Jól szórakoztam, amit immáron becsülök, amióta tudom, hogy ez egy Mágnás Miskán sem föltétlenül jár az embernek. Szirmai Albert, Bakonyi Károly és Gábor Andor örök darabját a szokásos Békeffy-féle átdolgozásban játsszák; Bagossy László rendezte, aki ezzel a produkcióval veszítette el szüzességét a zenés darabok-operettek terepén, ezért aztán az ilyen első aktusra jellemző óvatossággal nyúlt a műhöz.
Legelőször is gondolt róla valamit - ez még a Mágnás Miskának sem árt meg, föltéve, hogy jó a gondolat. Bagossy azt gondolta, hogy az arisztokraták közé pottyantott lovászfiú hozza csak be az istállószagot (szmokinggal fedve) a bálterembe, hadd legyen színes-szagos-szélesvásznú az ő sármja. Baracs mérnök úr tehát még afféle gyorstalpaló arisztokrataképzést sem tart, mindössze Marcsa ad kicsi leckét harákolásból. Ehhez a gondoláshoz - hogy tehát ezek az arisztokraták nemhogy az álgrófot, de még a virtigli lovászfiút sem vetik ki maguk közül, sőt: vetik utána magukat ezerrel,
köpködik ők is a szotyit,
kacarásznak a bunkóságon, hajlik az egész a karikatúra felé, hál´ istennek, nem pedig bele az osztálytársadalmi kritikába, pedig arra is kacsintgat - szóval ehhez a gondoláshoz jó színész kell.
Széles László pedig az. Nem ő a legjobban éneklő és táncoló Mágnás Miska, viszont lehengerlően szuverén és indulatos lovász, hozza mindazt, ami a sok jól daloló, jól táncoló Miskából rendre hiányzik, bár persze ez sem törvényszerű így - Baracsnak tehát nehéz a dolga, mert Miska megállíthatatlan. A báljelenetben nem az úri tempó varázsolja el, hanem a csíny, ami azért kicsivel több is ennyinél. Szélesnek tehát jól áll a szerep, gusztussal, ízléssel és jókedvvel vágtat végig a produkción, és a viharos szél, amit kavar, sodorja a többieket is.
Elsősorban Pikali Gerdát, aki a szokásosnál sötétebb tónusú és mélyebb hangfekvésű Marcsát játszik erős szegedi identitással (merthogy ö-zik, nagyon), és noha osztozik Szélessel a rendezői alapgondolatban - miszerint ő is csak egy báli ruhába bújtatott Marcsát, nem pedig egy mű grófkisasszonyt hoz be a báljelenetbe -, távolról sem képviseli olyan meggyőzően, mint partnere. Pikaliban van irónia, de többnyire harsány humor formájában jön ki belőle, rá van téve még egy lapáttal, nehogy elkerülje a figyelmünket. Nem kerüli.
Ezért aztán a Széles-féle tenyeres-talpas és karcos humornak az igazi párját és egyben ellenpontját Tordai Teri adja a Nagymama szerepében. Tordai igazi komika, méghozzá a finom és ideillően arisztokratikus, elegáns fajtából. Tolókocsiban játssza végig a szerepet - de csak a végig, a legvégét már nem. Nem a szokványosan és feltűnően lopós és kotnyeles anyósfigurát, hanem a rezignáltan ironikus, fanyar úri dámát játssza, aki leginkább azt nem érti, hogy a vérszegény és bugyuta famíliához mi a csuda köze lehet neki itt.
Merthogy a família vérszegény és bugyuta. Csendes László Korláthy grófja még csak a mérsékelt papucsférj, de Dimanopulu Afrodité mint Stefánia már maga a sűrű klisé. A Rollát játszó Zám Andreát a hangjáért, a Baracs mérnököt alakító Rancsó Dezsőt bonvivános tartásáért lehet dicsérni, ha muszáj. Mixiben és Pixiben egészen jól elviselhető Hüse Csaba és Mészáros Máté.
Társulatilag tehát számos ponton alultáplált a produkció, rendezőileg viszont annál jobb karban van. Záporoznak az ötletek, olykor kissé kétségbeesetten is. Túltengő szociális érzékenység bukkan föl az estélyen, és nemcsak egy gyors kalapozásban, hanem abban is, hogy betoppan egy kissrác, bizonyos Attila, aki korát meghazudtolóan ügyesen versel, el is szavalja mindjárt a "kugleres" versét; az ember nem tudja, visítson-e vagy sem, de csak röhögni érdemes. Aztán jön az is, hogy Stefánia, ugyebár, akkor adná hozzá Rollát Baracshoz, "ha néger gyerekek potyognak az égből". És akkor
néger gyerekek potyognak
az égből, mert a váratlanul hazatérő igazi Eleméry gróf - Safranek Károly színpadi jelenléte rövid, akár egy aforizma - odakinn fekete feleséget választott magának. (´ is behintázik a színpadra...) Ez már a harmadik felvonás, amikor is kifordul Galambos Péter addig többé-kevésbé hagyományosnak látszó díszlete, és mintegy visszafelé is leleplezi önmagát, feltárja önnön kanavász- vagy tákolmányjellegét. Egyszersmind közli velünk: színházban vagyunk, ahol nemcsak Miska játszik (pontosabban éppen nem játszik) grófot egy estére, hanem a többiek is: urat, szolgát, kinek mi jut. Marcsa például úr lesz a végére - avagy Miska szolga: "igen, picikém", bokázik engedelmesen Széles László, miután végül csak feleségül kérte a lányt, aki nyeregben érezvén magát azonnal parancsolni kezd neki.
De hát csak a vak nem látja, hogy ez a frigy sem örökre köttetett - de míg tart, legalább unalmas, az nem lesz.
Csáki Judit
