Kinek van itt kedve? (A Zene Ünnepe)

  • 2003. június 26.

Zene

Ezekben a percekben jó kis tombolás lehet Elton John koncertjén, tőlem nyolcvan kilométernyire. Én már délután láttam, ott állt hetvenhétmillióra beárazva a Blikk címlapján. Biztos ennyi, már legalábbis nem néztem utána, semmi kedvem a "kapcsolatos" körökben mélyebbre ásni magam. Elton Johnnal különben az égvilágon semmi bajom. Mi bajom lehetne egy jelentéktelen idegennel? Állítólag volt idő, amikor sikerült valamit hozzátennie a poptörténethez, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De azóta semmi hír. Mindenesetre azt hallani, még híres ember. Ennyit erről. Jó lehet neki.
Ezekben a percekben jó kis tombolás lehet Elton John koncertjén, tőlem nyolcvan kilométernyire. Én már délután láttam, ott állt hetvenhétmillióra beárazva a Blikk címlapján. Biztos ennyi, már legalábbis nem néztem utána, semmi kedvem a "kapcsolatos" körökben mélyebbre ásni magam. Elton Johnnal különben az égvilágon semmi bajom. Mi bajom lehetne egy jelentéktelen idegennel? Állítólag volt idő, amikor sikerült valamit hozzátennie a poptörténethez, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De azóta semmi hír. Mindenesetre azt hallani, még híres ember. Ennyit erről. Jó lehet neki.

És most nézzük, hogy mi történhetett volna egy nappal Elton John előtt. Azon a napon ünnep volt, a Zene Ünnepe, nem tudom, észrevették-e. Én konkrétan nehezen vettem észre, de nincsenek emiatt komplexusaim: Németh "Vova" Vladimir is nehezen vette észre, pedig ő volt a főszervezője a Tabánban. Németh "Vova" Vladimir lassan egy évtizede gazdája ennek az ünnepnek, és öt-hat évvel ezelőtt akár elújságolhatta volna, hogy már ezen az égtájon is majdnem annyi porondon és majdnem annyi színnel teremtődik hagyománya, mint az "perencián túl. Aztán annyi lett. Zsugorodtak a porondok, zsugorodtak a színek, ami pedig az idei esztendőt illeti: június első napjaiban szólt le a főváros, hogy mégiscsak felállhat a Tilos az Á színpad, mégiscsak van rá ötmillió forint. Úgy volt, hogy nincsen, de lett, mert ilyen jó fejek vagyunk. Csuda klassz. Maradt két nap, hogy összeálljon a program, már a plakátok miatt. És tetszenek tudni, mi az egészben a legszörnyűbb? Az a legszörnyűbb, hogy ilyenkor azt kell mondani: köszönjük szépen. Ennyit erről. Fasza.

Na, ezek után ha valamihez baromira nincs kedvem, akkor az az anekdotázás, de hadd jegyezzem meg. Annak a Jacques Lang nevű francia kultuszminiszternek, akit mellesleg a Zene Ünnepe megálmodójaként is tisztelhetünk, nem kevesebbet köszönhet a népe, mint hogy Franciaország könnyűzenei nagyhatalom lett, és akkor azt most hagyjuk, ahogy közben kiállt az emigráns afrikaiakért. És nálunk? Nálunk egyetlen politikust sem "termelt ki" a rendszerváltás, aki felismerte volna, hogy micsoda erő és micsoda ünnep rejlik a zenében? Hogy mire lennénk képesek vele? Ha tőlem kérdik, lassan vissza lehet hívni az oroszokat, a Habsburgokat, a törököket meg a tatárokat, és egyidejűleg, ha lehet. Abban az országban, ahol Majka papa kenterbe verheti a Mahasz-listát, nincs vesztenivaló. De tényleg. Kinek van itt kedve a Zene Ünnepéről beszélni? Ennyit erről. Legfeljebb még adalékként: Elton Johnból Budapest összes kerületében futotta volna rangos és színes és előremutató színpadra.

H

És most elmondom, mit láttam a Tabánban. A Parno Graszttal kezdtem. Ez az isten háta mögötti roma társaság még igazán szerethető: küldetéstudattól és artisztikus kisiklásoktól mentesen nyomja a magáét. Van ereje, van szaga, van csiszolatlansága - van hitele. A mélység és a beleveszés, az talán hiányzik nekem, de ezzel alighanem egyedül voltam, különben aligha spájzolták volna be annyian a Fonó-standnál a Rávágok a zongorára című Parno-lemezt. (Mely sok kellemes percet szerez majd, biztosan, de azt mégsem kéne terjeszteniük róla az újságoknak, hogy elsőként ez a magyar zenekar került fel az európai rádiós listára. Nem ez, ha hozzáfűzhetem.)

Aztán Lajkó Félix következett, aki megemberesedett és szakállt növesztett, amióta nem láttam. Mint valami Raszkolnyikov, úgy festett nekem, s ezzel nem akarnék viccelődni. Lajkót ugyanis egyre inkább tragikus alkatnak látom: nemcsak kirívó tehetsége rejlik az öntörvényűségében, de a végzete is. Ami páratlanná tette, az megköti a kezét: számomra már alig-alig van olyan hangja, amelyre újra felkapnám a fejem. Unatkozom, kérem a köpenyem. Miközben azt is tudom: először hallani Lajkót még mindig annyi, mint beleszédülni, hiszen nem szokása a népzenének-cigányzenének-kortárszenének, hogy így összefonódva rántson az örvényébe. És nem szokása a vonónak, hogy lángra lobbanjon a színpadon.

A népzene, a cigányzene és a szalonzene Gheorge Zamfir zenekarát is igyekezett egy kézben tartani, de jóval szerényebb hatásfokon. Tudtommal Zamfir is először járt Budapesten, akárcsak Elton John, s a tekintélyével sincs baj: nincs még egy román szólista, aki annyi lemezt készített és annyit forgolódott a világban, mint ő. Ahogy mondani szokás: egy világsztár. Aki persze mindent tud a pánsípjával, a huszonkét sípossal és a harminc sípossal is, simán lefordítja velük a klasszikusokat, csak éppen az isteni érintettségről nem bír tanúskodni. Úgy meg, már bocsánat, minek az egész.

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.