Dezső prózájáról sok jót, de még több rosszat elmondtak már - voltaképp közhelyes dolog ezzel kezdeni egy recenziót, és hasonlóképp közhelyes azt is felidézni, hogy a szerző rendre reagál kritikusainak véleményére. És sorolhatnánk még hosszan a további bevett fordulatokat: "önkontrollt nem ismerő zseni", "grafomán", "olvashatatlan próza" és így tovább. Azonban az új TD-regényben épp ezek a szólamok "torlódnak meg": Tandori relativizálja és dekonstruálja, de-/reaktiválja ezeket - konkrétan önnön értelmetlenségükre vagy épp e megközelítésmódok használhatatlanságára, semmiképp sem célravezető mivoltára mutat rá.
Az új Tandori-regény - a szerző jegyezte hátlapszöveg tanúsága szerint is - a 2008-ban megjelent Torlandó szörfpóker "egyenes folytatása", de ez "az egyenes jó görbe". Mit is jelentsen ez a (blődnek ható, ám a TD-prózán edzett olvasónak voltaképp természetes) szójáték? Ahogyan a korábbi regény (egyik) fő síkja épp egyfajta "metanarratíva" volt, mely a fikció szerinti (egyik) főszereplő, az épp egy "világregényt" fordító Bernie életeseményeit, az általa fordítandó regény ilyen-olyan cselekményét és körülményeit, illetve a különböző fikciós síkok egymásba csúszását mutatta be és kommentálta is egyszersmind egy (ál)pornó és (ál)krimi keretein belül, úgy most eme előző regény "interpretációját" kapjuk. Ismét megjelennek ugyan az óvatoskodva alkalmazott, pornográfiára utaló nyelvi eszközök is, de az ottaninál jóval több (szintén mondhatjuk: a szerzőtől egyébként megszokott) személyes megjegyzéssel körítve. Azaz egy (fiktív [?]) regényfordítás körülményeit körülíró, újabb lehetséges regénysíkokat megnyitó és azokat végletesen ki is használó (meta)regényről (a Torlandóról) szóló "meta-meta"-regényt olvashatunk.
Az ugyancsak sokat emlegetett Tandori-féle "formátlanságra" is újabb és minden eddiginél tökéletesebb példát kapunk a Ki nem feküdt halállal, ugyanis itt a legszembetűnőbb a lezár(hat)atlanság, a befejez(het)etlenség ténye. Egyfelől mindenféle "befejezés" vagy "lezárás" lehetetlen szinte (újabb közhely: a regényírók leggyakoribb problémája ez); másfelől maga a szerző sem tudja megállni, hogy "záró" mondataihoz ne fűzzön újabb és újabb reflexiókat: "[a két] könyvnek ez az együttes VÉGE" - áll a 182. oldalon, "KÉSZ A KÖNYV!" - olvashatjuk aztán a 191.-en, és ez utóbbit is követi még öt oldal; egyébként felütésből, regénykezdetből is több van. A lezárás/lezárhatatlanság problematikussága már a szerző első verseskötetében (Töredék Hamletnek) hangsúlyosan megjelent, a második kötet (Egy talált tárgy megtisztítása) és a további életmű pedig mintha teljes egészében a híres wittgensteini maximát ("Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - ezt egyébként jelen kötet 143. lapján kritikával illeti a szerző) tenné középponti témájává. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb, a "végső" dolgokról nem lehet egyértelműen beszélni, holott épp ez a kritérium előzi meg az említett tételt Wittgensteinnél. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy e dolgokról csupán hallgatni lehet, azaz hallgatni is kell - ennek csak látszólag mond ellent a TD-féle "mindent leírási kényszer"; ugyanis ha a lényeges dolgokról való beszéd lehetetlennek bizonyul, akkor megtehetjük (horribile dictu: kötelességünk megtenni), hogy mindent leírunk, mindent elmondunk, hiszen mi is lehetne jobb stratégia az el nem mondhatósággal szemben, mint ha mindent elmondunk, amit csak lehet?
Azonban épp ez a "bőbeszédűség", a "mindent elmondás", illetve a "túlreflektáltság" az, ami Tandori legtöbb kritikusát egyenesen bosszantja - Farkas Zsolt emlékezetes mondata ("Az élet rövid, Tandori hosszú") is megidéződik (más kritikareflexiók után) e regényben, s a replika: "Hát, továriscsi, megváltozott ez. Az élet nálam hosszú: Mi legyen?" A "hosszúság" mint probléma egyébként jóval korábban felbukkan: "'Megírás: amit elmondanék, túl hosszú lenne, annyi embernek kellene egyenként elmondani, magam is megunnám.' (Így is megunom!) De így meg ők unják."
Ugyanakkor ez a beszédkényszer egyszersmind a halállal vívott harc eszköze is - ahogyan a folyamatos beszéd, a mindent rögzítés az elmúlás, az eltűnés elleni stratégia része (hasonlóan a Jacques Roubaud-nál szereplő Wittgensteiner Polkához, melyet mint "a csend ellenében járt tökéletes haláltáncot" ír le A nagy londoni tűzvész szerzője). A halál konkrétan megnevezve, de metaforikusan, akár szóviccekben is állandó szereplője e regénynek - miközben a jócskán megkevert idő-, tér- és realitássíkokkal operáló utolsó jelenetsorban, a regény talán legszomorúbb epizódjában "a másik" hal meg, más regénye kerül "törlésjel" alá; de mintha a "Ne legyen senkié" zárómondat a Tandori-kritikusoknak is szólna.
"Tisztára objektív művészetet kéne csinálni" - olvashatjuk a 12. lapon, de könnyen belátható, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, s Tandori új regénye ezt épp aközben illusztrálja, hogy nem próbálja sem megerősíteni, sem cáfolni. Nem kis keserűséggel (és cinizmussal) hangzik el a szintén a hátlapon szereplő mondat is: "Ez voltam én, menjetek a; mert elmehettek; így itt TD." Magam pedig egészen bizonyos vagyok abban, hogy e páratlan sorozatnak még nincs vége, nem itt zárul le.
Jaffa Kiadó, 2009, 196 oldal, 2490 Ft
