Luc Besson utoljára Liam Neesont küldte rá Párizsra: hullottak is a helybéliek, az ilyen csip-csup csonttöréseket azonban Besson ma már nem személyesen, hanem valamelyik kifutófiúján keresztül intézi, õ közben filmgyártó vállalata ötéves tervén dolgozik. Az persze megint más, ha nem Neeson, hanem egy másik, egy digitális õslény köröz Párizs felett, az alsóbb szinteken pedig dúl a bohém századelõ (a fûzõs-ingnadrágos), és egy múmiákat táncoltató neves képregény-teremtés koptatja a macskakövet. Ez már sokkal inkább a Bessonban lappangó rendezõnek való mulatság, és valóban itt a mulatságon van a hangsúly, boldog-boldogtalan, ember, szárnyas, házi kedvenc a "nem élhetek múmiaszó nélkül" refrénjére ropja, annak biztos tudatában, hogy meg kell õt zabálni, oly nagyon vicces. A megzabálós vonalat mindenekelõtt egy tojásból kikelt pterodaktilusz képviseli, a komikusit ragasztott arcszõrzetû pojácák és mumifikált jópofák, Adéle pedig, e drága gyermek, ki papíron meggyõzõ jelenség lehetett, filmen azonban bájos utánérzés, rendre úgy tesz, mintha tûzrõl pattant volna éppen - fárasztó tornamutatvány, nem vitás. Hasonlóképpen fárasztó az igyekezet, amivel Besson minden korosztálynak teszi a szépet, választási ígéretei között talán csak a 17. havi nyugdíj nem szerepel. Szerepel viszont tavalyi technikával reptetett õsmadár a kicsiknek, Jeunet szabadalmának, a burleszk-pátosz kétéltûnek vásári másolata a nagyoknak, a kamaszoknak pedig Adéle dekoltázsának rejtélye. Csak tessék, csak tessék, diákoknak, katonáknak féláron!
Forgalmazza a Fórum Hungary
** és fél
