Zene

Szeretjük a kis, független kiadókat, melyek helyi értékeket hordoznak. És jó dolog, ha egy ilyen megjelenik hazánkban - ráadásul nagyon korrekt áron -, még ha tudjuk is: a hipermarketek polcairól nem fogja leszorítani a tőkeerős multik tömegtermékeit. Így most örömmel jelentem, hogy az Egea nevű, mediterrán zenékre szakosodott olasz lemezkiadó megkezdte diadalmenetét Magyarországon.

Simon Balázs (1966-2001) ígéretes költő volt, aki harmincas évei elején megtudta, hogy agydaganata van, és tavaly - hetekkel azután, hogy befejezte első epikus művét, a Parafakönyvet - meghalt. Jóllehet életműve teljes - élete torzóban maradt, és legfeljebb torzóként jelentéses. Teljesen értelmetlenül halt meg, nincs történet, amely értelmet adhatna halálának, mely ezt a halált sorsszerűnek képes láttatni. Esetében nem a sors, hanem az isteneknél is hatalmasabb végzet működött.

AKaash (hindiül = ha) című táncdarab (látvány: Anish Kapoor, zene: Nithin Sawhney) koreográfusa a indiai Akram Khan, aki egyébként a londoni Royal Festival Hall vezető koreográfusa is. Köze nincs a Kelet ma oly divatos kulturális kizsákmányolásához, ami talán a musicalek és a gyatra diszkók szintjén éri el a mélypontot. Módszere szigorúan formalistának tűnik. Azt persze tudnunk kell, hogy ha mi, nyugatiak, akik a mesés Keletből leginkább a színeket és formákat élvezzük, megfosztanánk a jelmezeitől és kellékeitől egy kathak táncost, és egy magas nyakú, sötét garbót adnánk rá, igencsak formalistának tartanánk a mozdulatait. Hosszas tanulmányokat kellene folytatnunk, ha azt alaposan szeretnénk megérteni. Tudnunk kellene, hogy a hindu istenek viselkedéséhez kapcsolódó jelképrendszerek különféle ritmusmintákat és mozdulatsorokat jelentenek. Ganésa, az elefántfejű például a lengő mozgás (3 taktus), Krisna, a furulyázó isten (4 taktus) a huncut szökellés, Siva, a pusztító (7 taktus) az erőszakos és kirobbanó mozdulatok őrzője. Mindegyik minta egy négy taktusból álló fázisban kap helyet. És persze tudnunk kellene, hogy mindez mi a fenét jelent.

Az európai kultúra egyik legszebb és legteljesebb metaforája a katedrálisépítés, tehát nem pusztán maga az égbe szökkenő mű, hanem a hozzá vagy talán inkább az emeltetéséhez vezető processzus.

Az efféle, építészeti tárgyú tárlat ma több okból is időszerű. Egyrészt a szervezők önreflexiójára gondolhatunk. Olyan szembesülésre, amely egyáltalán nem idegen a tudatosan új kritikai modort célzó csoportosulásoktól, márpedig az Octogon Építészetkritikai Műhely mindenképpen ilyen. A szakmai közvéleményt az elmúlt években jócskán felbolygató csoport nyíltan vallja, hogy az építészetkritika nem lehet csupán az építészek belügye. Már csak azért sem, mert a hazai designertábor ma nemigen büszkélkedhet jó tollú szerzők tucatjaival. Igaz, a jó sváda önmagában messze nem elég a tartalmas designkritikához! Ugyanakkor cseppet sem valószínű, hogy a műkritikusnak magának is tudnia kell regényt írni, szimfóniát komponálni vagy netán épp házat tervezni ahhoz, hogy igazán értő bírálatot nyújtson. Tárlatunk kiállítói sem építészek, képeik mégis mindenképp megfontolandó kortárs kritikának minősülhetnek.

Ezt a mesét nem Grimm írta, nem gonosz tündér átkozza meg a kicsi lányt (pontosabban a szüleit), hanem egy igen emberszabású és -jellemű boszorkány; ettől aztán az is más, ami ugyanolyan. A figurák zene által kelnek életre (Szőke Szabolcs), testet Németh Ilona ad nekik. A teret Csanádi Judit szabta ki a semmiből néhány plexilap és pad segítségével, az előadást pedig Fodor Tamás rendezte. Hát persze, hogy Stúdió K.

Kis könyv. Tartalma, a legszükségesebb jegyzeteken kívül, kilenc grafika és hat nem túl hosszú, nem túl bonyolultnak látszó történet. A látszat persze csal, mivel Buber novellisztikus példázatai a figyelmes olvasónak jócskán feladják a leckét. Gyanútlan fejjel azt hihetné az ember, hogy ennyi és ilyen szöveget akár a metrón is lehetne olvasni, ám erről a leghatározottabban lebeszélnék mindenkit. Nem mintha a metrón nem lehetne megérteni a történetek lényegét, inkább az ellenkezőjéről van szó: lent, a föld alatt, lélektelen száguldás közepette, elzárkózó arcok (Buberrel szólva, megannyi "Az", németül: Es) közé zsúfolva az olvasó hirtelen túl közel kerülhet Buber vergődő hőseihez, emberi és emberfeletti lényekhez egyaránt, és nem biztos, hogy elég erős lesz hordozni a rászakadó felismerés terhét.

Már napok óta megy egy előzetes a tévénkben, valami show lesz (volt, ugye a nyomdai átfutás) a nyolcvanas évekről, varázsos hívószavak íródnak a képernyőre: a fogyasztói szocializmus mára nyilván vicces csodái, retrodáridó.

Heizler N., Hevér G., Kardos R., Kocsis G., Znamenák I., másik Szőke A.: Papsajt

Fel Romániára! - mondtam én mindig. Már gyerekkoromban is alig vártam, hogy végre bemutassák a Felhőtlen vakációt. Úgy emlékszem, csúszott, egyre csúszott a bemutató, mintha menet közben a rendezőt is lecserélték volna, de csak kivártam. Mondhatom, megérte, Sztankay István és Ernyei Béla egy mérsékelten mozgásképes oldtimeren vitt csajokat a Fekete-tengerre. Az volt ám az ereszd el a hajamat!

sem szeretnék csalódást okozni: az alábbiakban négy kiváló lemezről lesz szó.

Akilencvenes évek eleje óta követem figyelemmel Nicke Andersson pályafutását, többnyire határozottan szurkolói alapállásból. Emberünk a nyolcvanas évek végén, még tinédzserként alapító tagja volt az Entombednak, s majd´ tíz éven át a svéd zenekar kimagaslóan tehetséges dobosaként és fő dalszerzőjeként jeleskedett. Szép kis firma volt ez a csoportosulás: könyörtelen, véres death-metálként indult a Left Hand Path című műfaji alapvetéssel, melynek okán úgyszólván indulása pillanatától nemzetközi elismerés övezte, mégis képes volt épp a megfelelő időben fazont váltani. 1993-ban a Wolverine Blues, négy évre rá a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth következett, mindkettő a fajsúlyosabb európai gitárzenék legfelsőbb kasztjába sorolandó: akár a punk, akár a hardcore vagy a metál felől közelítünk, menthetetlenül az oda-vissza rajongásig jutunk. Az előbbi még sötétebb, nyomasztóbb világgal bírt, az utóbbit pedig találóan jellemezte anno a Kerrang: "Akárha a Stooges játszana metált." Mindkettő kimagaslóan sikeres volt szerte a világon, alighanem valóban azért, mert szintézisük számtalan stílus kedvelői számára kínált egy időben azonosulást (azt a mocskos garázshangzást még a finnyásabb New York-i noise-brigádok is tisztelettel fogadták). Aztán Nicke Andersson otthagyta a bandát.

Újabb lengyel irodalmi legenda öltött testet magyar nyelven, s az aktus olyan sikeres volt, hogy számos erényeinek szinte mindegyikét sikerült megőriznie legújabb alakjában is. Forduljunk hát bizalommal hozzá, már csak azért is, mert Gombrowicz és Schulz mellett Witkiewicz (1885-1939) a modern lengyel irodalom harmadik kiemelkedő képviselője, s az utóbbi időkben éppen róla hallhattunk kevesebbet.

A koncert (MTA, Kongresszusi Terem, október 26.) bevezetőjében Eötvös Péter azt mondta, igyekezett úgy összeállítani a műsort, hogy az a zene sajátos eszközeivel a tér és az idő fogalmát járja körül.