Hiányzott az egyik dobszerkó, benne egy kétfelől ütött, nagyméretű kendang és több kisdob, mondja is a nevüket koncert után Sabah Habas, csak nem sikerült leírnom. "Normális esetben a két dobfelszerelés együtt igen dinamikus hangzást kelt. A djembét általában nem túl gyakran használjuk, de most Jener, az egyik dobosunk egyhuzamban játszott rajta, ez pedig afrikai hangszer, tehát nem ugyanazt nyújtottuk, mint rendesen. De talán a közönség még furcsábbnak találta volna a zenét, ha itt vannak a dobok. Szerencsére mindig akadnak, akik nagyon élvezik, ahogy játszunk, most is voltak ilyenek a színpad előterében - talán mert már jártak Délkelet-Ázsiában."
Sabah Habas Mustapha otthonosan mozog arrafelé. ´ írta a Rough Guide-sorozat világzenei kötetének egyik indonéz fejezetét, kevés európai ismerheti nála jobban az indonéz zenét. De ez pontatlan: Indonézia 13 000 szigetének 180 milliós lakosságát 360 népcsoport alkotja, ezek 250 nyelvet beszélnek - így aztán nem sokra vezet, ha "indonéz" zenét emlegetünk. A Jugala All Starsét például Szunda-popnak hívhatjuk a Nagy-Szunda-szigetek nyomán (ezek egyikén, Jáván található Jakarta, a főváros, és Bandung, ahol a So La Li felvételeit rögzítették): zeneileg és szövegileg is mélyen merít a tradíciókból, nem tiszta folk, de nem is az az etnogagyi, aminek egy Népszabi-gonzós leírta.
Sabah Habas azt mondja, úgy basszusozik, mintha egy gamelánzenekar óriás gongjait ütve zengetné a mély hangokat, de nyomatékosítja: ők nem gamelánt játszanak. "Évek óta zajló kísérlet ez. Először csak azért utaztam oda, hogy a stúdióban kísérjék el a dalaimat. Ez lett az első közös lemezünk, a Jalan Kopo. Minél több időt töltöttünk együtt, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy csinálhatnánk olyasmit is, amihez mindenki hozzáteszi a sajátját. A So La Li már inkább együttes munka eredménye, és sokkal erősebb benne a melankolikus Szunda-hangulat is; az összes indonéziai zene közül én ezt szeretem legjobban. Eleinte számukra is furcsa lehetett, ahogy én utólag rájátszottam a basszust a demókra, de normálisan fogadták, ők a legjobb fiatal zenészek Bandungban. Ismet az egyetemen is tanít, Tati Ani, az énekesnőnk ugyanott tanul, Asep és Yadi zenélésből él, tradicionális és poplemezeken is játszanak, Agus szabadúszó, egy csomó különböző zenekarral dolgozik. Elég sok a munkájuk, jó előre le is kell őket foglalnom. Egyébként ők maguk is keverik a zenéjüket mással: Ismet, aki a kacapi nevű, citeraszerű hangszeren játszik, Bandungban egy tizenöt-húsz fős bambuszgamelán zenekart is vezet, nagyon érdekesen vegyítik a bali gamelánt latin elemekkel. Ez van ma mindenfelé, a zenék körbejárják a világot."
Ha valaki saját praxisából tudja ezt, az Sabah Habas Mustapha: a 80-as évek közepén tüzes és szakavatott balkáni zenét játszott a londoni 3 Mustaphas 3 tagjaként. A Petőfi Csarnokban is szerepelt zenekar mókásan fiktív balkáni önéletrajzokat kreálva lopódzott be a brit köztudatba: "A rejtélyes történet és ahogy mindez a színpadon megjelent, az tipikus angol humor volt, a zenés kabaré, a rádiós komédia hagyományára nyúlt vissza. A zenét innen-onnan szereztük, a humor Angliában termett. Megpróbáltuk nem túl komolyan venni magunkat: tudtuk, nem is lehetünk túl komolyak, hiszen nem voltunk igaziak. Arra is jó volt a humor, hogy aki nem tudta hová tenni a zenét, az azt várhatta, hogy a számok között majd hall valami vicceset. Élvezték is, és amilyen féktelen tempóban játszottuk a balkáni zenét, még pogóztak is rá." Sabah Habas (alias Colin Bass) nem tartozott a banda Balkán-szakértői közé (de megtanulta, amit kellett): a progresszív rockból érkezett (benne volt a Steve Hillage Bandben és mai napig a Camel zenekarban), s inkább a közép-afrikai zenében volt járatos (Londonban élő ghánai és nigériai együttesekkel is játszott; nem véletlen hát a So La Li enyhe afrikai íze sem).
A 3 Mustaphas 3 akkor oszlott fel, amikor többen családot alapítottak és/vagy külföldre költöztek. Sabah Habas Berlinben él, van egy kis lemezkiadója, a Kartini. 1986-ban ment először vakációzni Indonéziába, és beleszeretett. Hogy ne legyen egyoldalú a viszony, arról egy Sony-reklámkampány gondoskodott: "Vegyíteni akartam a Szunda- és a Dangdut-stílust. Írtam egy dalt, és Bali szigetén, stúdiózenészekkel csináltam egy demót. Amikor 1992-ben a Camellel Japánban turnéztam, elvittem a kazettát egy kiadóhoz, amely indonéz zenéket jelentetett meg. Mint kiderült, a Sony egyik leányvállalata volt. A turné végén levél várt, hogy a Denpasar Moon sláger lehetne, vegyünk fel gyorsan Jakartában egy egész albumot. Megcsináltuk. Nem is tudtam róla, de közben egy fiatal Fülöp-szigeteki énekessel és japán zenészekkel fölvették a számot egy hifitévéreklámhoz, és a Denpasar Moon egyszer csak berobbant. Különböző nyelveken vagy tizenöt feldolgozása készült, hatalmas sláger Indonéziában. A dal sztár lett, de - zárja a sztorit nevetve - senki sem tudja, hogy én ki vagyok."
Szőnyei Tamás
