Zene

Nagy szerencséje a magyar kultúrának, hogy van egy olyan ernyedhetetlen irodalmi vállalkozója, mint Turczi István, aki nemcsak a Parnasszus című, havonta megjelenő költészeti folyóiratot szerkeszti, nemcsak a magyar Playboyt támasztotta fel poraiból, de saját, időről időre kötetbe rendezett verseinek csiszolgatása mellett még egy nagyszabású könyvsorozat gründolására is marad energiája.

A szokásosnak tekinthető bő három évtizedes késés után végre magyarul is megjelent Todorov eddig inkább csak hivatkozásokból és mendemondákból ismert, híres fiatalkori műve.

Minden zseni bolond. Pláne, ha sakkozó. És kiváltképp eszelős, ha a zseni sakkozó és még orosz is az istenadta.

Csakúgy éget a közlésdüh, nem is tudom, mivel kezdjem, Mogyoróddal vagy Pomázzal, a Csődörrel vagy Beckhammel. Ez ám a mozi, elég vacak, különösen az elejét nehéz kibírni, s onnan se javul éppenséggel: jöjjön a Csődör.

"Művészfilm és mégis szórakoztató", szokták mondani az 1995 utáni jókedvű brit vonal darabjaira. Értelmetlen megállapítás, nagyjából annyit tesz: jó, és mégis jó. Az angol (skót, ír) filmes amerikai filmet akar csinálni, de sehogy se viszi rá a lelkiismeret: az istennek is európai (valódi) film születik. Ez determináció, nem pénzkérdés, hiszen azok az amerikai kollégák, akik a kevesellt emlékanyagot művi romantikával pótolják, öt dollárból is giccset fognak csinálni. Ha kivesszük a körből az olyan rendíthetetlen építészeket, mint Greenaway, és az olyan elhivatott misszionáriusokat, mint Ivory vagy Branagh, akkor azt láthatjuk, a jelen brit filmkészítés semmi más, mint örömfilmezés. Készítés a helyes utótag, filmművészetről Frearsen és Jarmanon túl már, filmgyártásról a tengeren innen még nem beszélhetünk.

Mindig akad egy Baltazár professzor, egy dr. Bubó, egy Mekk mester vagy éppen maga a sátán (D-666), akinek nincs jobb dolga, mint hogy szabadidejében elpusztítsa a Földet. Ha nem is a magyarok istenére, de összeesküszik, gaz terve titkos és elképesztő, nekünk pedig fogalmunk sincs az ádáz cselszövésről. Mi csak éldegélünk, mint a penész a sajton, és ha nem megyünk moziba, nem is sejtjük, mekkora veszélyek leselkednek ránk. Ráadásul hiába a remetebarlangban üzekedő arab, ha egyszer kavarnak a nácik.

A The Gathering 1989-ben alakult, s bár két nagylemezt is összehozott (Always; Almost A Dance), csak 1994-től vált érdekessé: ekkor társult a dzsesszes Bad Breath duó ragyogó tehetségű énekesnője, az akkor huszonegy éves Anneke van Giersbergen. Első közös lemezük, a gótikus-doomos Mandylion mindjárt robbant az undergroundban, s az éppen tetőző új gót-rock hullám egyik csúcslemeze lett. Hasonló stíl, ám halványabb nóták hallhatók a ´96-os Nighttime Birdsön, hibátlan viszont a Kevin´s Telescope-maxi, kiváló Dead Can Dance-feldolgozással. A How to measure a planet? aztán ízig-vérig más világ: törékenység, szívszorítás, elektronika és pszichedélia jellemezte ezt a különös, százperces utazást. Két éve az If Then Else-en mindez poposabb dalokba csomagolódott, s újfent előkerült az elektromos gitár. Kiadója közben majdnem kicsinálta a zenekart, mostanra sikerült csak elválni: az új minialbum (Black Light District) ősszel már a tagok által igazgatott lemezcégnél jött ki. Szigetes fellépése után Giersbergen kisasszony és a gitáros René Rutten először a kora délutáni bulit értékelte.

Rendhagyó mű ez az 1940-ben írott önéletrajz, méghozzá azért, mert szerzője egyenesen filozófiai alkotásnak tekinti. Abból a megfontolásból, hogy az egzisztencializmus - amelynek vallásos vonulatába őt is sorolni szokás - a filozófiát az ember és a világ szubjektív emberi létezésen keresztül történő megismeréseként határozza meg. Ami pedig a szerző szerint leginkább egzisztenciális, nem más, mint önnön létezésünk. Ez esetben az övé, Nyikolaj Bergyajevé, akiben amúgy "objektíve" általában a huszadik század legnagyobb hatású orosz filozófusát tisztelik.

Bevallom, mostanában szinte naponta forgatom Platón dialógusait. Belenézek reggel, belenézek elalvás előtt. Néha csak egy mondat, néha tíz oldal. Köszönhető ez legkivált az Atlantisz bámulatos összkiadásának. Részben új fordításokban, ragyogó jegyzetekkel látták el e kecses, ágyban, hajótörésben egyaránt jól forgatható köteteket; eddig öt jelent meg belőlük. És most kiadtak egy fontos bevezetőt a platóni életműbe.

A frankfurti Suhrkamp kiadó egy hónapja végre piacra dobta Martin Walser Tod eines Kritikers című, már megjelenés előtt hatalmas vihart kavart regényét. A skandalumról korábban Kritikus botrány címmel közöltünk beszámolót (Magyar Narancs, 2002. június 13.). Most magát a kötetet ismertetjük.

Köztudott Ligeti György (1923) és Karlheinz Stockhausen (1928) hajdani baráti kapcsolata. Hiteles és kevésbé hihető anekdoták szólnak a Magyarországon élő Ligeti rajongásáról Stockhausen iránt, melyben a Stockhausennel akkor már levelező magyar zeneszerző odáig ment, hogy 1956 novemberében, mit sem törődve a szovjet ágyúzással, felszökött a pincéből, hogy meghallgassa a német mester Gesang der Jünglinge című új művét a kölni rádióban. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1957-ben egy bécsi kitérő után a Kölnben élő Stockhausenhez vezetett az ifjú disszidens útja. A vonatról leszállva az éhhalál szélén álló Ligeti állítólag minden ételt elutasított, aztán elájult, és huszonnégy órát aludt a kényelmes kölni lakásban, hogy fölébredve - továbbra is étlen-szomjan - azonnal többórás előadást tartson új zenei elképzeléseiről az elképedt németnek. Mindezek után visszaájult, és aludt újabb huszonnégy órán át. Ligeti egy 1979-es, Várnai Péterrel folytatott beszélgetésben már némi iróniával emlékszik minderre: "Stockhausen végtelenül kedves volt hozzám, nála laktam hat hétig, de ő már akkor is a fellegek közt lebegett, a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát." E félbe-szerbe maradt barátság persze akkor ért tökéletes véget, amikor Stockhausen emlékezetes, az életet és a művészetet romantikusan összezagyváló kijelentésére, miszerint a szeptember 11-i terrorakció a világ legnagyobb műalkotása, Ligeti azt válaszolta, hogy egykori mentora végleg megérett az elmeosztályra.

Acím lefordíthatatlan (ki is akarná és mire) szójáték, egy világszerte ismert közmondás (az idő pénz) kicsavarása, ugyancsak ismert jelentéstartalommal: hol a kassza. Idáig rendben van, a kaszsza egyenes, a matéria nemes. Ismertem egy embert, aki szerint H. G. Wells irodalom, mindig nagyot köszöntem neki, előre, mert följelentette a szomszédját, engem meg nehogy.

Az a baj, hogy Philippe Harel nem gondolt semmit, pedig mozijában minden egyéb stimmel, helyenként túlságosan is. Köztünk szólva, pont egy ilyen dolgozatnak állna fene jól egy kis fésületlenség, meg, mint mondtuk, az éca. Így ami lett, ügyes retró, semmi több, karcsú, mint a lepkeszárny.

Helyet foglalni a legelső jakartai járatra, a helyszínen merítkezni meg az indonéz zene lágy hullámaiban - Sabah Habas Mustapha és a Jugala All Stars koncertje után nem ez volt az első gondolatunk. Ami a So La Li CD-n elbűvölő ereje teljében szól, annak a Szigeten túlságosan sok minden nem kedvezett: istenadta kifinomultságát a tágas tér tüntette el, stúdióban előállított rafinált hangzását az élő előadás nem tudta reprodukálni, és ellene dolgozott a jótékony színpadi körülmények (a sötétség meg a reflektorok) hiánya is. Ráadásul valahol az európai légtérben nyoma veszett néhány poggyászuknak is, bennük fellépőruhák (anélkül még el lehet boldogulni) és hangszerek (ezek viszont pótolhatatlanok mifelénk).