World music: a világért

  • 2002. november 14.

Zene

sem szeretnék csalódást okozni: az alábbiakban négy kiváló lemezről lesz szó.

sem szeretnék csalódást okozni: az alábbiakban négy kiváló lemezről lesz szó.

n Parno Graszt: Rávágok a zongorára. Ez már döfi. Itt ez a zenekar, benne három nemzedék, mintegy családi vállalkozásban, a szabolcsi Paszab község büszkeségeként. Parno Graszt a neve, magyarán mondva Fehér ló, és most ideje lett, hogy megjelenjen első lemeze, a Rávágok a zongorára. Ami aztán durrant nagyot: e hónapban speciel a hetedik helyen áll az európai világzenei rádiósok listáján. És csak azért nem mondom, hogy rendületlenül pörög Európában, mert Magyarország természetesen kivétel. No de akinek tetszik, annak helyén a szíve, ráadásul jó ízlése van, hiszen ez egy igazán hangulatos: könnyed és távolságtartó és felszabadult album, mindenféle nyomakodástól, görcstől, giccstől, megfelelni igyekvéstől mentesen. Jól ismeri, és karban tartja a gyökereit, benne van a lelke, ugyanakkor megvan a maga sajátos íze is, kivált a tárogatónak és a tamburának köszönhetően. És a borító milyen szép! Egyszóval: gratulálok, s ez a legkevesebb. (Fonó, 2002) HHHH és fél

n The Bollywood Brass Band: Rahmania. Angol fúvósokból és indiai ütősökből állt össze ez a társulat, tízéves fennállása során kollaborált a Shyam Brass Banddel, az Afro-Celt Sound Systemmel, a Trans-Global Undergrounddal és a Fun-Da-Mentállal, és amikor ´99-ben megjelentette első lemezét, már jócskán megmerítkezett az indiai rezesbandák - bollywoodi filmslágerekre is hajazó - repertoárjában. A Rahmaniához egyfelől adott volt hát e hagyomány, miközben meg kellett felelni annak a kihívásnak, amely a címadó A. R. Rahman kvalitásából és alkotó gyakorlatából eredt. Tudniillik egy olyan filmzeneszerző előtt hajtottak fejet, akit a legjelesebbek között tartanak számon, s akinek a műveit éppúgy átjárja a klasszikus indiai zene, mint a legújabb stílusokkal és hanghatásokkal való kísérletezés. Hál´ isten, ragyogóan sikerült a vállalkozás - a Rahmania az egyik legjobb rezes album, amit valaha hallottam. Egyaránt süt belőle Rahman klasszisa és az angol követőire jellemző hangszerelői és előadói lelemény, így aztán igen-igen változatos, izgalmas, sokszínű darabokból kerekedett ki egy konzekvens szellemű, egységes album. (Emergency Exit Arts, 2002) HHHHH

n Daniele Sepe: Senza Filtro. Sepe a nápolyi világzenei mezőny háromszorosan kiváló harcosa: kiváló szaxofonos, kiváló zeneszerző, és a délolasz népzenék kiváló "dekomponistája". Amit mindehhez markolni kedvel, az végképp nem kevés: az arab, görög vagy albán befolyások éppúgy izgatják, mint a dzsessz és az opera, a jó öreg mandolinos szerenád és a tarantella - úgy általában, és most a Senza Filtrón is, konkrétan. Ennek a lemeznek a felét egyébként a korábbi korongjairól válogatta össze, a másikat viszont melegében írta, vélhetően azzal a szándékkal, hogy könnyen szót érthessen a fentebb sorolt megannyi - s immár egymásba oltott - hatás. Mit mondjak, ezek azért kissé próbára teszik a hallgatót, de végül is boldogulnak egymással; mindazonáltal veszteségnek tűnik, hogy ebből az eklektikából nem teremtődik olyan jellegzetes és új minőség, mint mondjuk a ´94-es Vite Perdite esetében. Sőt. Még az is lehet, hogy ha a lenyűgöző szépségű Amuri és Sante Caserio nem vett volna le a lábamról, legfeljebb négy *-ot utaltam volna Sepe számlájára. (Dunya/Felmay, 2002) HHHHH alá

n Tama: Espace. Második albumával a Tama nemcsak lekörözte a három évvel ezelőttit: az év egyik legvonzóbb afropop albumát készítette el. Guineai ütős (Djanuno Dabo), elefántcsontparti pengetős (Tom Diakate), angol gitáros (Sam Mills) és mali énekesnő (Mamani Keita) alkotja e Londonban székelő zenekar magját - Keita és Diakate korábban Salif Keitával, Dabo a Touré Kundában bizonyított. Na most, amit együtt művelnek, az alapjáraton is unikális, de - a számos nyugat-afrikai vendég mellett - ezúttal madagaszkári, indiai és francia vendégek is az asztalra teszik a magukét; még sincs "túlkínálat": a harmonikának éppúgy megvan a helye és a szerepe, mint a csellónak, a szaxofonnak vagy a szolid elektronikának. Mondhatni: hát így. Keita rendkívüli hangja, határtalan, de a "globál" csapdákat elkerülő hangszerelés, s nem utolsó-sorban: két-három kimagasló sláger - ennyi az egész. (Real World/EMI, 2002) HHHH és fél

Marton László Távolodó