Afrancia szerzőpáros a tömegtájékoztatási eszközök kialakulásának és elterjedésének újkori históriáját kísérli meg felvázolni. Mindvégig társadalmi kontextusba ágyazva teszi ezt, főként a jogi szabályozásra és a gazdasági sajátosságokra koncentrálva, a problémaorientált "mélyfúrások" mellett, felett azonban egy nagyobb társadalomfilozófiai gondolati ív is kirajzolódik: a közügyekbe való beleszólás emancipálódásának, demokratizálódásának tendenciája.
Három nagy fordulatot különböztet meg Barbier és Lavenir a kommunikációs technológiák "felvilágosult" érájában. 1751 az első ilyen határvonal, a francia
Enciklopédia
megszületésének éve, amely a korábbi idők tudásanyagát igyekszik rendszerezni. A könyvnek mint médiumnak ez a második forradalma: dacára annak, hogy szellemiségével sokat tesz a szemellenzős politikai gyakorlatok visszaszorításáért, elsősorban továbbra is a társadalmi elit érdekeit és igényeit szolgálja. A francia forradalom "propagandagépezetének" viszont már fontos elemei a szórólapok (amelyek már Luther reformációként tematizált píárjában is komoly szerepet játszottak), vagyis a nyomtatott szó már az alsóbb néprétegek mindennapjaira is kezd hatással lenni. Ez a folyamat a könyvipar megjelenésével kap új dimenziót, és ekkor jelennek meg a textuális rengeteg olyan vadhajtásai is, mint például a populáris irodalom.
Folytatva a könyv gondolatmenetét: miután ezek a nemzeten belüli terjesztői hálózatok kiépültek, az 1870-es évektől egy újabb nagy lépést tett a nyugati civilizáció a világpolgárosodás irányába, jött a posta, a távíró, a telefon, a mozgókép és a rádió. Velük együtt érkeztek az első komolyabb médiaszabályozási kihívások (a levéltitok vagy a rádiózás szabályozásának kérdése) és persze megannyi utópisztikus vízió az aktuálisan dívó csúcseszköz mindenhatóságáról és elődeinek végnapjairól. Mivel ez a tarka, könnyűszerrel tovább szakaszolható időszak hőseink felosztásában az ötvenes évekig tart, nem kerülhetik meg a totális rendszerek és a tömegmédia kapcsolatának a tárgyalását sem. Ekkor jelennek meg a bomlás első jelei, hisz a - kezdetben még a demokrácia és az egyenlőség mind teljesebb kibontakozásának letéteményeseként tekintett - tömegtájékoztatásról kiderül, hogy akár sötét erők szolgálatába is állítható.
A harmadik nagy periódus a televíziózás aranykorával indul, ami egyben a tömegtájékoztatás evolúciójának a súlypont-áthelyeződését is jelenti az amerikai kontinensre. Megjelenik a kábel, a műhold, a videó és az internet; virágzik a szórakoztató televíziózás (a kulcsszó: Hollywood), valamint a varieték és a valóságshow-k. A vizualitás és az interaktivitás előretörésével pedig
virtualizálódik a világ,
átértelmeződik a látszat és a valóság viszonya, az emberi kapcsolatok jelentősége és a hagyományos médiumok szerepe is. Új jelenség az is, hogy a ruandai népirtást a világsajtó java amolyan "jó a buli odaát, ütős képek meg minden" stílusban mutatta be. A politika sem ússza meg, hisz például a vietnami háború idején Nixon egyik fő ellensége éppen a CBS nyíltan vállalt pacifizmusa volt. Mindez tucatnyi kérdést vet fel a média és a demokrácia összefüggésére nézve is, ezekre azonban a szerzők - jó érzékkel - nem kívánnak leegyszerűsítő (vagyis bizonyosan hamis) válaszokat adni.
A könyv egyik gyengéje, hogy az ismertetett társadalmi következményeket nem kísérli meg a kurrens tömegkommunikációs elméletek fogalomrendszerébenértelmezni, és a legismertebb média-hatásmodellek használhatóságának kérdésével sem foglalkozik. Tesz ugyan egy erőtlen kísérletet arra, hogy Marshall McLuhan determinista kommunikációfilozófiájáról tudomást vegyen (kinek nevét a 301. oldalon egyébként sikerült MacLuhanként visszaadni), de lássuk be, ez szűk két és fél oldalon aligha sikerülhet. Főleg úgy nem, hogy McLuhan téziseit Umberto Eco szkeptikus, bár nem alaptalan ellenválaszai közül kellene az egyszeri egyetemi hallgatónak (merthogy elsősorban felsőoktatási tankönyvnek szánja a kiadó a művet) kisilabizálnia. Az pedig már kifejezetten csak a szerzőpáros patriotizmusával magyarázható, hogy ezenkívül kizárólag a francia Régis Debray mediológiáját tartják még említésre méltónak az elméleti megközelítések közül. Debray koncepciója nem kevésbé "metaforikus", mint a néhány oldallal korábban ugyanezért elmarasztalt McLuhan gondolatai, mégis a sorok közül a szerzők heves bólogatása hallik.
Ugyanez az elfogultság a nemzeti példák válogatásában is érzékelhető, de ott korántsem zavaró ennyire, mégpedig két okból. Egyrészt az aránytalanság nem annyira vészes mértékű, hisz találhatunk például osztrák, olasz, német és görög példákat is (a brit és az amerikai fejlődés bemutatása evidencia), és az sem kizárt, hogy Barbier és Lavenir a francia médiatörténetben van a leginkább otthon. Másrészt: a könyv "ideológiai" gerincéül választott megközelítés bizonyos értelemben indokolja, hogy a szerzőknek hazahúz a szívük, hisz a modern liberális demokrácia nem kis részben francia találmány.
Bugyinszki György
Osiris, 2004, 402 oldal, 3680 Ft
