Kiállítás: A művészet történelme (Az új állam. Lengyel művészet 1918-1939)

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem szívesen látom be, de úgy tetszik, valóban vannak korszakok vagy legalábbis történelmi helyzetek, amikor a művészetet mélyen megérintik a "köztörténet" folyamatai; nem nagyon tetszik, de el kell ismernem, hogy olykor az évszámok jelezte határok is alkalmasak lehetnek művészettörténeti periódusok meghatározására, másképpen fogalmazva: mit tegyünk, néha tényleg van kapcsolat élet és művészet között. 1918 és 1939 között, a második lengyel köztársaság idején a lengyel képzőművészet igazi aranykort ért meg, a területileg naggyá lett országban valóságos reneszánsz bontakozott ki.

Nem szívesen látom be, de úgy tetszik, valóban vannak korszakok vagy legalábbis történelmi helyzetek, amikor a művészetet mélyen megérintik a "köztörténet" folyamatai; nem nagyon tetszik, de el kell ismernem, hogy olykor az évszámok jelezte határok is alkalmasak lehetnek művészettörténeti periódusok meghatározására, másképpen fogalmazva: mit tegyünk, néha tényleg van kapcsolat élet és művészet között. 1918 és 1939 között, a második lengyel köztársaság idején a lengyel képzőművészet igazi aranykort ért meg, a területileg naggyá lett országban valóságos reneszánsz bontakozott ki.

Már amennyire ilyesmi a permanens fenyegetettségben elképzelhető. Jerzy Stempowski, az egyik legjelentősebb lengyel esszéista felidézi Esszék Kasszandrának című, a korszakot halálos pontossággal megörökítő írásában agg professzorának szavait, aki nem sokkal az autonómia és a köztársasági eszme keltette eufória szertefoszlása után azt mondta: "Ha valamilyen okból Lengyelország kénytelen lesz átengedni Oroszországnak Vilnát és Lemberget, már másnap vissza kell adnia a németeknek Sziléziát és a tengermelléket. És fordítva: ha át kell engednie Sziléziát és a tengermelléket a németeknek, Lengyelország további léte csak Oroszország oltalma alatt lehetséges, az pedig cserében igényt tart Lembergre és Vilnára. Végül ilyen fölosztás után már nem lehetne semmiféle függetlenségről beszélni. A nyugati hatalmak szemében Lengyelország csak egy gyalog a sakktáblán, akár a németekről, akár az oroszokról van szó, és a fölosztás után már nem képviselne semmiféle értéket."

És lőn

A beszélgetés amúgy az épülő varsói nemzeti múzeum tövében zajlott, a professzor szavai szerint egy pusztulásra ítéltetett városban.

Ha valami a bécsi kiállítás láttán elképesztő pontossággal kikövetkeztethető, az éppen a huszadik századi lengyel történelem Stempowski által idézett, a legkevésbé sem paranoiás dilemmájának egy, a történelmi realitástól éterivé elemelt és a jóslatban halálos magabiztossággal megjövendölt jövőnek metafizikai derűvel ellentmondó, művészetteremtő akarat erejének és mélységének minősége. A korszak lengyel képzőművészete ugyanis - a korábbról ismert francia hatások fölé és azok ellenében - éppen a német és az orosz eredményeket illesztette, majd dolgozta át; tette sajátosan fanyar, bátran ironikus, mondhatnánk, groteszk keretbe. A Neue Sachlichkeit és az expresszionizmus egyfelől, a szuprematizmus és a konstruktivizmus másfelől bekerítette, majd szervesen beépült a - leegyszerűsítve - szimbolizmuson iskolázott lengyel festészetbe vagy a szecessziótól mélyen áthatott szobrászatba, és az új lengyel művészet a történelemmel éppen szembe haladva, rámutatott annak aljas paradoxonára. Más szempontból: a lengyel történelmi nagyságtudat két évtizedre összeért-összeillett egy rendkívül erős, az impulzusokat termékenyen magába ölelő internacionális gyökerű művészettel, melyet egyként táplált maga az illúzió és annak sorvadása, a megtalált autonomitás eufóriája és a fenyegetettség tudata. Mindehhez az is lényegileg hozzátartozik, hogy az újra szabott határok új kulturális szabásmintát követeltek: a multikulturalitás a történelmi romokon vagy a frissen felhúzott falakon a legtermészetesebben kezdett virágozni, hogy pufogtathassunk egy kis bombasztot. De valóban, Sziléziától Ukrajnáig és a Balti-tengertől Galíciáig egy sajátos, ugyan lengyelnek nevezett, mégis annál sokkal gazdagabban rétegzett és színesebb intenciójú művészet született.

Az eufóriát és a depressziót a lengyel irodalomból is jól ismert mákonyos és

infernális irónia

cementezi össze, s azt hiszem, ami valóban sajátossá és karakteressé emeli a lengyelországi festészetet, pontosabban vizuális gondolkodást (máig), az a mélyen intellektuális, egyben végzetesen, olykor önmaga ellen is szívesen, nemritkán boldog örömmel forduló autodestrukció. Ennek hangulata lengi be a kiállítást, mely példaszerűen és igazságosan teremtette meg az arányokat egyrészt ismert és ismeretlen művészek, iskolák vagy csoportosulások, másrészt áramlatok, stiláris szándékok között, s elkerülte a jól ismert közhelyes igyekezetet, hogy egy-egy tendencia vagy súlypont kiemelése érdekében történelmet hamisítson. Lehet, hogy a kóbor korszellem dolgozott az ügyön. Osztrák művészettörténészek szerkesztették a kiállítást és a hatalmas katalógust, és jó érzékkel - vagy mondjuk: józan objektivitással - sikerült egy jelentős korszak jelentős művészetét jelentőssé tenni.

Hajdu István

Bécs, Leopold Múzeum, március 31-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...