És most nézzük, hogy mi történhetett volna egy nappal Elton John előtt. Azon a napon ünnep volt, a Zene Ünnepe, nem tudom, észrevették-e. Én konkrétan nehezen vettem észre, de nincsenek emiatt komplexusaim: Németh "Vova" Vladimir is nehezen vette észre, pedig ő volt a főszervezője a Tabánban. Németh "Vova" Vladimir lassan egy évtizede gazdája ennek az ünnepnek, és öt-hat évvel ezelőtt akár elújságolhatta volna, hogy már ezen az égtájon is majdnem annyi porondon és majdnem annyi színnel teremtődik hagyománya, mint az "perencián túl. Aztán annyi lett. Zsugorodtak a porondok, zsugorodtak a színek, ami pedig az idei esztendőt illeti: június első napjaiban szólt le a főváros, hogy mégiscsak felállhat a Tilos az Á színpad, mégiscsak van rá ötmillió forint. Úgy volt, hogy nincsen, de lett, mert ilyen jó fejek vagyunk. Csuda klassz. Maradt két nap, hogy összeálljon a program, már a plakátok miatt. És tetszenek tudni, mi az egészben a legszörnyűbb? Az a legszörnyűbb, hogy ilyenkor azt kell mondani: köszönjük szépen. Ennyit erről. Fasza.
Na, ezek után ha valamihez baromira nincs kedvem, akkor az az anekdotázás, de hadd jegyezzem meg. Annak a Jacques Lang nevű francia kultuszminiszternek, akit mellesleg a Zene Ünnepe megálmodójaként is tisztelhetünk, nem kevesebbet köszönhet a népe, mint hogy Franciaország könnyűzenei nagyhatalom lett, és akkor azt most hagyjuk, ahogy közben kiállt az emigráns afrikaiakért. És nálunk? Nálunk egyetlen politikust sem "termelt ki" a rendszerváltás, aki felismerte volna, hogy micsoda erő és micsoda ünnep rejlik a zenében? Hogy mire lennénk képesek vele? Ha tőlem kérdik, lassan vissza lehet hívni az oroszokat, a Habsburgokat, a törököket meg a tatárokat, és egyidejűleg, ha lehet. Abban az országban, ahol Majka papa kenterbe verheti a Mahasz-listát, nincs vesztenivaló. De tényleg. Kinek van itt kedve a Zene Ünnepéről beszélni? Ennyit erről. Legfeljebb még adalékként: Elton Johnból Budapest összes kerületében futotta volna rangos és színes és előremutató színpadra.
H
És most elmondom, mit láttam a Tabánban. A Parno Graszttal kezdtem. Ez az isten háta mögötti roma társaság még igazán szerethető: küldetéstudattól és artisztikus kisiklásoktól mentesen nyomja a magáét. Van ereje, van szaga, van csiszolatlansága - van hitele. A mélység és a beleveszés, az talán hiányzik nekem, de ezzel alighanem egyedül voltam, különben aligha spájzolták volna be annyian a Fonó-standnál a Rávágok a zongorára című Parno-lemezt. (Mely sok kellemes percet szerez majd, biztosan, de azt mégsem kéne terjeszteniük róla az újságoknak, hogy elsőként ez a magyar zenekar került fel az európai rádiós listára. Nem ez, ha hozzáfűzhetem.)
Aztán Lajkó Félix következett, aki megemberesedett és szakállt növesztett, amióta nem láttam. Mint valami Raszkolnyikov, úgy festett nekem, s ezzel nem akarnék viccelődni. Lajkót ugyanis egyre inkább tragikus alkatnak látom: nemcsak kirívó tehetsége rejlik az öntörvényűségében, de a végzete is. Ami páratlanná tette, az megköti a kezét: számomra már alig-alig van olyan hangja, amelyre újra felkapnám a fejem. Unatkozom, kérem a köpenyem. Miközben azt is tudom: először hallani Lajkót még mindig annyi, mint beleszédülni, hiszen nem szokása a népzenének-cigányzenének-kortárszenének, hogy így összefonódva rántson az örvényébe. És nem szokása a vonónak, hogy lángra lobbanjon a színpadon.
A népzene, a cigányzene és a szalonzene Gheorge Zamfir zenekarát is igyekezett egy kézben tartani, de jóval szerényebb hatásfokon. Tudtommal Zamfir is először járt Budapesten, akárcsak Elton John, s a tekintélyével sincs baj: nincs még egy román szólista, aki annyi lemezt készített és annyit forgolódott a világban, mint ő. Ahogy mondani szokás: egy világsztár. Aki persze mindent tud a pánsípjával, a huszonkét sípossal és a harminc sípossal is, simán lefordítja velük a klasszikusokat, csak éppen az isteni érintettségről nem bír tanúskodni. Úgy meg, már bocsánat, minek az egész.
Marton László Távolodó
