Allan Siegel és Várnagy Tibor, a Liget Galéria vezetője a Hunyadi téri piacon szokott találkozni. A Hunyadi téri az utolsó szabadtéri őstermelői piac a belvárosban, de már nem sokáig, mert a VI. kerületi önkormányzat fel akarja újítani a csarnokot, hogy bevásárlóközpontot alakítson ki benne, amely nem működhet mélygarázs nélkül. Ehhez viszont ki kell vágni a fákat, és be kell zárni az őstermelői piacot, mert a kofák nem elég szépek.
Képzeljük el Siegelt és Várnagyot, amint tolják a biciklit a multiknál. Kívül. Arra gondolhatnának, mégis jobb így mindenkinek a melegben, a kofáknak otthon, a családi autóknak a mélygarázsban, a nyugdíjasoknak meg a harminc fokban, amiért nem kell külön fizetni. Az épület felújítva, a bérleti díj jó magas, megérte befektetni az önkormányzatnak. Aztán bólogatva elkarikáznának, és az életben nem mennének az egésznek a közelébe se.
Közös próbálkozásuk ennek a higiénikus idillnek az ellenében most a Liget Galériában látható. A kiállítás ötlete a piaci beszélgetések során alakult ki, de Siegelt 2003 óta foglalkoztatja a vásárcsarnok mint építészeti és nyilvános városi tér. Akkoriban New York és Chicago után Angliában élt, és az áttérés a XIX. századi angol csarnoképítészetről a magyarra a korszak építészeti homogenitása miatt nem ütközhetett nehézségbe. De Siegel látásmódja amúgy is nemzetközi jellegű, hiszen azok az erők, amelyek a városi közösségi formák erőszakos átalakítására törekszenek, maguk is globális formát öltenek.
A kiállítás "aktivista" falán összefoglaló látható arról a problémahalmazról, amely a szupermarketek terjeszkedésének következményeként alakult ki. Siegel képen és szövegben is nevesít: Magyarországon a legnagyobb hipermarket-lánc, a brit Tesco tavaly óta veszített ugyan piaci részesedéséből, de 1994-es megjelenése óta így is hatalmas terjeszkedésre volt képes, és máig óriási az előnye más láncokkal szemben. Jött vele minden profitmaximalizáláshoz szükséges körülmény: a beruházási költségek minimalizálása, ami az angliainál több mint háromszor nagyobb alapterületű doboztereket eredményezett, az építési telkek agresszív kisajátítása, a vérlázítóan alacsony bérek és a szakszervezetek csíráinak az elfojtása. Siegelt elsősorban a környezeti aspektusok érdeklik; a nagyméretű bevásárlókocsik végtelen sora a személytelen fogyasztás monotóniáját idézi az építészetileg semleges térben. A XIX. századi vásárcsarnokokat elfoglaló szupermarketek kulturális arroganciája is egyértelmű, ha a márkanév kifeszített molinójára pillantunk egy régi épület bejárata fölött. Ez a perspektíva azonban elfedi azt a lényeges történeti tényt, hogy a kortárs bevásárlóközpontok és a régi vásárcsarnokok ugyanannak a gazdasági szerkezetnek a fogyasztói építményei, ugyanúgy a fogyasztás serkentésének hideg fejjel központosított terei, legfeljebb más köntösben. Vajon elnézőbbek lennénk a hipermarketekkel szemben, ha figyelembe vennék az építészet esztétikai minimumát? Ha jó volna a kávé, és fényművészek világítanák meg a homlokzatot, számítana az éjszakai pénztáros bére?
A történelmi távolsággal keletkezett kulturális distancia vakít. A Fővám téri csarnok szép, az Auchan (mindegyik) csúnya. De ha a termények ilyen mértékű vándorlására és vegyi tartósítására nem is volt példa a történelemben (egy mulatságosan groteszk táblázaton lehet olvasni, melyik zöldség melyik országból érkezik Angliába), a kapitalizmus működésének leglényegesebb elemei történelmiek, és talán túlságosan individuális megközelítés az, amelyik a "közérzeti" komponensre teszi a hangsúlyt. Miközben az is igaz, hogy a gyümölcskupacok makrózott fotósávja a szemközti falon érzékileg átélhetővé teszi a piacozás vizuális élményét.
Siegel kiállítása mégis az ellenállásból jött létre, azoknak a nemzetközi mozgalmaknak a tudatában, amelyek (mint például a Tescopoly) ellensúlyozni próbálják a multinacionális vállalatok kulturális és környezeti hatásait. Nem egyszerűsíti a dolgukat, hogy mint a Hunyadi téri piac esetében is, nem közvetlenül a cégekkel kell egyezkedniük, hanem az esetlegesen manipulált helyi hatóságokkal. Dunaújvárosban egy kis erdőt vágott volna ki az önkormányzat egy hipermarket kedvéért, Gödöllőn a város víztározójának az érintetlenségét kellett megvédeni, ami egy - szerencsétlen - kompromisszum árán sikerült végül. A dunakeszi láp helyére parkolót tervez az Auchan, még nem tudni, sikerül-e majd neki.
Európában egyedül Franciaországból kényszerült visszahúzódni a Tesco, az egyéb áruházláncok dominanciája, de a szabadtéri piacokhoz való ragaszkodás miatt is. Ebből a szempontból Magyarországon sem a legrosszabb a helyzet. Lehet látni a Siegel fotóihoz hasonló jeleneteket, amikor a semmiképp sem háziasszony külsejű, középkorú nő mindenről megfeledkezve csak az alma illatára figyel. Vagy amikor a piac szociálisan heterogén tömegéből kiválik egy fiatalember, és amikor megjön az, akire várt, együtt tűnnek el a nézelődők, kolbászevők, narancsosládák mögött. Aztán megjön Allan Siegel és Várnagy Tibor, biciklivel.
Liget Galéria, megtekinthető február 4-ig.
