Zene

Az odáig rendben van, hogy az ember kitalálta magának a munkát; nem olyan rossz dolog ez, még pénzt is lehet vele keresni, arról azonban megfeledkezett, hogy mi lesz majd a nyárral. Az őszi-téli lucsokban nincs nagyon más választás: még egy nyomasztó irodában is gyorsabban telik az idő, amíg végre megjelennek az első tavaszi napsugarak.

Luc Besson utoljára Liam Neesont küldte rá Párizsra: hullottak is a helybéliek, az ilyen csip-csup csonttöréseket azonban Besson ma már nem személyesen, hanem valamelyik kifutófiúján keresztül intézi, ő közben filmgyártó vállalata ötéves tervén dolgozik. Az persze megint más, ha nem Neeson, hanem egy másik, egy digitális őslény köröz Párizs felett, az alsóbb szinteken pedig dúl a bohém századelő (a fűzős-ingnadrágos), és egy múmiákat táncoltató neves képregény-teremtés koptatja a macskakövet.

Egy vidéki magyar családban mindkét lány kiemelkedő tehetségű hegedűs, rangos nemzetközi versenyeket nyernek, és bensőséges testvéri kapcsolat van köztük. Ez eddig egy hétperces riportanyag a Fókuszba. Akit több érdekel ennél, az elmegy valamelyik koncertjükre, felléptek már a Zeneakadémián, az Operaházban, a Kiscelli Múzeumban és az ország jó pár nagyvárosában. Ha egy olyan dokumentumfilmes érdeklődik irántuk, mint Sós Ágnes, gyanítható, hogy nem csak a tehetség meg a siker fogta meg bennük.

Idén harmadik önálló kiállítását rendezte meg Németh Hajnal, ezúttal a Ráday utcában lévő Videospace Galériában. Korábban a Kiscelli templomterében a keservesen összetört BMW-t rakta körbe hanginstallációval, amiben volt pedagógia, költészet és még valami ráadás, ami a legkevésbé megfogható. Németh Hajnal műveiben mindig ott van ez a rés, a konceptuális művészetnek az az intellektuális hasadéka, amely épp intellektussal tölthető föl a legkevésbé, mert a gondos arányok valahogy úgy vannak kialakítva, hogy mindig maradjon egy lépés hiány. A hiány eltüntetésére pedig egyszerűen nem állhat a néző rendelkezésére az összes interpretációs eszköz, ez is a recept része. A mű - már-már bosszantó - enigmatikussága annál keservesebb és annál nagyszerűbb, minél több kortársi szemetet használ föl ahhoz, hogy a kései kapitalizmus kultúrájának egyik fő nyavalyáját, a magas és alacsony művészet rothadó viszonyát folyton újraalkossa.

Hol is láttuk utoljára a nyugati ember bűntudatát? Talán a Duna-korzón vagy egy iPad-szaküzletben, de az is lehet, hogy a moziban, amint egy jó nevű színész lakosztálya ablakából elnéz az ázsiai bádogtetők felett. Ahogy Gael García Bernal, mint dotkom milliomos, nézi Bangkokot, úgy legutóbb Batman nézte valamelyik bűnös várost, de ami egy képregényfilmben adekvát nézés, az a lélektől lélekig régióban, különösen egy svéd filmművésztől (Lukas Moodysson), nem épp biztató jelenség.

címmel mutatta be új előadását a Budakeszi Kompánia Társulat a hazai nyári szabadtéri színházak egyik legkülönösebb helyszínén, a természet által lassan visszahódított katonai hangárok egyikében. Az 1942-ben a drohobicsi gettóban meggyilkolt Bruno Schulz egyetlen kötetnyi (nálunk Fahajas boltok címmel megjelent) hátrahagyott írásán alapul a darab, illetve a társulat formanyelvi kísérletein, nem utolsósorban pedig a Back to Babylon nemzetközi projekt keretében őket nem először rendező Krzysztof Záylinski - Tadeusz Kantor színházi elképzeléseire erősen emlékeztető - módszerein. Csupán a lehetséges olvasatok egyikét tárja a nézők elé a társulat, nagyon bensőségesen, saját világot teremtve azonnal, amelybe a néző - rajta múlik - vagy mélyen belecsúszik, vagy egészen kívül marad.

Sokan nem tekintik nagy veszteségnek, ha egy zenekarból kiszáll a basszusgitáros, ami helyből szamárság, ha pedig az Interpolról és Carlos Denglerről van szó, akkor meg főleg az. A New York-i poszt-posztpunk zenekar narcisztikus hajlamú tagja még feljátszotta az új dalokat a negyedik lemezre, aztán békességgel távozott - ideiglenes helyettese a Tortoise-ban és a Zwanben is megfordult David Pajo lett.

Talán nem én vagyok az egyetlen Magyarországon, akinek a legjobb Matisyahu-lemez épp egy koncertanyag, mégpedig a rengeteg helyen hivatkozott Live At Stubb's. Hiszen egyrészt mentes azoktól a - főleg a klisészerű reggae-dub hangminták egymásra pakolgatásában manifesztálódó - üresjáratoktól, amelyekbe a stúdiózás során szeret belefutni a haszid zsidó, ennek ellenére virtigli reggae-t éneklő és beatboxoló Matisyahu (polgári nevén Matthew Paul Miller) és zenekara, másrészt pedig a koncertlemez - és ez igaz a neten fellelhető, nagyszámú Matisyahu-kalózfelvétel jó részére is - a pőrébb hangszerelésének és a dalok tipikusabbnak mondható reggae-verziójának köszönhetően rendkívül életteli és energikus.

Íme az ember, aki 130 másikat segített át a másvilágra; az orvos, aki dacolva törvénnyel és népharaggal megszabadította fájdalmaiktól a gyógyíthatatlan szenvedőket; a celebrity, aki halált hozó tevékenysége révén felkerült a Time címlapjára; a vérével festő művész, kinek festményein gyermekeken tapos a Télapó. Az örmény-amerikai, aki látta szenvedni az anyját, és hallotta szenvedni a népét; a szobazenész, akinek Bach az isten, így kéznél neki a frappáns riposzt (az én istenem legalább nem légből kapott), amikor a háza előtt tüntetők az istentelenséget vágják a fejéhez; az éhezőművész, aki nem kér a börtönkosztból.

Csak az várt sokat a kilencedik Korn-stúdiólemeztől, aki nem hallotta az előző kettőt, vagy olyan optimista, hogy már a hullámvölgyben is a hullámhegy ígéretét látja. És láss csodát, utóbbiaknak többé-kevésbé igazuk lett: a Remember... nem olyan lemez, amire bárki is felfigyelne, ha nem lenne ott a Korn felirat a borítóján, viszont egyértelmű, hogy 2003 óta a banda legjobbja.

Block a betörős sorozatában valamikor nagyon kitalált valamit. Dramaturgiai megoldása szellemes és gyakorlatilag végtelenül folytatható megoldást kínál: a főhős betörő, ámde az erőszaktól kínosan tartózkodó munkája közben folyvást gyilkosságokba keveredik, és így a regények folyamán kénytelen magándetektívvé változni, hogy kinyomozva a valódi gyilkost, elhárítsa fejéről a hamis vádat.

"Nézd a gúnyhatár / Széttiporva már" - énekelték hetven esztendeje az Erdély-induló vitéz Somogyváry Gyula, azaz Gyula diák által írt szövegét a II. bécsi döntés felett örvendező magyarok, s az öröm össznemzeti jellegét most megannyi fotó igazolja az OSA Archívum évfordulós kiállításán.

"Új fajták fognak teremtőjükként áldani engem. Boldog és csodálatos lények köszönik a létüket nekem. Nincs apa, aki annyi hálát érdemelne gyermekeitől, mint tőlük majd én." Frankenstein doktor szavait bárki alkotó ember magáénak érezheti, a bajok csak akkor kezdődnek, ha mindez csupasz becsvágy csupán, gondolatok nélkül. Mundruczó Kornél doktora magyar filmrendező, alkotó helyett görcsösen alkotni akaró ember - helyben vagyunk.