Film: Kriptába´ csörögnek a halottak (Chicago)

  • - s -
  • 2003. március 20.

Zene

Richard Gere-t utoljára az ´sz New Yorkban című filmben láttam (közlés ez is: vagy másban, de azt elfelejtettem). A lombhullató nagyváros közterein a neves művész egy étterem-tulajdonos szakácsot alakított, az ízek afféle Rodolfóját, aki miközben franciás ételnevekkel zsonglőrködött, elcsavarta az összes női fő- és mellékszereplő fejét is. Csak most - a Chicago fényében - gondolkodom mégis azon, hogy vajon tényleg ennyire bomlanak utána a csajok, és tényleg olyan jól főz-e.
Richard Gere-t utoljára az ´sz New Yorkban című filmben láttam (közlés ez is: vagy másban, de azt elfelejtettem). A lombhullató nagyváros közterein a neves művész egy étterem-tulajdonos szakácsot alakított, az ízek afféle Rodolfóját, aki miközben franciás ételnevekkel zsonglőrködött, elcsavarta az összes női fő- és mellékszereplő fejét is. Csak most - a Chicago fényében - gondolkodom mégis azon, hogy vajon tényleg ennyire bomlanak utána a csajok, és tényleg olyan jól főz-e.

1. Biztos bomlanak, Koós János múltkor azt állította a tévében, hogy utána is bomlottak, végre megkérdezhetné valaki a notredámi peronőrt is e tárgyban, mondjuk két hét valóságshow után.

2. Szerintem nem: bár mindnyájan láttunk már disznótoron buddhistát.

Nem, nem felejtkeztem meg a Chicagóról, de úgy vélem, nincs az a briliáns vágási technika a világon, ami Fred Astairt bírna csinálni a mondott amorózóból. Mert vágva aztán valóban van ez a mozi. Olyan sokat, hogy az, ha akarjuk (vagy így szeretjük), jónak is mondható. Ezzel együtt képileg egységesnek tűnik végig: Cotton Clubba oltott Dick Tracy, vagy fordítva. Ugyanakkor legalábbis fölmerül a kétely, mi a fenének egy ilyen nagyszabású (nagy műgonddal összerakott) filmben igazi táncosokat is szerepeltetni, hiszen a női börtön foglyai ellejtik a maguk kis történetét, s rögtön kiderül: a tánc az valami ugyancsak hallatlanul érdekes dolog, de távolról sem olyan, mint amit a jelzett férfin túl Renée Zellweger és Catherine Zeta-Jones a vágóasztalon produkál. Voltaképpen éneklésükről is hasonlóan nyilatkozhatnánk, de még egyszer minek.

Ugyanakkor az aktuális háromszáztizenhét Oscar-jelölés nyilvánvalóan az alkotókat igazolja - persze a felszínen. Azért inkább mégis engem: hisz nem azt állítom, hogy a botlábú szteppfenomént kéne a két mucuval (bár Catherine Zeta legalább nagyon szép) lapátra rakni, dehogy, nyilván rájuk jön a jegyvásárló.

Röpüljenek az igazi táncosok, mert helyettük táncol a gép, a technika. Különben is, mire jók a csajok a karból... hacsak arra nem, hogy moziba járjanak, jegyeket vegyenek.

Ilyenformán jövőbe mutató darab ez a Chicago, ám abban mégsem vagyok egészen biztos, hogy a XXI. század elején, ha valaki azt hozza szóba, hogy annak a rohadt sajtónak mekkora a hatalma és milyen igazság- és gusztustalan ez így, azt valakinek is emberszámba kéne venni. De ezzel sincs baj: e film szándékai tisztességesek ugyan, de roppant komolytalanok. Na hallod, örülhetünk - egy ideje fordítva szokás, vizsgált dolgozat tehát minden szempontból idejétmúlt.

- s -

Forgalmazza a UIP-Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.