Két és fél éve tudományos konferencia elevenítette fel a Hatvany család kulturális és közéleti szerepét. Az előadásokból összeállított kötet bemutatja az irodalmár Lajos és az orientalista Ber-talan világát, a még Deutsch néven alapított s majdan több ezer embernek kenyeret biztosító családi vállalkozást, sőt a hatvani kastélykertet is. A központi szerep Hatvany Ferencé, akit festőként is jegyeztek, de műgyűjtőként alkotott világszínvonalút. Kollekciójának rekonstrukciójával Mravik László - gyűjtéstörténetünk avatott ismerője - példát mutat más elkallódott gyűjtemények feldolgozására is.
Az 1908 és 1918 között kialakított és a Hunyadi János úti palotában 1920 és 1922 között elrendezett gyűjtemény tudományos feldolgozása évtizedeken át fel sem merülhetett, sőt ma is akadozik. Az anyag a második világháború alatt és után szétesett. Mivel nagy része
szovjet hadizsákmány
lett, a téma nem volt politikailag vállalható. A műtárgyak létezése és holléte is kérdéses a mai napig. A gyűjteményből 1942 után számos tárgycsoport elpusztult, német kézre került, sőt kalandos úton valószínűleg magyar múzeumokban landolt - és adatok híján, illetve közgyűjteményi önvédelemből máig is azonosítatlan ott. Értékes darabokat külföldre is csempészett a család. Miközben számos dokumentum hazánkban található, az ügyben több per Németországban zajlott a hetvenes években. Így a kollekció mintegy száz éve indult története - amikor Hatvany Ferenc 1905 táján első komoly darabját, Camille Pissarro egy festményét megvette - mára már több mint fele részben az anyag elrablásáról és vesszőfutásáról szól. Csak remélhető, hogy a műveknek legalább a töredéke visszakerül egyszer Budapestre. S bár a kollekció esztétikai értékeléséhez a szovjet raktárak megnyílása adhat majd lökést, Hatvany gyűjtői karrierjéből számos tanulság már levonható.
A legfontosabb útmutató a mai hazai aukciókat uraló sznobizmus és a bevett értékek követése közepette, hogy Hatvany mert maga választani. Múzeumi igényű darabokat keresett (brüsszeli kárpittól Delacroix- és Courbet-képekig), de megbecsülte saját kedvenceit is - például a kevésbé jelentős Oscar Tassaert három képét, amelyek közül az egyik korábban Balzac, majd az ifjabb Alexandre Dumas otthonát díszítette. Igyekezett a képző- és iparmű-vészet minél több te-rületét bemutatni, de nem egyensúlyozott görcsösen. Szobrokból például nyilvánvalóan kevésbé következetesen válogatott, mint textilművekből vagy festményekből.
A kollekciót 1924-ben becsülték fel biztosítási célból. Jegyzékét Pogány Kálmán, a Szépművészeti Múzeum munkatársa - aki az 1934-ben az Ernst Múzeumban elárverezett másik nagy hazai kollekciónak, Kohner Adolf báró gyűjteményének katalógusát is írta - állította össze a harmincas évek végén. Hatvany műveinek provenienciája elsőrangú volt: egyik El Greco-képe a barokk Rómában Fulvio Orsini galériáját gazdagította; XIX. századi francia képei a legjobb párizsi gyűjteményekből (Choquet, Chéramy, Robaut) származtak. Neves külföldi műkereskedők révén vásárolt, például az amerikai Knoedler, a német Cassirer vagy a francia Bernheim Jeune cégtől. Nem egy magyar kollekcióból is vett műveket, akár budapesti aukción (Sonnenfeld Zsigmond), akár párizsi árverésen (Nemes Marcell).
Éppen talán mára leghíresebbé vált képének, Édouard Manet Bál a Folies-Bergéres-ben címűfestményének tulajdonjogával kapcsolatban merült fel kétely a húszas években - részben ezért is adott túl a képen, amely így Samuel Courtauld tulajdonába került, s ma is Londonban látható. Sok más kép rangját mutatja, hogy milyen kiváló pályát futottak be, kikerülvén Hatvany gyűjteményéből. A zürichi Bührle-gyűjtemény, a New York-i Whitney Museum és a párizsi Musée d'Orsay mind büszkék lehetnek, hogy anyagukban ma Hatvanytól származó darab szerepel - hacsak egy-egy műről ki nem derül, hogy a nyugati kollekciókba vezető útja nem volt teljesen legális.
Hatvany kicsi, ám remek grafikai anyagot is birtokolt. Jól elegyítette a külföldi és a magyar (köztük unikális Munkácsy-, Szinyei- és Csontváry-) festményeket. Nagyvonalúan ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak, amelynek igazgatójával, Petrovics Elekkel (1914-1935) fiatalkoruktól datálódó, tartós barátság kötötte össze. Több képe hazai magángyűjteményekben élt tovább; részben máig is. A gyűjteményt felvonultató palotája (tervezte Ybl Miklós, korábbi tulajdonosa Lónyay Menyhért pénzügyminiszter) nyitva állt a szakmai látogatók előtt, s ugyanúgy a nagypolgári főváros egyik ékessége volt, amint egy további gyűjtőtárs, Herzog Mór báró Andrássy úti palotája. Az említett kollekciók (Kohner, Nemes, Herzog, Hatvany) művészeti kiválóságukon túl a hazai
zsidó asszimiláció
jeles példái voltak, valamint mutatták, hogyan érdemes a nagy vagyont eredményező üzletemberi sikert emelkedett célokra fordítani. Bár e gyűjtemények magántulajdonban voltak, s így nyilvánosságuk korlátozott volt, az ország kulturális és anyagi gazdagságát növelték. A négy említett példából - különböző, de rokon tényezők miatt - mára csak mutatóban maradtak Magyarországon gyűjteményi darabok. Amennyire érdemes ezért az illegálisan elhurcolt Hatvany- és Herzog-anyag visszaszerzésén fáradozni, legalább annyira fontos, hogy a mai gyűjtői réteg az anyagi siker és a kulturális-társadalmi felelősségvállalás általuk megtestesített kombinációját tekintse példának. E kollekciók - legalább tudományos, ha nem is ténylegesen fizikai - rekonstrukciójának talán ez lehetne hosszú távon a legnagyobb hozadéka.
Ébli Gábor
Horváth László (szerk.): A Hatvanyak emlékezete; 2003, Hatvan, Hatvany Lajos Múzeum
