Zene

Ez most kurva jó. Nem tudom, sikerül-e úgy megírnom, hogy elhiggyétek, hiszen én se hittem el.

Ezekben a percekben jó kis tombolás lehet Elton John koncertjén, tőlem nyolcvan kilométernyire. Én már délután láttam, ott állt hetvenhétmillióra beárazva a Blikk címlapján. Biztos ennyi, már legalábbis nem néztem utána, semmi kedvem a "kapcsolatos" körökben mélyebbre ásni magam. Elton Johnnal különben az égvilágon semmi bajom. Mi bajom lehetne egy jelentéktelen idegennel? Állítólag volt idő, amikor sikerült valamit hozzátennie a poptörténethez, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De azóta semmi hír. Mindenesetre azt hallani, még híres ember. Ennyit erről. Jó lehet neki.

A kórus bekötött szemmel arról énekel, hogy a szerelem vak. Pixi narancssárgában, Mixi rózsaszínben van tartva - a két gügye arisztokrata amúgy nem is olyan gügye. Miska a "Hoppsza, Sári" alatt egy táncoslánnyal flörtöl. Közben rendületlenül köpködi a szotyolát, egyenest a zenekari árokba.

Úgy tűnik, idén sem maradnak magas színvonalú szórakozás nélkül a kortárs elektronikus tánczenék megszállott rajongói. A technótól (újabb szögek a koporsónkba: jön Cari Lekebusch, a svéd legenda!) a csak részben villamosított nu jazzig minden műfajból megkapják azt, amit csak szemük-szájuk (s többnyire fülük) megkíván: lesz külföldi és magyar kitűnőség egyaránt - utóbbi persze korántsem véletlenül: e műfajokban (s ezen kívül még, hogy egy meglehetősen távoli példát említsünk, sátánista black metalban) egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

Amusical mint műfaj lényegében szolgáltatóipari ágazat. Ez persze a legkevésbé sem zárja ki tehetséges, kreatív művelését, mégis az tűnik célravezetőnek, ha a szolgáltatás színvonala felől közelítünk hozzá.

Van az úgy, hogy az ember falra festi az ördögöt. A múltkor még a mátrixban voltunk, de ez már a való világ. A Mátrix című film kapcsán fejtegettük, hogy a menekülés mítosza, miszerint (mindig) kell lennie egy másik megoldásnak, egy párhuzamos világnak, kiderülhet bármikor, hogy amit eddig csináltunk, azt valaki más álmodta egy túlcsordulóan bőséges vacsora után, és az illető most fölébredt, így eddig viselt dolgaink vagy meg se történtek, vagy egy nyilvánvalóan magasabbrendű színjáték, játszma részét képezik stb., szóval ha valami (film adott esetben) ezt elég harsányan képviseli, az elegendő-e ahhoz, hogy kultfilmet emlegessünk, s ne csak annyit mondjunk, amennyit valójában kellene: lárifári. Mindössze egy érv szólt amellett, hogy talán mégis lehet a dologban valami: konkrétan az, hogy a Mátrix összes epizódjának szereplőit nem Tommy Lee Jones kergeti, nem előle menekülnek. Egy hollywoodi film esetében, kérem, ez már érv. Most már tudjuk a miértet is: Tommy Lee sajna épp nem ért rá. Miért, miért: nagyon kellett neki kergetni valakit. Igen, ez akkor már nem a mátrix, de a való világ: Tommy Lee újra hajt. Ezúttal Benicio Del Torrót, aki ugyan bizonyos helyzetekben valamennyire hasonlít Lacira, a második nekifutás győztesére, de a való világot nem ezért emlegetjük: csupán a kontraszt miatt.

Pierre-Laurent Aimard; az Emerson String Quartet Mindenki tudja, hogy az 1770-ben Bonnban született és 1827-ben Bécsben elhunyt férfiú a világ egyik leggyakrabban játszott szerzője. A lemezkiadóknál valóságos túltermelés mutatkozik a Beethoven-bejátszásokból, ennek ellenére nincs nagy cég, mely le merne mondani újabb és újabb felvételek közreadásától, és persze nincs valamirevaló művész, aki ne szeretné eljátszani a mester remekeinek egyikét. Pierre-Laurent Aimard nem tartozott ezek közé. Az 1957-ben Lyonban született zongorista az Ensemble Intercontemporain egyik alapítójaként a kortárs zene előadására esküdött fel, Boulez-, Messiaen-felvételei alapvetőek, nálunk Ligeti összes etűdjének előadásával bizonyította, hogy megfelelő hit és tudás mozgósításával egy mégoly nehéz zene is a közönség kedvence lehet. Aimard okos művész, és a kísérőfüzetben pontosan leírja, hogy miért gondolta fölöslegesnek még egy Beethoven-lemez elkészítését. Ám ekkor jött Nikolaus Harnoncourt. A sokak által mágusként (mások által mélymívű sarlatánként) számon tartott karmester egy koncerten hallotta Aimard Beethoven-játékát, és felajánlotta, csinálják meg együtt az összes zongoraversenyt.

Úgy alakult, s talán nem is véletlenül, hogy amikor a klezmer kerül szóba, jobbára amerikai zenekarokról beszélünk. Európa, sajnos, túl eredményesen munkálkodott a jiddis kultúra felszámolásán, ezen az égtájon nem nagyon maradtak olyan mesterek, akik generátorai lehettek volna a műfaj reneszánszának. Ám az, hogy a revival az Újvilághoz kötődött, korántsem egyenlő azzal, hogy errefelé ne találhatnánk izgalmas társaságokat. Sőt. Ha a nemzetközi világzenei rádióslista júniusi állására tekintünk, az tűnik ki, hogy a lengyel Kroke kedvezőbb helyen áll, mint a világsztár Klezmatics. A második történetesen.

ARima fantázianevű zenész-kollektíva zaklatott korunk tipikus terméke: két fickó, akik nem is olyan régen még drum & basst termeltek szakmányban, majd fordult a kocka: rákattantak a fúziós zenékre, s végül megcsinálták az idei év egyik legmegkapóbb lemezét. Egyiküket mostanság Domu néven illetik a szakmában, ezen néven nagylemezt, számos maxit és remixet publikált - néhány évvel ezelőtt viszont (akkor Sonar Circle néven) még darenbézben utazott, ezen a néven készült dolgait főleg a legendás Reinforced kiadó katalógusában találhatják meg a lelkes érdeklődők. A jungle mint műfaji kalicka hamarosan szűknek bizonyult számára, ennek megfelelően új nevet választott, s lett belőle Domu, továbbá az egyik legkeresettebb remixőr és producer e tájon (eddig a 4 Hero, a Jazzanova, King Britt és a Cinematic Orchestra számait alkotta újra). A keresztségben Dominic nevet nyert fiatalember elvetemültségét jelzi, hogy az eddig felsoroltakon kívül Kudu, Realside, Zoltar (!) és Yotoko néven is él és alkot. A Rima-duó másik tagja, bizonyos Volcov Veronában született vagy harminc éve, és tizenöt éves korától pörgeti a lemezeket: a hip-hopon, house-on és a Detroit-technón keresztül jutott el a sújtós tört ütemekig, majd jött a törvényszerű lassulás: megcsinálja saját Archive nevű kiadóját - micsoda véletlen, éppen itt jelenik meg bűntársa, az említett Domu legutóbbi nagylemeze is. A Rima számtalan közös dj-munka és zenehallgatás nyomán formálódott: hamar kiderült, hogy mindketten bolondulnak a brazil fúziós zenékért, a detroiti technóért meg a klasszikus souldarabokért - a kollaboráció sikerét jelezte számos elkészült remix: a Koopnak készített két átdolgozás (nyersanyag: Bright Nights) például egészen elképesztő. Egy számuk (a dzsesszből nu skool breakbe hajló Forward) megjelent a Jazzanova saját kiadójánál (JCR), s most ugyanott az első album is.

Volt egyszer egy fiatalember, John Zorn nevű. Zenésznek tudta magát, és leginkább szaxofonon nyomasztotta radikális ügyeivel a New York-i művészvilágot. Aztán bejött a posztmodern, s annak az élharcosa lett. Számtalan maszkot vett magára, készített hagyományos dzsesszalbumot Sonny Clark emlékére, színtiszta improvizációkat Derek Bailyvel, elmerült a japán kultúrában, hardpornó filmekhez rögzített hanganyagot, valamint megmártózott a metál világában. Bármilyen irányba fordult, a legjobb dolgokat művelte, és könynyű szívvel lépett tovább rajtuk. Közben pedig kultfigurává vált.

Sok jó és jópofa ötlet van ebben az előadásban, amelyet a kijevi illetőségű Szergej Maszlobojscsikov rendezett az Új Színházban. Nem lehet lemaradni egyikről sem, még ha olykor kihagy is a figyelem: mindet ismétlik, olyikat többször is.

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai gyökerű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historikoanalitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.

Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.