Gellér B. István immár
húsz éve építi
egy sohasem volt város, egy sohasem volt kultúra - valahol a mediterránon innen, rajtunk túl s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő - romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál (vagy inkább destruál?) is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki - másképpen fogalmazva - az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjáalakul. Gellér tehát valami szintetizált történelmet, de úgy is mondhatjuk, s talán pontosabban is hangzik: magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében.
Kezén átváltozik a hely, s föltöltődik ironikus, olykor sanda gesztusokkal, máskor németesen komolyan vett igyekezettel összeszálazott adattörmelékekkel, melyekből kiadódik-összeszerkesztődik egy lehetséges történelem, egy éppoly emberi-embertelen história képe, mint amilyet már többé-kevésbé ismerünk. Gellér azonban rafináltan megcsavarja a dolgot, s mihamarabb beszámol - a legendát ezzel végérvényesen igazzá avatva - a történet történetéről is: az elpusztult kultúra felfedezésének a felfedezőket is elpusztító eseményeit is előadja (s talán világossá vált, hogy a mű már rég nem a képzőművészet, vagyis már rég nem egyetlen műfaj terméke, hanem Gesamtkunstwerk).
A növekvő város cikluscímmel összefogott, mára hatalmassá lett műegyüttes valódi interartisztikai teljesítmény: tudomány, képzőművészet és irodalom (most meg már zene) egymásba indázásának eredménye. Az akvarellekből, kerámiákból, igazi és mesterséges fosszíliákból, de főként - és az elmúlt tíz-tizenöt évben egyre szaporábban "felszínre kerülő" - tárgyakból és tárgyimitációkból, korai, koros, "kor"-szerű, korabeli, kortalan makettekből, kultuszokból és kultuszhamisítványokból összerakódó (élet)mű, ez a Gellér B. István csupasz és tükröztetett önarcával cementezett misztikus-realista Merzbau a maga homlokráncoló komolyságával, ironikusan szigorú szerkesztettségével nem épp szelíden a történet metafizikaivá válását, a történet - mint történet - autonóm önmozgásának esélyeit példázza.
A teljes munka értékét a teljességre törekvés hihetetlen ambíciója, mélysége és gondossága adja. De úgy rémlik, hogy Gellér B.-nek éppen ebbe a totalitásra törekvő szándékba sikerült
aggályos precizitással
belehelyeznie az önmagának állított csapdákat is: a képek, szobrok, szövegek, videók minősége, stiláris biztonsága kiszámíthatatlan, máskor billenékeny az elemek közötti egyensúly, s a történetet, vagyis a többszörös héjba zárt históriát sem mindig sikerül megtartani töretlennek. Azonnal hozzá kell persze tenni, hogy a több száz vagy talán ma már több ezer darabból álló műegész folyamatos "felügyelete" beláthatatlan anyagi és szellemi erőt vesz igénybe.
Gellér B. István városának története "leképezi" a műtörténet egy nemrég volt szakaszát is. Munkája a hetvenes évek konceptuális művészetében gyökerezik, s átkúszik a nyolcvanas évek posztmodernjébe. Művével kapcsolatban a francia Poirier házaspár "hamis" feltárásai vagy az amerikai Charles Simmonds konstrukciói hozhatók szóba távoli, idősebb rokonként, ám ami Gellért "megmenti" és elkülöníti tőlük, az éppen aprólékossága az említetteknek jelzésekre "önkorlátozó" nagyvonalúságával, vázlatosságával szemben; meg talán sokat próbált türelmetlensége, hogy mindent el és ki akar mondani, amit a történelemről tud. Ez a tudás azután átereződik egy csipetnyi, szerény individuál mitológiával és lazán ironikus szinkretizmussal is.
Hajdu István
Budapest Galéria Kiállítóháza, június 6-ig
