Zene

Szigorúan a zenei oldalt tekintve nem állíthatom, hogy szigetes bemelegítő napjaim frenetikusra sikeredtek volna az idén. A kapunyitás környékén mindjárt szólnak, hogy felejtsem el a JJ Paradise Players Clubbal kapcsolatos ábrándjaimat, mert a jó New York-iak az imént mondták le a fellépést; az első két napon aztán semmi említésre méltó impulzust nem sikerül begyűjtenem a villanygitárok vidékéről, ezek után pedig miért pont az Iggy Poppal való személyes találkozás jönne össze pénteken. Igaz, ez másnak sem sikerül: a mester, akárcsak hat évvel ezelőtt, még egy incifinci sajtótájékoztatóra sem kapható. Remélem azért, morfondírozom a Nagyszínpad felé talpalván, mert minden válaszát a koncertjére tartogatja.

Apolitikai szakértés irodalmi ambíciókkal is rendelkező termékeny generalistája immáron második kötetében írja tovább Shakespeare Hamletjét. Nem elsietett rögtön leszögezni, hogy a Fortinbras- ügy a költői káprázatosság, a lélekábrázolás bámulatos hitelessége és szubtilitása, a tragikus érzület intenzitása tekintetében nem versenytársa a kiindulópontul szolgáló műnek.

Még mielőtt az olvasás elkezdődne, két, igen figyelemre méltó, tartalmát tekintve azonban különnemű nyelvi információn akad meg a fürkésző tekintet, amikor a könyv látható formájával, vizuális valójával barátkozik, nézegeti innen-onnan, gerincet vizsgál, első és hátsó borítón időz. Utóbbin a szerző, a hazatért Odüsszeuszt idéző fényképe alatt mindössze két kötetcím regisztráltatik: az első 1980-as évszámmal, a második pedig 1984-essel. A címlapon pedig két szó, egymás alatt: javítások, rontások. A javítások szó lendületes, piros ecsetvonással áthúzva. A tények megleptek, a címadás elgondolkodtatott.

A szó legszorosabb értelmében hatja meg és át az embert a hatalmas templomtérben rendezett emlékkiállítás, melyet az éppen egy éve meghalt Mulasics Lászlónak szenteltek.

A film rendezője vagy magyarországi forgalmazója (bár azt is gond nélkül elhiszem, hogy a készítők adták ezt a példásan hülye alcímet, a valóban mérsékelten informatív K-PAX mögé). Mert az itt a kérdés, hogy Kevin, mint a neve (Spacey) sugallja, egy konkrét ufó-e, mert akkor akár Földi László is játszhatná a szerepét, az legalább félrevezető lenne, gondolom, ez hivatali ártalom nála, de hátha mégse. Vagy nem marslakó, csak elmebeteg, és akkor belső bolygója van neki.

Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.

Asuttogó progapanda most is megtette a hatását, engem simán be lehet csalni a moziba egy olyan dumával, miszerint a film tök állat, buzi benne Winnetou. Oké, megyek, bár azt szívesebben venném, ha maga Manitu káminautolna egy moziban vagy sajtótájékoztatón.

Meglehet, erősen vitatható, hogy a Red Hot Chili Peppers előző albuma, a Californication, amelyen újfent a "klasszikus", John Frusciante gitárossal erősített felállás volt hallható, komolyan odasorolható-e a zenekar legerősebb munkái (Mother´s Milk, Blood Sugar Sex Magik) mellé, ezzel együtt az a lemez korántsem véletlenül aratott olyan elképesztően nagy sikert. Azok a ravasz, levakarhatatlanul simulékony dallamokon nyugvó, pofonegyszerű kis slágerek valóban ellenállhatatlanul csábítottak a napi rendszerességgel ismétlődő decens méznyalásra. Homlokegyenest más az új lemezről sem állítható, ám mielőtt rátérnénk, futnunk kell néhány általánosabb kűrt. Egy: a 90-es évek elején tán még okkal lehetett megkockáztatni, ám ma már az RHCP bizonyosan nem a "világ legjobb rockzenekara". Kettő: John Frusciantét, akit magam is remek gitárosnak tartok, szerintem nevetséges túlzás afféle Hendrix-reinkarnációnak tekinteni - hogy minimálszólókban verhetetlen, az megint más kérdés.

Randolph Weston közel kétméteres fekete zongorista 1926-ban született New York Cityben. 1949 óta professzionális zenész, végigjárta a ranglétrát, s szinte mindenkivel játszott, aki számított. Mestere volt Duke Ellington, akitől romantikát tanult, Thelonious Monk, aki bevezette a zene spirituális világába, és közben olthatatlanul vonzódott Afrikához, melynek első gyümölcse az Uhuru Afrika című big band-szvit 1960-ból, Melba Listonnal. Három év múltán már a helyszínen tanulmányozta az afrikai kultúrát, Nigériába utazott gyűjteni, tanítani, és persze a helyi erőkkel játszani. ´67-ben egy három hónaposra tervezett afrikai turnéból hat év lett - Marokkóban telepedett le, ahol African Rhythms néven dzsesszklubot és zenekart alapított.

"Sodord a >>bluntodatMindegy, úgy látszik, némi huzat nélkülözhetetlen a penge popalbumok készítéséhez. A két trip-hop/chill-out alapvetés (Who can you trust?, Big Calm) után a Fragments of Freedommal megbicsaklott a brit trió, de hát egy bevallottan tartós anyagozás utáni apátia nem a legideálisabb kedélyállapot pattogós slágerek komponálására. Nem tudom, vajon az elmúlt két évben rákaptak-e újra, vagy csak piával ütik magukat (lásd: Sao Paulo), mindenesetre a Charango nem egy vidámkodós, trendi lemez. Potenciális sikerszámok persze akadnak bőven, de a kamuérzet ezúttal elmarad. Többnyire újfent az a korábban megszokott belassult, melankolikus atmoszféra uralja a mezőnyt, amelyért ugyancsak oda lehet lenni, különösen, ha egy Skye Edwards-féle gyönyörteljes hang tolmácsolja. Az elektromos és akusztikus gitárral kísért (a charango egy kisebb, Andok vidéki fajta), vonósokkal teletűzdelt, gazdagon hangszerelt dalok szövegeiben végigvonul egy fanyar, néhol egészen fekete humorú társadalomkritika, ami azért nem oly gyakori a toplistás számokban. Természetesen nem gondolom, hogy hajszával és feszültséggel teli életünk, továbbá a túlélésre pazarolt időnk megéneklése hőstett volna, de egy-két Morcheeba-duma az általános közérzetről szóló szakértői tanulmányok százait zanzásítja. "Behúzott kézifékkel megyünk, de nem érezzük az égett szagot", "légzőpalack nélkül merülünk a mélybe", "a győzelmedet nézve vereséget érzek" - sorjáznak a lesújtó képek a fiatalságról, amely már csak üvöltésében veszi észre a másikat, szerelmet pedig csak a közönségnek játszik.

Anyolcvanas évek algériai tánczenéje az ifjú és megnyerő küllemű énekesek neve elé fűzte a "cheb" szócskát, így akár azt is gondolhatnánk, hogy egy könnyed és mutatós "lemezjátszóval" van dolgunk. De nem gondoljuk ezt, hiszen képben vagyunk: már három évvel ezelőtt - amikor DJ Cheb i Sabbah a Shri Durga albummal bemutatkozott - kitűnt, hogy inkább a könyvtáráról elhíresült perzsa misztikus "Sabbah" körül érdemes rágódnunk.

Az elmúlt két évben kompakt world music fesztivál kerekedett a Szigeten: bejött az első, befutott a második, a harmadiknak most minimum berobbannia kéne.

Minő meglepetés - az idei Szigeten is jelen lesz a meglehetősen tágan értelmezett elektronikus tánczene: élő produkciók (ált. lemezlovassal súlyosbítva), plusz dj-szettek, tomboló partik hajnalig és csendes délutáni matinék, neves külföldi vendégek és az érdemdús hazai versenyzők. Helyszínekben sem lesz hiány, hiszen változatlanul rendelkezésre áll a Tilos Rádió Sátor, meglehetősen változatos (s nem is kizárólag csak elektronikus tánczenei) programmal, szabadtéri és sátorbéli helyszíneken; ismét felállítják a tavaly nagy népszerűségre szert tett szalmabálákat, ezúttal Ballantines Cinetrip-Labiritmus néven, és végül ismét állni fog a Cökxpon Ambient sátorkert is a belassultabb zenék kedvelőinek. Lesz persze mega house-techno centrum is, idén Fényár Hangár néven, s végezetül találkozhatunk témánkba vágó produkciókkal a Wan2 Színpad, az Est Színpad, noch dazu még a Pepsi Nagyszínpad programjában is.