Könyv: "Halálnapló" (Simon Balázs: Parafakönyv)

szerző
Vári György
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Simon Balázs (1966-2001) ígéretes költő volt, aki harmincas évei elején megtudta, hogy agydaganata van, és tavaly - hetekkel azután, hogy befejezte első epikus művét, a Parafakönyvet - meghalt. Jóllehet életműve teljes - élete torzóban maradt, és legfeljebb torzóként jelentéses. Teljesen értelmetlenül halt meg, nincs történet, amely értelmet adhatna halálának, mely ezt a halált sorsszerűnek képes láttatni. Esetében nem a sors, hanem az isteneknél is hatalmasabb végzet működött.

Simon Balázs (1966-2001) ígéretes költő volt, aki harmincas évei elején megtudta, hogy agydaganata van, és tavaly - hetekkel azután, hogy befejezte első epikus művét, a Parafakönyvet - meghalt. Jóllehet életműve teljes - élete torzóban maradt, és legfeljebb torzóként jelentéses. Teljesen értelmetlenül halt meg, nincs történet, amely értelmet adhatna halálának, mely ezt a halált sorsszerűnek képes láttatni. Esetében nem a sors, hanem az isteneknél is hatalmasabb végzet működött.Előzetes tudásunk Simon Balázs életéről és haláláról előre értelmezi utolsó könyvét, irányítja olvasásunkat, annál is inkább, mert könyve naplóregény, mely viszonylag gyakran utal szerző-elbeszélője haldoklására. A Naplóregény inkább reflexiókat tartalmaz, semmint intimitásokat, keveset tudunk meg az elbeszélő mindennapjairól. Részben azért, mert az általa birtokba vehető tér egyre inkább beszűkül, a külvilág egyre kevésbé lesz belakható számára, bezárul gondolatai közé. Az események helyett reflexiókat rögzítő naplóírás hagyományában Márai Sándor és Kertész Imre művei alakították ki azt a szellemi erőteret, amelyben Simon könyve megjelenik, és amelyet radikálisan átformál. Márai és Kertész naplóinak legsúlyosabb terhe a kultúrkritika. Mindkettejük világszemlélete totalizáló logikát követ, és saját rossz közérzetüket vetíti rá a körülöttük levő világra. Simon Balázs etikai és esztétikai értelemben egyaránt katartikus gesztusa ennek a hagyománynak a visszavonása: "Mindenesetre nem kívánom a saját szenvedésem képét a dolgokba égetni, nem akarok bosszút állni rajtuk azzal, hogy szenvedésem véletlenjét az egyetemes törvény rangjára próbálnám emelni."

Az e sorokból kiolvasható etikát nietzscheinek minősíti az elbeszélő: "Nietzsche szerint ez volna a romantikus pesszimizmus", mármint az a totalizáló világszemlélet, mely saját fájdalmát kivetíti a világra. Ez a probléma valóban leírható nietzschei kategóriákkal. Az elbeszélő nem akar bosszút állni, nem enged másodlagos, reaktív érzelmeinek, nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a ressentiment. Nem kérdezi meg, miért pont ő, miért nem valaki más fog meghalni. Igent mond, ha nem is harsány, de nietzschei igent egy olyan világra, amelynek ő már csak átmeneti ideig részese, vagyis bemutatja az abszolút önzetlenség gesztusát azzal, hogy

megőrzi a világot nekünk,

akik utána lakni fogjuk. Ahogy előre haladunk a könyvben, egyre inkább eltűnik történetei mögött a naplóíró-elbeszélő, látszólag egyre kevesebbet beszél magáról, noha azt ígéri, hogy "Merem önmagam szerepeltetni anélkül, hogy túlzottan sokat gondolnék erről a figuráról, hogy értelmezném, hogy a metrum fátylát borítanám rá vagy koturnusra állítanám. Egyszerűen csak telnek a napok és rögzítem őket, vagy inkább egyszerre írom és élem őket." Ezek a mondatok - túl azon, hogy Kertész Kudarcának jelmondatára utalva: egyszerre írni és élni az életet - elhelyezik a könyvet a hagyománytörténetben, azt sugallják, hogy az élet, az elbeszélő Énje mindenféle esztétikai közvetítés nélkül ömlik majd át a Parafakönyvbe. A napló irodalmi műfaja amúgy is a megformálatlanság, a nyers személyesség illúzióját kelti. Néhány másik szöveghely is azt sugallja, hogy nincs távolság a könyvben élet és irodalom közt: "Rohanjunk át azonnal, mondtam, és már mentem is, nyomomban A, a kórházba, a gyűlölt, űrkupakos kórházüzembe, mely kifejezés szintén használva volt már versben, A terepben, de legyen itt jobb híján a nagy rohanásban egyszeri újrafelhasználásra vételezve." (Kiemelés tőlem - V. Gy.) A szöveg az átmenetiséget, a szerkesztetlenséget imitálja, nem véglegesként, még nem szépirodalomként olvassa, olvastatja magát. A felületes olvasó hajlamos elhinni ezt, hiszen a hagyományos nagyepikai művek koherenciáját az egységes történet (az úgynevezett főszál, amelyből - módjával, ökonomikusan - kibomlanak a mellékszálak) és a történetben mindvégig jelen lévő szereplők biztosítják, a Naplóregény esetében ezenkívül a naplóíró-elbeszélő mindvégig előtérben lévő, központi személye. Ezek az elemek ezt a könyvet valóban nem óvnák meg a széthullástól. Itt látszólag eltűnik a napló írója, de a felbukkanó szereplők valójában mind az ő alteregói, történetük az övét kísérli megmagyarázni. Ezenkívül nagyon szoros motivikus háló fogja át a szöveget. Azt a tematikus-motivikus munkát látjuk viszont itt, amiről az elbeszélő különböző zeneművek kapcsán beszél.

A látszólag esetlegesen egymásra következő történetek egymást magyarázzák, és éppen esetlegességük az, ami érdekessé, váratlanná teszi egymásra vonatkozásukat. Simon idézi Lukács György fiatalkori barátja, Popper Leó félreértés-elméletét, amely szerint minden megértés szükségszerűen félreértés, úgy aktualizáljuk a szöveget, hogy félreértjük, kissé torzítjuk, magunkhoz alakítjuk. Ezeknek a félreértéseknek a láncolata, a szövegek egymáshoz alakítása a könyv szövegszervező elve. Az elbeszélő, ahelyett, hogy - mint a fülszövegben ígéri - közvetítetlenül engedné átáramlani Énjét a Parafakönyvbe, csak többszörös áttételeken, az egymáshoz kapcsolódó és végső soron az elbeszélő szenvedéstörténetére visszavezethető, azt értelmezni szándékozó történeteken keresztül hajlandó megmutatkozni. Valamiképpen ez is a világ megóvásának kísérlete, a közvetítettség, amellyel távol akarja tartani saját szenvedésének elemi közvetlenségét a külvilágtól. Egyúttal

a sors keresése

a megmagyarázhatatlan végzettel szemben, egy megalapozó történeté, amely értelmessé teszi betegségét és halálát. Megint Nietzsche nyomán megkísérli esztétikailag igazolni, sorsszerűvé tenni a halált, mert a filozófus szerint a világ kizárólag esztétikai jelenségként igazolható. "Engem viszont Szomory halála nyűgöz le. Ahogy a védett házban nyilasoktól és SS-tisztektől körülvéve még mindig igyekszik megőrizni a stílust. Tartani a ritmust. Az üggyel-bajjal felépített szerepet, amit élete boldogabb pillanataiban zajos pompával igyekezett az Istenek figyelmébe ajánlani. A sárga csillaggal kapcsolatban azt mondja: ezzel sétáljak? De hát ez képtelenség, szürke zakón sárga csillaggal? A színek diszharmóniája, mondta, az elegancia halála."

De a történetek, amelyeknek az volna a rendeltetésük, hogy értelmet adjanak az elbeszélő életének és közeledő halálának, maguk is újabb történeteket igényelnek, amik őket magyaráznák meg, ad infinitum. Az elbeszélő által kitalált egyik figura elmesél egy történetet egy lovagról, aki Cyrano-maszkot visel, életének vezetését ez a megelőző irodalmi minta írja elő számára. Az elbeszélő mesél egy figuráról, aki maga is mesél egy figuráról, aki maga is csak egy már előre adott elbeszélő minta révén képes értelmezni az életét. A narrációs szintek rétegzettsége Az Ezeregyéjszaka meséinek felépítését idézi meg, amire a könyv többször is hivatkozik. Az Ezeregyéjszaka történetei is így nőnek ki egymásból, ám ott a történetek végül visszatérnek a kezdetükhöz, a keretelbeszéléshez, és lezárulnak. A napló elbeszélőjének történetei azonban egyre távolabb kerülnek attól, aki elmeséli őket. Az író szeretne a történetekben pontos hasonlatot, metaforát találni helyzetére, de mivel a történetek újabb történeteket, a metaforák újabb metaforákat generálnak, nem sikerül végső metaforát találnia, nem tudja lezárni a metaforatermelést, amely egy idő után automatikussá válik, az akarat többé nem befolyásolhatja. Úgy tűnik, ez ránk marad: egy korai halál botrányát nekünk, olvasóknak, akik itt maradtunk, kell jelentéssel ellátnunk, megszelídítenünk. Kérdésünk - kissé átalakítva - Karamazov Iváné: Lehetséges-e teodícea, lehet-e jó Isten teremtett világa, ha csak egyetlen kisgyermek is szenved benne? Lehetséges-e, hogy jó Isten teremtett világa, ha csak egyetlen ember is fiatalon és értelmetlenül hal meg? A válasz viszont elhalasztódik. Ránk vár. Az elbeszélő pusztán annyit tesz, mint Aljosa: anélkül, hogy ismerné a választ, mégis igent mond a világra, nem vetíti belé szenvedését. A halál azonban nem bizonyul esztétikailag közvetíthetőnek, ellenáll az átesztétizálás igényének. Az elbeszélő szakít a nietzscheánus esztétizmussal, Szomoryval, Wilde-dal és Malraux-val, belátja, hogy az "Ego halálának" nincs útja a sorsszerűhöz, ezért is nem lehettek történetei megfelelő metaforái helyzetének, ezért szakadtak a végtelenbe. Az egyik privát halál nem magyarázza meg a másikat, a halál mint magánvaló nem tűri az értelmezést. "A gázmérgezett orosz katonák merevgörcse bizonyosan nem testvériesül M. lehetséges merevgörcsével. A történelem hullahegyei magányosak és elszigeteltek. Nem apellálhat egyik a másikra." Az élet talán igazolható kizárólag esztétikai jelenségként, de a halál bizonyosan úgy sem. Nincs szép, sem értelmes halál.

Nejla

A könyv végén az egyik alterego egy haldoklás tanúja lesz, és erről jut eszébe e mondat: "Hát a nejláig már csak kihúzzuk valahogy." A nejla az istentiszteletet záró ima. Azonban az, akiért az ima szól, nem várhatja meg a pillanatot, amikor felhangzik.

A zsidó hagyomány szerint a legnagyobb micve az, ha a koporsó leeresztése után segítünk visszahányni a kiásott földet, mert ezt az, akiért tesszük, már nem viszonozhatja. Az olvasó pedig ezt a könyvet fejezheti be, értheti meg. Ez minden, amit Simon Balázsért tehetünk. Ha irodalomként olvassuk, aminek szánta, és nem dokumentumnak, még akkor is, ha nem lehet eltekinteni élet és irodalom mégiscsak esztétikai problémaként szemlélt összefonódásáról a könyv lapjain, még akkor is, ha tudjuk, hogy a Parafakönyv nem csak szépirodalom. A kritikus pedig utolsó gesztusával szeretné nekrológgá, a gyászmunka terepévé változtatni kritikáját és bemásolni a Parafakönyvbe, annak lezárásaképpen a gyászolók kaddisát:

"Magasztaltassék és szenteltessék nagy Neve e világon, melyet teremtett akarata szerint, szilárdítsa meg királyságát éltetekben és napjaitokban és egész Izráel házának életében és mondjátok: ámen... Áldassék ´, aki magasztos minden áldás és ének, dicséret és vigasztalás felett, amit kimondhatunk a világon! És mondjátok: ámen! Aki békét szerez a Magasságokban, az hozzon békét nekünk és egész Izráelnek, és mondjátok: ámen."

Vári György

Jelenkor, 2002, 278 oldal; 1800 Ft

szerző
Vári György
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...