Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai gyökerű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historikoanalitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.

Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai gyökerű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historikoanalitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.

Gellér B. István immár

húsz éve építi

egy sohasem volt város, egy sohasem volt kultúra - valahol a mediterránon innen, rajtunk túl s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő - romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál (vagy inkább destruál?) is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki - másképpen fogalmazva - az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjáalakul. Gellér tehát valami szintetizált történelmet, de úgy is mondhatjuk, s talán pontosabban is hangzik: magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében.

Kezén átváltozik a hely, s föltöltődik ironikus, olykor sanda gesztusokkal, máskor németesen komolyan vett igyekezettel összeszálazott adattörmelékekkel, melyekből kiadódik-összeszerkesztődik egy lehetséges történelem, egy éppoly emberi-embertelen história képe, mint amilyet már többé-kevésbé ismerünk. Gellér azonban rafináltan megcsavarja a dolgot, s mihamarabb beszámol - a legendát ezzel végérvényesen igazzá avatva - a történet történetéről is: az elpusztult kultúra felfedezésének a felfedezőket is elpusztító eseményeit is előadja (s talán világossá vált, hogy a mű már rég nem a képzőművészet, vagyis már rég nem egyetlen műfaj terméke, hanem Gesamtkunstwerk).

A növekvő város cikluscímmel összefogott, mára hatalmassá lett műegyüttes valódi interartisztikai teljesítmény: tudomány, képzőművészet és irodalom (most meg már zene) egymásba indázásának eredménye. Az akvarellekből, kerámiákból, igazi és mesterséges fosszíliákból, de főként - és az elmúlt tíz-tizenöt évben egyre szaporábban "felszínre kerülő" - tárgyakból és tárgyimitációkból, korai, koros, "kor"-szerű, korabeli, kortalan makettekből, kultuszokból és kultuszhamisítványokból összerakódó (élet)mű, ez a Gellér B. István csupasz és tükröztetett önarcával cementezett misztikus-realista Merzbau a maga homlokráncoló komolyságával, ironikusan szigorú szerkesztettségével nem épp szelíden a történet metafizikaivá válását, a történet - mint történet - autonóm önmozgásának esélyeit példázza.

A teljes munka értékét a teljességre törekvés hihetetlen ambíciója, mélysége és gondossága adja. De úgy rémlik, hogy Gellér B.-nek éppen ebbe a totalitásra törekvő szándékba sikerült

aggályos precizitással

belehelyeznie az önmagának állított csapdákat is: a képek, szobrok, szövegek, videók minősége, stiláris biztonsága kiszámíthatatlan, máskor billenékeny az elemek közötti egyensúly, s a történetet, vagyis a többszörös héjba zárt históriát sem mindig sikerül megtartani töretlennek. Azonnal hozzá kell persze tenni, hogy a több száz vagy talán ma már több ezer darabból álló műegész folyamatos "felügyelete" beláthatatlan anyagi és szellemi erőt vesz igénybe.

Gellér B. István városának története "leképezi" a műtörténet egy nemrég volt szakaszát is. Munkája a hetvenes évek konceptuális művészetében gyökerezik, s átkúszik a nyolcvanas évek posztmodernjébe. Művével kapcsolatban a francia Poirier házaspár "hamis" feltárásai vagy az amerikai Charles Simmonds konstrukciói hozhatók szóba távoli, idősebb rokonként, ám ami Gellért "megmenti" és elkülöníti tőlük, az éppen aprólékossága az említetteknek jelzésekre "önkorlátozó" nagyvonalúságával, vázlatosságával szemben; meg talán sokat próbált türelmetlensége, hogy mindent el és ki akar mondani, amit a történelemről tud. Ez a tudás azután átereződik egy csipetnyi, szerény individuál mitológiával és lazán ironikus szinkretizmussal is.

Hajdu István

Budapest Galéria Kiállítóháza, június 6-ig