Zene

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Az előadás tétje: a borotva éle. Kleist darabját (eredetileg A Schroffenstein család volt a címe) épelméjű ember nem bírja nevetés nélkül végignézni, miközben semmi vicces nincsen benne. Tragikus annál több, sok, rengeteg - éppen annyi, hogy már nevetséges: hát ezen kell nevetni.

Ahíres emberek életéből merített zenés-könnyes drámák/filmek sora végtelen. Legyen a hős bibliai alak, történelmi személyiség vagy életre álmodott fikció, a siker első feltétele, vagyis az érdeklődés magjának elhintése a publikumban, adott. Hogy Mozart sem kerülhette el a sorsát, tulajdonképpen logikus. A lázadó ember, a tehetségével önállóan sáfárkodó független művész minden században a csodálat, az irigység, a kicsinyes bosszú és a megvetés tárgya.

Azt mondja Polanski, hogy A zongorista az eddigi legszemélyesebb filmje. És igaza lehet, noha a felületes (vagy elfogulatlan) szemlélő ezúttal is egy remekbe szabott zsánerfilmet lát.

A megkülönböztetett figyelmet nem annyira a buddha-bar sorozat minősége, mint inkább a jelenség és annak magyarországi aktualitása indokolja. Hogy ebbe én könnyen belelátok, nem állíthatom, mindenesetre az etno-techno biznisz különösen virágzó vállalkozása forog fenn - a tőle elválaszthatatlanul míves-giccses dizájnnal és az ahhoz paszszintott tizenkét ezres (dupla) lemezárral. Igyekszem mintegy beletörődni: ez most a sikk, a menő, már legalábbis a köldöknézésre hajlamos partizók között. Az persze díjazható, hogy nem az a tahós dum-dum vegzál, ami a kigyúrt béemvékből szeret olyan nagyon, hanem egy csöndesebb, álmodozóbb, akusztikusabb, langyoskásabb fajta - amit merő tévedésből meditatívnak szoktak nevezni az elmélyültség és a sóbiznisz összemosása esetén. Aztán az is rokonszenves, hogy műfajilag és térképészetileg is igen széles a merítési kör, van itt cigányzene, dzsessz, afropop és mindenféle belassult tempó, ráadásul felfedeznivalóra is futja - vagy tetszettek márhallani Bielka Nemirovskiról? Szóval korántsem vállalhatatlan az ötödik Buddha-kör, legfeljebb arra kell ügyelni, hogy ne figyeljünk rá úgy kimondottan.

"Mihelyt a beteg emberből indulunk ki, elfogadjuk a tipikus modern irodalmi felfogást, hogy tudniillik a mi korunk tipikus embere a frusztrált, a beteg és nem tudom én, milyen ember. Most az én véleményem szerint ez polgári ideológia, mégpedig abban az értelemben, hogy nincs kiút. Ha ugyanis az ember úgy alakult volna már át, hogy a frusztrált, hisztérikus, szadista ember a normális, akkor az emberiségen nem lehetne segíteni. Ha viszont abból indulunk ki, hogy létezik egy normális emberiség, amelyet a kapitalizmus és a sztálinizmus rendkívül messzemenően eltorzított, akkor az eltorzításból van kiút. Úgyhogy a feje tetejére állítjuk a dolgokat, ha azt mondjuk - most én nem gondolom, hogy Freud ezt ebből az okból állította, neki egyszerűen voltak ezen a téren ilyen modern előítéletei -, hogy az eltorzult ember a primer, és a nem eltorzult ember az a valami különleges, sajátságos és így tovább."

Anapokban múlt ötven éve, hogy átadta setét lelkét a teremtőnek a sztálinizmus névadója, akinek megadatott milliók soha be nem teljesülő álma, a nemzedékeken átnyúló, bár némileg kétes világhír. A Centrális Galériában látható, a Nyílt Társadalom Archívum által életre hívott Sztálin-kiállítás rendezői egyetlen pillanatra fokuszáltak: a diktátor halálára, no és persze a gyászra, a temetésre, a drága halott emlékének apróbb módosulásaira meg a viccekben is megénekelt újratemetésre. Az első megragadható, jól dokumentált momentum az a pillanat, amikor a sajnálatos esemény hírré válik: a galéria falát végestelen-végig borítják a megrendítő gyászhírről tudósító egykorú nekrológok: a béketábor valamennyi fontosabb periodikája képviselteti magát egy-egy fantáziadús első oldallal, s akkor még nem is számoltunk a nyugati szatellitpártok meg a sokszor még náluk is véresszájúbb útitárs értelmiségiek lapjaival. Mint a mellékelt, s a falon szintúgy fellelhető rendőrségi jelentésekből kiderül, a téeszújságok, az üzemi lapok szintjén nem mindig sikerült biztosítani a gyász kellő méltóságát, és a fekete keretes Sztálin-kép meg az obligát nekrológ gyakorta volt kénytelen osztozni az új trágyázási módszerekről szóló lelkes beszámolókkal s más nemtelen anyagokkal.

Vannak színdarabok, amelyek kegyelmi pillanatban születtek. Nem a remekművekre gondolok, hanem azokra, amelyekről senki nem gondolná (én biztosan nem), hogy "pofás" produkció születhet belőlük - aztán mégis. Tadeusz Slobodzianek

Nem szívesen látom be, de úgy tetszik, valóban vannak korszakok vagy legalábbis történelmi helyzetek, amikor a művészetet mélyen megérintik a "köztörténet" folyamatai; nem nagyon tetszik, de el kell ismernem, hogy olykor az évszámok jelezte határok is alkalmasak lehetnek művészettörténeti periódusok meghatározására, másképpen fogalmazva: mit tegyünk, néha tényleg van kapcsolat élet és művészet között. 1918 és 1939 között, a második lengyel köztársaság idején a lengyel képzőművészet igazi aranykort ért meg, a területileg naggyá lett országban valóságos reneszánsz bontakozott ki.

Hetek óta próbálom megfejteni, vajon mi vitte rá a koncertszervezőt (?), szerkesztőt (?), karmestert (?), hogy három ennyire "semmiközükegymáshoz" típusú művet egyetlen hangversennyé szervezzen. Mi az az elv, amely összeköt egy Brahms-szimfóniát Ravel Spanyol rapszódiájával és Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével? Az a harminc-negyven év, ami a művek keletkezése között eltelt, innen nézve egy-egy évszázadnak tűnik. Brahms "gemütlich" II. szimfóniája a maga derűs problémamentességével igencsak kilóg az életműből. Megszoktuk, hogy Brahms belehal minden ütembe, minden tételbe. A D-dúrban írt szimfónia szakít ezzel a hagyománnyal, s csupán a második tétel költőisége és a finálé Beethoven-allúziói biztosítanak bennünket, hogy ez még mindig ugyanaz a jól megszokott mogorva öregúr, akinek fontos minden leírt hang. A Lorin Maazel vezette Bajor Rádió Zenekara sem tett sokat hozzá a kompozícióhoz. Sőt. Az első tétel erőltetett rezes fortéi, a timpani indokolatlan hangsúlyozása és a vonóskar háttérbe szorítása arányaiban forgatta fel a hangzásképet. A második tételben aztán kiderült, hogy a bajorok kitűnő szólisták és igazi mesterei a kamarazenélésnek. S bár ez a kürthang nem egészen az én ízlésem szerinti, a szólóállás mégis az este egyik kiemelkedő pillanata volt. A harmadik tételben kiderült, hogy ők is csak emberek, s az apró lötyögésektől egészen szimpatikusak lettek. A finálét Maazel tábornokként vezényelte végig, s a siker - hála a jó hangos kürt-trombita-harsona szekciónak - persze nem is maradt el.

Muskétásnak lenni, azon túl, hogy akarat és képzet (illetve képzettség, nyelvismeret), legfőképpen életforma, nekem elhihetik, a múltkor is visszahoztam az ékszereket. Igaz, nem Londonból, csak innen a központi zálogházból, de higgyék el, az se volt egy könynyű futam. Mi, muskétások fél szavakból is megértjük egymást.

ANew York-i vezető beosztású szervezett bűnöző pszichikai problémáinak kedves, vicces történetét talán legokosabb, ha May Károly felől próbáljuk megközelíteni. Az összefüggés világos (ez a film egy maffiatörténet, a neves német szerző pedig vadnyugati históriákat írt: mindkettő hollywoodi alaptípus, kész, passz), de nekünk nincsen szükségünk összefüggésekre, csak megzavarnának. Hanem vegyük a Winnetout, nos, az úgy kezdődik, hogy a német fiú megérkezik az Újvilágba, és rövid kacskaringók után megismerkedik a nemes lelkű, színes bőrű vezetővel, az indián származású Winnetouval. Ennél is fontosabb, hogyan végződik ez a vaskos regény. Winnetou gaz merény áldozatául esik, és a közben egy bildungsromanon átesett egykori bevándorló bánatában puszta kézzel mészárolja le a komplett ogalalla felső vezetést (3 fő), utóbbi mellékszál. Arról van szó, hogy az interakció megismerkedésüktől egyikük haláláig tart.

Richard Gere-t utoljára az ´sz New Yorkban című filmben láttam (közlés ez is: vagy másban, de azt elfelejtettem). A lombhullató nagyváros közterein a neves művész egy étterem-tulajdonos szakácsot alakított, az ízek afféle Rodolfóját, aki miközben franciás ételnevekkel zsonglőrködött, elcsavarta az összes női fő- és mellékszereplő fejét is. Csak most - a Chicago fényében - gondolkodom mégis azon, hogy vajon tényleg ennyire bomlanak utána a csajok, és tényleg olyan jól főz-e.

Márciusban két - nagyjából egyidejűleg megjelent - kubai lemez szerepel a világzenei rádiósok európai listáján. Ibrahim Ferrer Buenos Hermanosa csak a kilencedik helyen landolt, amit akár különös fejleménynek is tarthatnék, ha nem "tartózkodóbb" elragadtatást prognosztizáltam volna egy hónappal ezelőtt; ám hogy ugyanakkor Ry Cooder és Manuel Galbán lényegesen "szordínósabb" anyaga virít az élen, az tényleg meglepő. Elvégre Galbánról eddig legfeljebb a BVSC-vezérkar megbízható gitárosaként esett szó; arról, hogy Coodernek külön tervei is vannak vele, nem lehetett hallani. Pedig tiszta sor - miért is ne?