Zene

Huszonéves társasággal mentem sajtóútra. A témák adottak voltak: mindenki magányos, sehol egy jó pasi, a munkák rémesek, egyik hónapban még itt dolgozol, de nem tudod, mikor repülsz - és persze a közösségi site-ok.

Őrült norvégok, remek este

Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat.

Amikor két héttel ezelőtt ("Az elnök színészei" címmel) jegyzetet közöltünk Jay Roach Újraszámlálás című filmjének friss dvd-kiadásáról, egy dolgot nem láttunk tisztán. Hogy miért épp most (akkor) kerített sort a forgalmazó e 2008-as keltezésű műdarab piacra dobására. Íme, itt a magyarázat: a Gore- Bush-csörte fináléjának Kevin Spaceyre szabott ténymozija (igaz történetet fikciós keretekben feladó filmje) csupán az előjáték, ha úgy tetszik, a bemelegítő zenekar volt a nagy attrakcióhoz, Barack Obama végső felemelkedésének mozgóképes dokumentációjához. - ts -

A kisbetűs írásmóddal jelölt cím nem Oroszország fővárosára, hanem Budapest egyik legfontosabb/legérdekesebb terére utal (még ha a meghívón, afféle bónuszként a téren 1952-ben elhelyezett, a Vörös teret ábrázoló Moszkva tér-mozaik reprodukciója is szerepel). Ez az a komplexum, amely minden korosztálynak más és más emléket idéz fel, s ahol összegubancolódnak a hajléktalanok, a feketemunkára várakozók, a kirándulásra induló nyugdíjasok, a buliba igyekvő, kezükben italosüvegeket szorongató fiatalok, a közeli plázába sietők, az ételosztók vagy az igehirdetők által használt láthatatlan útvonalak. Dékei Kriszta

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában. Csáki Judit

Arra magunk is ritkán gondolunk, hogy a cseh országúti kerékpározás bajnokságáról muszáj lenne itt beszámolni. Pedig most kell, ugyanis történt ott valami csoda, ráadásul régi kedvencünkkel, az idei (vancouveri) téli olimpián babérokat arató fentnevezettel.

A huszonhárom éves Miklya Anna első (kis)regényének szereplői valahol félúton járnak a Bret Easton Ellis-i "nullánál is kevesebb" generáció alkoholgőzös, pótcselekvésként szeretkező tagjai és Németh László valamelyik lélektani regényének figurái között - s az egyveleg, hangozzék bár annak, korántsem furcsa, sokkal inkább ismerős: nem elsősorban más regényekből, inkább a pesti romkocsmákból. Hogy az egyik hangulatot plasztikus leírás jeleníti meg, a következőt viszont egy marokra fogott vodkásüveg, tekinthető biztonsági játéknak - de a hitelességre törekvésnek is. Az Eloldozás egy furcsa, soha ki nem mondott, mégis igen mély plátói szerelem története, és néhány másik, testileg igen, de érzelmileg be nem teljesedhető kapcsolaté; a szeretett férfi halálának feldolgozásáé, feldolgozhatatlanságáé.

Glenn Danziget már majdnem temetni kezdtük, hiszen az elmúlt évtizedben - főleg annak második felében - nem történt vele túl sok minden, leszámítva egy közepes (I Lucifer I, 2002) és egy kimondottan gyenge (Circle Of Snakes, 2004), Danzig néven kiadott albumot, illetve azt, hogy hősünk, aki a Misfits énekeseként lett világszerte ismert figurája a rockéletnek, diktafonkazettákat volt képes megtölteni a Misfits újjáalakulásával - vagy inkább az ő kihagyásával - kapcsolatos nemtetszését összefoglaló veretes tirádáival. Ja, és ezenkívül 2004-ben még jól szájba is verette magát a North Side Kings nevű zenekar behemót énekesével, miután összeszólalkoztak a színpad mögött: az esetről természetesen videofelvétel is készült, ami aztán bejárta az internetet - ha valaki rákeres a YouTube-on, igen jól fog szórakozni. Ezek után aztán könnyű volt az énekest behelyezni a bukott rockzenészek mappájába, és senki sem sejtette, hogy a hat év után, gyakorlatilag fű alatt kiadott új Danzig-anyag ennyire erős lesz.

Az állatvilág elég sűrűn teszi tiszteletét a filmszínházakban, s nem csak úgynevezett természetfilmekben produkálja magát, hisz azok alapjáraton mérsékelt kihívást jelentenek, pusztán enni menni és dugni menni kell bennük, mi ez mondjuk napjaink Rin Tin Tinjének? A komoly színészi feladatot például egy mosó- vagy egy sima medve számára nyilván a fikciós művek jelentik. Hogyan borítsak fel egy mobil WC-t úgy, hogy a tartalom - ha tetszik: a mondanivaló - teljes terjedelmében a konkurencián (emberszínész) végezze? Nos, ezt kétségkívül nem könnyű a Sztanyiszlavszkij-módszer eszközeivel összehozni.

A noir képregényrajzoló Bűnváros-krónikájának immár ötödik kötetét vehetjük kézbe magyarul, és a szerző nem okoz csalódást ebben a legkarcsúbb, eredetileg is könyvmegjelenésre szánt (azaz elsőre sem folytatásokban közölt) sztoriban sem. A szüzsé ezúttal a lehető legegyszerűbb, szemben a korábbi kötetekéivel, melyeknek történetszövése jóval bonyolultabb, vagy legalábbis összetettebb és több irányba elágazó volt: egy kellőképp véres, (Ba)Sin Cityben megszokott módon alapos bosszú egyetlen lélegzetvétellel elmondott eseménysorát követhetjük figyelemmel. A narrációt a már korábbról ismerős Dwight McCarthy szolgáltatja, aki a szótlan, de "halálos" Mihóval egyetlen este leforgása alatt kideríti, ki és miért ölte meg az "város egyik prostituáltját - és egyáltalán nem enyhítő körülmény, hogy ez végül is szándéktalan volt; a végkimenetel kiszámítható.

A skandináv filmművészeti órákon kevés szó szokott esni Dolph Lundgren munkásságáról, de ez is csak az ilyen tanegységek elitista természetét bizonyítja. Aki viszont egy kicsit is komolyan veszi magát a témában, tudja jól, mivel tartozik a világ a svéd Lundgrennek, aki akkor ért Hollywoodba, amikor Sylvester Stallone, úgy is mint Rocky IV., így kiáltott: kell egy orosz! Daliás idők voltak e késő nyolcvanasok: a fegyverkezési verseny filmes állásait a Schwarzenegger-Stallone-szembenállás jelentette, de már ugrásra kész volt Van Damme, jött föl Willis, és egyszer-egyszer Seagal is gondolt már a fejbe rúgás színészi hozadékaira.

A kérdésre, hogy melyik együttes a power metallal és thrashsel kevert progresszív zenék legfontosabb képviselője, mindmáig bárki rávágja, hogy a Never-more. Igaz, ennek alighanem az az egyik magyarázata, hogy a seattle-i úriemberek (és a turnék alkalmával hazánk egyik fia, Vörös Attila) komolyabb konkurencia nélkül teszik a dolgukat.