A kisbetűs írásmóddal jelölt cím nem Oroszország fővárosára, hanem Budapest egyik legfontosabb/legérdekesebb terére utal (még ha a meghívón, afféle bónuszként a téren 1952-ben elhelyezett, a Vörös teret ábrázoló Moszkva tér-mozaik reprodukciója is szerepel). Ez az a komplexum, amely minden korosztálynak más és más emléket idéz fel, s ahol öszszegubancolódnak a hajléktalanok, a feketemunkára várakozók, a kirándulásra induló nyugdíjasok, a buliba igyekvő, kezükben italosüvegeket szorongató fiatalok, a közeli plázába sietők, az ételosztók vagy az igehirdetők által használt láthatatlan útvonalak. Illés kiállítása, az öt giclée (digitális technikával készült tintasugaras) nyomat és a négy light box (vagyis világító dobozba applikált, hátulról megvilágított fénykép) látszólag erről a "valóságról" szól, de a magukat dokumentarista képeknek álcázó, 2006 és 2009 között készült fekete-fehér munkákról némi nézelődés után kiderül, hogy konstrukciók, egy pszeudovalóság lenyomatai.
Akár a sorozat előzményének tekinthetjük Hajas Tibor 1976-os Öndivatbemutató című filmjét - amely beállított, rövid snittekből állt, s szereplői önnön individuális mitológiájukat eljátszó, a hétköznapi térből és valóságból kiemelt, mégis átlagos emberek voltak -, esetleg Török Ferenc 2001-es, a rendszerváltáskor felnövő nemzedék számára kultikussá vált opusát (benne talán a bulicímekre várakozók kusza tömegét vagy azokat a nagytotálokat, melyekben az emberek magányos és cél nélküli hangyákként nyüzsögnek), esetleg a sorozatnak indult, de csupán egyetlen példányszámot megélt 2006-os Moxkvatér című kiadványban szereplő fényképeket (ebben Illés néhány, a Nextart Galériában is látható fotója is szerepelt).
A rajztanárként és festőként induló Illés viszonylag későn, huszonöt éves korában kezdett el fényképezni, első komolyabb sorozatát pedig 1996-ban készítette el, melyben már felismerhető egyfajta filmes látásmód (a Balkonon túl című munkában a Szigony utca egyik sarkát "figyelte meg" egy emeleti ablakkivágaton keresztül, így az emberek tereptárgyaknak tűntek, a valóság pedig díszletté változott). De szintén forgatókönyvet használt például az Algebra és Bika (2005) című konceptualista indíttatású sorozatához is. A moszkva képei így felfoghatók egyetlen képkockába sűrített filmként is, ahol a már-már archetipikusnak tűnő beállításokban szabadon elképzelhető narratívák rejtőzködnek. Míg az Algebra és Bika szereplői "korunk értelmiségi keresztmetszetét" képezték le, ebben a sorozatban Illés olyan közreműködőket keresett, akik nemcsak ismerősek a fotó/film világában (tehát álltak már kamera előtt), hanem akik valamilyen módon reprezentálják a húszas-harmincas éveikben járók korosztályát is (így van köztük "tanár, szabolcsi diák, túlélőművész, vendéglátós, kiöregedett élsportoló vagy éppen hivatásos színésznő"). A beállítások ugyan megrendezettek, de az átlagembereket "megszemélyesítő" fiatalok nem ismerték az expozíció pontos pillanatát. Így kevésbé sikerültek azok a képek, melyeken első pillantásra látszik a valóság művisége - ilyen a villamosalagútban csókolózó fiatal pár teátrális póza, a Makrisz Agamemnon Sellője alatt álldogáló, jól kivilágított pocakos férfi színpadiassága vagy a pohara fölött mélázó férfi portréja. Néhány képen csak a realitások ismeretében vélelmezhetjük a pillanatfelvételekben rejlő turpisságot: nem túl valószínű, hogy egy jól öltözött fiatal hölgy részegen (és egyedül) bóbiskolna a metró lehúzott redőnyei előtt, az sem gyakori, hogy a hosszú lépcsőn üldögélő, jól kivehető arcú fiúk ugyanabban a percben dermedtek bele az időbe, mint a felfelé surranó, alig kivehető szellemalak, s ritka lehet az életben az olyan pillanat is, amikor egy kioszk előtt várakozó társaság minden tagja egyszerre és egyfelé néz.
Az esetleges, jól elkapott pillanat és a megrendezettség közötti hajszálvékony egyensúly megteremtése három fényképen sikerült igazán: ilyen a metróbejárat előtt várakozó, talán éppen elinduló nőről és a telefonfülkében álldogáló szőke lányról készült kép, továbbá amikor bepillanthatunk a 18-as villamosban zajló minimalista "eseményekbe", a leginkább a mobiljaikkal foglalatoskodó, magányos fiatalok "csoportképébe".
Talán az egymás fogdosásában elmerülő pártól eltekintve a fényképeken látható alakok mintha mind valamire várnának; hogy elinduljon az első metró, hogy megjöjjön a randevúra a partner, hogy megérkezzen végre a buli címét ismerő haver. A moszkva "szereplői" mintha egy köztes, holt időben, olyan pillanatban lennének, amelynek egyetlen értelme, hogy megszerveződjön és létrejöjjön a jövő. Mintha a jelen vákuum, zárvány lenne, amikor a most megélését felülírja a várakozás a majdra. Várunk, várakozunk, aztán már csak azt vesszük észre, hogy véget is ért az élet.
Nextart Galéria, Budapest V., Aulich u. 4-6. Nyitva: július 24-ig
