World music: ahogy

publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A megkülönböztetett figyelmet nem annyira a buddha-bar sorozat minősége, mint inkább a jelenség és annak magyarországi aktualitása indokolja. Hogy ebbe én könnyen belelátok, nem állíthatom, mindenesetre az etno-techno biznisz különösen virágzó vállalkozása forog fenn - a tőle elválaszthatatlanul míves-giccses dizájnnal és az ahhoz paszszintott tizenkét ezres (dupla) lemezárral. Igyekszem mintegy beletörődni: ez most a sikk, a menő, már legalábbis a köldöknézésre hajlamos partizók között. Az persze díjazható, hogy nem az a tahós dum-dum vegzál, ami a kigyúrt béemvékből szeret olyan nagyon, hanem egy csöndesebb, álmodozóbb, akusztikusabb, langyoskásabb fajta - amit merő tévedésből meditatívnak szoktak nevezni az elmélyültség és a sóbiznisz összemosása esetén. Aztán az is rokonszenves, hogy műfajilag és térképészetileg is igen széles a merítési kör, van itt cigányzene, dzsessz, afropop és mindenféle belassult tempó, ráadásul felfedeznivalóra is futja - vagy tetszettek márhallani Bielka Nemirovskiról? Szóval korántsem vállalhatatlan az ötödik Buddha-kör, legfeljebb arra kell ügyelni, hogy ne figyeljünk rá úgy kimondottan.

A megkülönböztetett figyelmet nem annyira a buddha-bar sorozat minősége, mint inkább a jelenség és annak magyarországi aktualitása indokolja. Hogy ebbe én könnyen belelátok, nem állíthatom, mindenesetre az etno-techno biznisz különösen virágzó vállalkozása forog fenn - a tőle elválaszthatatlanul míves-giccses dizájnnal és az ahhoz paszszintott tizenkét ezres (dupla) lemezárral. Igyekszem mintegy beletörődni: ez most a sikk, a menő, már legalábbis a köldöknézésre hajlamos partizók között. Az persze díjazható, hogy nem az a tahós dum-dum vegzál, ami a kigyúrt béemvékből szeret olyan nagyon, hanem egy csöndesebb, álmodozóbb, akusztikusabb, langyoskásabb fajta - amit merő tévedésből meditatívnak szoktak nevezni az elmélyültség és a sóbiznisz összemosása esetén. Aztán az is rokonszenves, hogy műfajilag és térképészetileg is igen széles a merítési kör, van itt cigányzene, dzsessz, afropop és mindenféle belassult tempó, ráadásul felfedeznivalóra is futja - vagy tetszettek márhallani Bielka Nemirovskiról? Szóval korántsem vállalhatatlan az ötödik Buddha-kör, legfeljebb arra kell ügyelni, hogy ne figyeljünk rá úgy kimondottan.

a költő mondta, "nem adhatok mást, csak mi lényegem". Kedves olvasóink ezúttal is olyan világzenei újdonságokról értesülhetnek e hasábokon, melyek némelyikét majd bizonyára birtokolniuk kell. A jugoszláviai háború után az ihlette Boris Kovacot a La Danza Apocalypsa Balkanica zenekar - és azzal a tavalyelőtti The Last Balkan Tango album - megalkotására, amit az emigrációból hazatérve Újvidéken talált. És tényleg, mintha egy Titanic éppen az összeomlott Duna-híd körül bukdácsolt volna, a szenvedély és a kilátástalanság táncainak nem volt híján az a kelet-közép-európai és balkáni motívumokkal átszőtt süllyedő-ragyogó, nosztalgikus kamaramuzsika.

Csak hát aztán élni kellett, folytatódni és feltalálódni abban, ami megmaradt - bármily költőietlen is ez a fejlemény. Összehozni legalábbis a második felvonást, aztán majd kiderül...

Nem mondom, a Danza Transilvanica és az At The End Of Time alatt ezúttal is felismerhető volt a finoman lejtő kaszás, továbbá tényleg lefegyverző az a világvégi kávéházi nyelvjárás, amelyen Kovac társulata oly andalítóan kommunikál, de az újabb "végső" balladák összessége arra is rámutatott, hogy még egy "halálmenetre" már nem futotta abból a megrázkódtatásból. Nincs mit tenni, bizakodjunk, hogy hamarosan egy másikban részesül! (Piranha/Zenesegély, 2003) HHHH alá

n DuOuD: Wild Serenade. Jó kis felhajtás előzte meg ezt a szerenádot - csomó újságcikk, rangos fellépések már a megjelenés előtt. A trend és az attitűd a Gotan Projectével rokon, vagyis (megint) olyan hangszeresek kerestek maguk mögé elektronikust, akik mélyen jártasak valamely tradícióban. A jelek szerint azonban még nem találták meg az igazit, így két arab lantosunk egyikére hárult a műszerek kezelése is, jóllehet feleannyit sem tud belőlük kipréselni, mint a hangszeréből. Így eshetett meg, hogy felemásra sikeredett a végeredmény: a két lantról nem érdemes letenni; az végképp klassz, amikor hegedűvel, csellóval, gitárral társul, a programozás azonban újabb - és más irányú - nekifutást igényel. (Label Bleu, 2002) HHH

n Nikola: Balkan Syndicate. Vessenek meg, ha értem. Nikola Parov világlátott ember, akinek - a legtöbb hazai pályatársától eltérően - rálátása lehetett a world music mozgalom útkeresésére, buktatóira, vívmányaira. És ha nem is a minap, de a Barbaróval meg a Zsarátnokkal tett ő már emlékezetes dolgokat is az asztalra; szóval megnyugodnék, ha kiderülne, hogy ezt a Balkan Syndicate-et csak viccnek szánta.

Amit hallhatunk, az jobbára magyar népdalok - balkáni fordulatokkal átszőtt - rockos-funkos-bluesos feldolgozása. Herczku Ágnes, Szalóki Ágnes, Bognár Szilvia, Rostás György, Varga György, no és a bolgár hölgyek éneke teljesen oké - legfeljebb az merül fel, hogy a kínosan lapos Pain rappelése mit keres e sorban -, innentől azonban nincs irgalom. Nikola valamiért azt gondolta ugyanis, hogy az lesz a leghelyesebb, ha a doboktól eltekintve valamennyi hangszert egyedül játssza fel. Pedig nem ártott volna, ha másokhoz fordul: talán még idejében kiderült volna, hogy az ő gitározásának és billentyűzésének közhelyes stílusa mintegy harmincéves hátrányban van. Kiderülhetett volna, hogy vagy az ízlésével, vagy a hangszerelői törekvésével, vagy mindkettővel komoly baj van. Olyan komoly baj, amelyre egy magára valamit is adó - s mellesleg külföldön is elismert-keresett - multiinstrumentalistának bizony figyelnie kellene, jobban. Az persze mindenkinek szíve joga, hogy időnként blamálja magát. De ilyen durván beletrappolni a népdalokba... 2003-ban már nem járja. (Tom Tom Records, 2003) HH

n Värttinä: Iki. Húszéves fennállását méltóképpen ünnepelheti finn kedvesünk új albumával. Ennek a húsz évnek a metszete dióhéjban is szétfeszítené egy lemezismertető kereteit, két mozzanatát azonban nem hagyhatom szó nélkül. Egyrészt a ´94-es Aitara albumhoz kötődő fordulatot: a repertoárban akkortól váltak meghatározóvá az olyan saját darabok, melyek a népdalfeldolgozásoktól nem könnyen megkülönböztethetők, másrészt meg a felállás folytonos megújulását emelném ki, aminek dacára ugyanakkor a Värttinä-hang sajátossága és önazonossága kikezdhetetlennek bizonyult.

Mindezek jegyében az Iki akár jelképes dobásnak is tekinthető. A "régiek" közül már csak Mari Kaasinen énekesnő és a fúvós-buzukis Janne Lappaleinen van jelen - a három évvel ezelőtti Ilmatarhoz képest komoly mozgás volt úgy a vokális fronton, mint az instrumentális háttérben -, még sincs baj. Sőt. Az Iki mindent tud a Värttinäről, és mindent tud rólunk: üdítőnek a Nahkarouska, borzongatónak a Maahinen Neito, pörgősnek a Tauti, a cappellának a Syyllinen Syli, instrumentálisnak pedig a Vihi éppen úgy fest, ahogyan azt már, bocsánat, elvárjuk. (RCA/BMG, 2003) HHHH és fél

n David Krakauer´s Klezmer Madness!: The Twelve Tribes. Másfél évvel ezelőtt - amikor az A New Hot One kijött - attól a különös ötvözettől ájultam el, amit Krakauer a dzsesszből, a klezmerből és az avant-rockból metszett ki. És remélhetőleg nem mulasztottam el leszögezni: nincs még egy, a Klezmatics egykori oszlopához vagy a Kronos Quartet szólistájához (The Dreams and Prayers of Isaac the Blind) fogható klarinétos a klezmer-világmindenségben. Ide a bökőt. Így hát a méltó elragadtatással rugaszkodtam neki A tizenkét törzsnek is - holott ennek inkább az aprólékos, a részletekbe feledkező fogyasztása lehet ajánlatos.

Krakauer "klezmer-őrülete" alatt nem annyira a klezmer iránti, mint inkább a klezmerben rejlő őrület értendő, s erre most egészen szélsőséges, olykor tébolyító tanúsítványokat találhatunk. Hogy a jiddis zenében mi jöhet még a Queen of the Midnight Fax és a Der Gasn Nign után, az meg nem mondható, s mintha Krakauer is azért "hátrálna" vissza egy Tarras-örökzöldhöz (Bulgar), vagy állna össze egy dj-vel hip-hopozni (As if), mert maga sem tudja igazán.

Ami biztos: megint egy kihagyhatatlan album. Nem muszáj, talán nem is lehet valamennyi darabjáért azonos hőfokon lelkesedni, de némelyikbe szörnyen bele kell remegni. És egy olyan korongon, amely ennyire dermesztő katarzissal kedveskedik nekem, semmi kedvem az A New Hot One egységét számon kérni, mi több: bárki "ájulásáért" kezeskedem. (Label Bleu, 2002) HHHHH alá

n Bembeya Jazz: Bembeya. A múlt évben nemcsak a szenegáli Orchestra Baobab lépett újra színre Nyugat-Afrika veterán tánczenekarai közül, hanem a guineai Bembeya Jazz is - tizennégy év hallgatás után. Történetük abban is rokon, hogy mindketten a gyarmati függetlenség kivívását követő neotradicionális mozgalom szárnyán emelkedtek fel, vagyis a lokális melódiák és ritmusok preferálásával játszottak univerzális tánczenét, de míg a Baobabnál a latin zenék befolyása tűnt ki, addig a Bembeya Jazz inkább funkos hatásokról árulkodott. Szóval kissé félrevezethet a név, de ez legyen a legnagyobb bajunk - mellesleg a Bembeya Jazz fúvóskara éppúgy befért volna - illetve ma éppúgy beférne - bármely súlyos dzsesszzenekarba, mint ahogy a korabeli James Browné is.

A Bembeya túlnyomórészt retrospektív album: a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években ezek lehettek az öregurak legemlékezetesebb nótái. A nosztalgiázásnak azonban nyoma sincs, pontosabban azon érdemes elképedni, hogy a "gyémántujjú" Sekou Diabate és csapata micsoda baromi erős számokkal állt ki, már az idők kezdetén. És hogy milyen mákunk van, amiért a Sanfaran vagy a Sabou, vagy a Soli Au Wassalou most végre kiderült... (Marabi, 2002) HHHH és fél

Marton László Távolodó

buddha-bar V

Ami pedig a mi dolgainkat illeti, hát tessék, március 29-től - a III. kerületi Reményi Ede utcában - Bed Club gyanánt nekünk is lesz egy afféle bárunk, amit aznap este nem más, mint a párizsi alapintézmény - és a buddha-bar V - könnyűlovasa, David Visan avat fel. Ezzel a koronggal. (George V Records/Wagram/HMK, 2003) HHH

publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...