A színészek most báboznak - ezt szeretik a gyerekek nagyon, itt nincs eldugva semmi, fekete ruhában, de a saját arcukkal, hangjukkal és mimikájukkal játszhatják Csipkerózsikát és a többieket; összecsiszolt mozdulatokkal hajladoznak, kerülgetik egymást a lehetetlenül parányi térben, mégis levegősen csusszannak, emelkednek és hátrálnak a bábok, kezükkel a térdüket csapkodják, és már mi is, nem csak a gyerekek.
Itt mindig ez történik: nincs gyerek- meg felnőttelőadás külön; olyan színház van, amit a gyerek is ért és érez. Nemcsak a gondra meg a műgondra vonatkozik ez, hanem az egész társulatra, a Fodor-féle monomán és minuciózus színházra, melynek pontos definíciójával egyelőre adósok vagyunk. Annyi biztos, hogy a színház tradicionális elemei itt úgy szoktak együtt létezni, mintha nem is tudnának külön, miközben külön is helytállnak magukért meg az egészért. Ha kikerülnének végre az amúgy igen barátságos pincéből, az biztosan jót tenne nekik és nekünk: nemcsak az elégtelenül szűkös infrastruktúra helyett kéne valami tágasabb, hanem az előadások is nagyobb levegővételt, szélesebb rezgést és nem utolsósorban nagyobb közönséget kívánnának.
Ez a Csipkerózsika például egyenesen be van ide passzírozva - a néhány plexilap nem a teret határolja (merthogy azt a közeli falak teszik), hanem oldalról, fölülről beékelődik a szobába. Hanyagul rájuk vetül néhány méternyi színes selyem, és kész a sejtelmes, mesés labirintus.
A keresztbe állított két padon (asztal, szék, ágy - multifunkci) a királyi boszorka és az ő háziállata, a szintén királyi egér - "lusta, mint egy macska" - várja talpig díszben, hogy jöjjön a meghívó a királyné születésnapjára. Nem jön. Pedig ajándék is készült - egy porcelán- macska (a többiektől hajtű, melltű, kötőtű, a néptől meg varrótű).
Ki van találva a mese: mi van, ha csak tévedés történt, emberi feledékenység - Zsuzsi boszi meg éppen csak elszólja magát nagy megbántottságában, kicsúszik a száján a meggondolatlanság, és már nincs mit tenni. Próbálkoznak azért: az ominózus tizenhatodik születésnap előtt sorra veszik, válogatják a tárgyakat - szúr, nem szúr -, de ottfelejtődik a tüskés rózsaszál.
Ki van találva az előadás is. Veszekszik a királyi pár; földhöz vágják a koronát, mert nem tudnak megegyezni, hogy a királylányt a Bergengóc vagy a Gazfickóc királyfihoz adják-e feleségül. Aztán betoppan - láthatatlanul - a száműzött királyi boszorka, takarít egy kicsit, "söpör, mint egy egyszerű", mert ő persze azon jár, tehát kéznél, lábnál az eszköz. És amikor megtörténik az elkerülhetetlen, és álomba borul a család, vigyázza az álmukat, hogy jó legyen nekik.
A dalok simán isteniek. A táncról legyen elég annyi, hogy a függöny, a lepel is táncol, vagy hogy az egér ropja a királyfival - kap is érte a boszorkánytól... Az egér amúgy is remek találmány. Az összes báb az: karakterük van, méghozzá
a meséből testet öltve,
szellemesek, bájosak és a velejükig színháziak. Tényleg nem értem én, hogy ezt a kivételes képességű képzőművészt, ezt a színházban utazó bábkészítőt - Németh Ilonát - miért nem kapkodják szét a többiek, miért nem nyílik neki kiállítása, miért nem professzor az akármelyik egyetemnek nevezett főiskolán.
A szöveg ruganyossága átitatja az előadást - vagy éppen fordítva? -, a poénok egymásba úsznak, a zene és a fény szintén. Csupa élet lett a mese, csupa szellem, otthonos, meleg játékosság a nappali méretű szobában, ahol ölekben zsúfolódnak a jókora gyerekek is, mert nem férünk el, de mégis elférünk.
Mióta - és régóta - a kritikus kétségbeesett eszköze a színészi játék negatív tartományának, annak is a legszélső pontjának jelzésére a nevek szimpla, ám súlyosnak szánt elhallgatása, kell hogy jelentsen valamit - sokat - ezeknek a fegyelmezett színészembereknek a fölemlítése. Itt, a Stúdió K-ban ugyanis a játszó személyek nem a kiugrásra, hanem a beolvadásra játszanak, nem nyomják, hanem húzzák egymást; itt a színészi játék az összhanggal és az összjátékkal bűvöl el újra meg újra. Homonnai Katalin, Eszes Fruzsina, Nádasi László, Hannus Zoltán, Nyakó Júlia, Z. Papp Zoltán, Fazakas Júlia, Kakasy Dóra, Clint Phillip Sheffer, valamint a zenészek: Szőke Szabolcs és Spilák Lajos a kollektív teljesítmény erejében hisz, ez nyilván Fodor tanítása, és lám, mennyi Fodor-színész szaladgál szerte a deszkákon.
Száz év múltán a boszorkány hasal a padon, sakkozik az egérrel, dudorászik közben, jól van, köszöni. A királyfi pedig menetrendszerűen érkezik, elakad a plexiben, szomorúan érzékeli, hogy itt a világ vége. Pedig nem az van itt, hanem a plexin túl Csipkerózsika, a boldogság, mindenkié, Zsuzsi boszorkányé is, a miénk is, totális boldog vég. Nem és nem nyugszom, míg nem lesz nekem egy Zsuzsim, de jöhet a királyfi is.
Csáki Judit
