Zene

Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény.

mint tizennyolc csillag: megint négy lemez, amibe kár lenne nem belehallgatni a nyáron.

Már a cím többszörös magyarázatra szorul, végtére is felszedett magára némi felesleget azóta, amióta az 1969-es keltezésű filmet magyar mozik a hetvenes évek legelején bemutatták. A példás gyorsaság oka - Marlon Brando már akkor is, már nálunk is tagadhatatlan piaci ereje mellett - nyilván a rendező (és velencei fesztiváldirektor) már-már legendás baloldalisága (bár épp Magyarország ruszki megszállásán felháborodva lépett ki az olasz kommunista pártból, 1956-ban).

Íme, az ember. Egy Strobbe. Nem is egy, rögtön négy.

Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Egy elterjedt tévképzet szerint az orosz művészet az a vad világ, ahol lépten-nyomon botrányokat kavaró művészekbe, esetleg büntetőtábori ítéletükre váró művészettörténészekbe (jelesül Andrej Jerofejevbe) lehet botlani, s minden bokor mögül a képzőművészet egy-egy fenegyereke leselkedik ránk. Ebbe a csoportba sorolódik a Magyarországon már többször is kiállító Blue Noses csoport, azaz Viacheslav Mizin és Alexander Shaburov, akik most mint kurátorok jegyzik a Knoll Galériában megtekinthető, körülbelül egyórás videóválogatást.

Belgrád-borzasztón nagy ám az élet, Bucánanak volt például egy életrevalónak látszó ötlete, hogy e marha nagy Békásmegyer közepére húzza fel az üzletét, s akkor majd nem kell védelmi pénzt fizetnie, hiszen épp a senki földjén trónol, jobbra tőle Milutin, balra Radovan birodalma (esetleg fordítva). Önök szerint bejön a nagy ötlet? Mindazonáltal Anica (Anica Dobra, a Tetthely, az Alpesi klinika és az Álomhajó üdvöskéje - a miheztartás végett) is megpróbálja.

Korábban úgy gondoltam, hogy fizikai képtelenség mozdulatlannak maradni, miközben az ember közvetlen közelében annyira energikus zene szól (élőben), mint a másodszor Pesten járó amerikai neothrash DevilDriveré, főleg, ha a színpadon egy olyan frontember mozog megállás nélkül, mint Dez Fafara. És ha csak félig is, de igazam volt: az, hogy a koncert feléig tökéletes mozdulatlanságba dermedt közönséget végül úgy-ahogy át tudták mozgatni (persze a klipes Clouds Over Californiánál tört meg a jég), jól szemlélteti, hogy miért a világ egyik legjobb koncertbandája a DevilDriver - és a többnyire hibátlan számaikat még nem is említettük.

Elhatároztam, hogy azért sem fogom úgy kezdeni, hogy "Viktor Pelevin a kortárs orosz irodalom fenegyereke". Nem, mert ezt a formulát Szorokinra vagy Jerofejevre is kiosztották már, arrafelé kétségkívül nem szűkölködnek fenegyerekben.

James Braddell élete kész regény - hivatalos biográfiái bőszen ecsetelik, miként jutott egy londoni foglaltházból, Amerika érintésével, Olaszországba, majd haza, egyenest a Ninja Tune kiadó szárnyai alá. Éveken át kitartó alkotótársával, Keir Fraserrel (ők együtt a 9 Lazy 9) tökélyre vitték a hangminták, elcsent és direkt e célra rögzített foszlányok összetapasztását és manipulálását.

Testek párolgásától bűzlik a kocsma, holnap is köd lesz, esni fog. Az idézet egy késő őszi, ká-európai filmtípusból való, a nyári, latinos, életigenlő kiszerelés így fest: csupa élettől vöröslő, kedves spanyol, akiket az isten is jókedvében, gitárszólók hallgatása közben teremtett, s akik mind a konyha körül ólálkodnak, mert ott nagy dolgok vannak készülőben.

Többnyire idős emberek sajátos szokása, hogy nem hajlandók megválni a háztartásukban keletkező szeméttől, melyet vagy csak szimplán gyűjtögetnek, vagy különféle furmányos módokon újrahasznosítanak. Örömmel jelentjük, hogy a "semmi sem vész el, csak átalakul" szellemisége kitört a nyugdíjasotthonokból és meghódította a művészvilágot.

Joggal hihetnének a címe alapján, hogy Patricia Petibon legújabb lemeze Vivaldi-lemez, hiszen a Rosso Vivaldi állandó jelzője volt. Nem csak rikító hajszíne miatt csúfolták kortársai vörösnek a velencei szerzőt, de szenvedélyes, érzéki, gyors tételei miatt is, melyek olykor mintha egyenesen lángot kaptak volna.