Könyv: Nem antiszemita (Martin Walser: Egy kritikus halála)

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A frankfurti Suhrkamp kiadó egy hónapja végre piacra dobta Martin Walser Tod eines Kritikers című, már megjelenés előtt hatalmas vihart kavart regényét. A skandalumról korábban Kritikus botrány címmel közöltünk beszámolót (Magyar Narancs, 2002. június 13.). Most magát a kötetet ismertetjük.

A frankfurti Suhrkamp kiadó egy hónapja végre piacra dobta Martin Walser Tod eines Kritikers című, már megjelenés előtt hatalmas vihart kavart regényét. A skandalumról korábban Kritikus botrány címmel közöltünk beszámolót (Magyar Narancs, 2002. június 13.). Most magát a kötetet ismertetjük.Nem dobott háryjánosnyit Frank Schirrmacher, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) szigorú szerkesztője, amikor arra hivatkozva tagadta meg lapjában Martin Walser új regényének előzetes közlését, hogy a Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála) a gyűlölet dokumentuma és antiszemita klisékkel operál. Céltáblája Marcel Reich-Ranicki kritikusatyaúristen, a lap egykori rovatvezetője, akinek a német kettesen (ZDF) nemrég megszűnt Irodalmi kvartett című műsora a könyvpiac újdonságait magasztalta égig és tiporta földbe.

A könyv június végén jelent meg, az FAZ elutasító levele addigra a sajtóban úgy interpretálódott, hogy a könyv és az író antiszemita. Szakmabeliek hülyézték és nácizták le Walsert, noha még bele se pillanthattak a könyvbe. Az FAZ és a sztorit visszhangzó média valójában figyelmen kívül hagyta Walser epikájának intencióját és hagyományait: a főhős, Hans Lach tipikus "Walser-kalandor", aki felkapaszkodóban a müncheni Rózsadombra, Bogenhausenba, akár boldog íróként is élhetne, ha. De ez a Lach is kétségbeejtően béna lúzer, "grandiózus önbéklyózó", aki úgyszintén nem tud kiteljesedni, mert valami (valaki) végzetszerűen megakadályozza ebben. Ezúttal nem a munkahelyi főnök (Seelenarbeit, magyarul Lélekedzés címmel) vagy a nagypolitika (Dorle und Wolf) él vissza végtelen hatalmával, mint a korábbi Walser-regényekben, hanem egy ünnepelt showman, az irodalom ügyében moralista, napszámos és Napkirály, aki elállja a siker (a halhatatlanság) felé vezető utat. Már a neve is sokatmondó: Ehrl-König (értsd: a "becsület királya"), akinek tekintélye a televízió korában Goethéével vetekszik. (Erlkönig magyarul - két fordításban -: Tündér-/Rémkirály.) A walseri alakok általában tehetetlenségük miatt képtelen figurák, pusztító indulataikat frusztrációjuk generálja, de - mint a Die Verteidigung der Kindheitben - legfeljebb magukat nyírják ki. Gyűlölködésüket szégyenérzet palástolja, ami előbb-utóbb a hőst felemészti, vagy - mint a kései művekben - egy valószerűtlenül giccses fordulattal happy endben oldódik fel. Lach kinőhetne közülük, de akkor nem lenne Walser-alak. A főhős tehát

nem leszámol a kritikussal,

ahogy Schirrmacher állította, épp erre nem képes, bárhogy szeretné. Ártatlan, csak nem tudja bebizonyítani: a tettet ezért legfeljebb magára vállalhatja. A helyzet kafkai. A sokat citált mondatot ("egy alak, akinek a halálát teljesen indokoltnak tartják, realizmus volna" - kiemelés: B. Zs.) nem az elfojtott gyilkolási ösztönök tüntetik ki, hanem (irodalmi) képtelenségük. A regény műfajilag a szatírát súrolja - abszurd és morbid túlzások a főhős defektje és a tollirigy irodalmi közeg ábrázolásában. Walser valószínűleg arra játszott, hogy az utóbbi hihető, bármennyire visszataszító is. Erre érezhetett rá Schirrmacher, amikor a művet nyilvánosan diszkreditálta - mindamellett morális alapon.

Pedig a Tod eines Kritikers nem erkölcsisége miatt rossz könyv. Elég a szüzsét kicsit megkapirgálni: miután a sztárkritikus show-jában lealázta a Lábujjkörmök nélküli lány című regényt, az író az after partyn Goethével tanít móresre, és úgy fenyegetőzik, ahogy csak a Führer tudott Lengyelország lerohanásakor. ("Nulla órától kezdődik a visszavágás.") Ekkor talpig hős, pedig különben érzékenyke: ha ehrl-königi modorban beszélnek vele, úgy érzi, egyszerre tíz centivel megrövidül, és csak akkor regenerálódik, ha jól kialussza magát. Barátjáról, aki nyomozásba kezd Lach ártatlanságának bebizonyítására, kiderül, hogy az író alteregója, Ehrl-Königről pedig, hogy nem halt meg, csak átmenetileg visszavonult egy nagy reményű, ifjú költőnővel. Közben mindenki (beleértve a rendőr-főfelügyelőt) Lach előző regényében, a Vágy, hogy bűnöző legyekben keresi a bűnügy megoldását. Mintha a fikció a delirium tremens állapotában fogant volna. Futkároznak a kisegerek is: a nagybeteg kiadóvezető, a semmibe vett író, a lekoptatott hintermann és a megalázkodó underdog mind a német irodalmi színpad szereplőit idézik. A Pilgrim kiadó erősen emlékeztet a Suhrkampra, vezetője pedig Siegfried Unseldre. A véleményformáló "DAS Magazin" a liberális Der Spiegel és Die Zeit együttes karikatúrája, "kórista fiúcskái" pedig az egyedül legitim vélemény szajkói. A testvérpár, akik elvitatják a kritikustól, hogy sikereit magának (és nem a háttérből nekik) köszönheti, azonosítható Inge és Walter Jensszel, akik pár éve szakítottak Reich-Ranickival. Az antiszemita klisé nem kap nagyobb hangsúlyt más pointírozó eszköznél, csak egyike azoknak a formáknak, amelybe a zsigeri gyűlölet belebújik. A sztárkritikus portréját megrajzoló intrikák némelyike viszont hasonlóan gusztustalan. A mű jobb pillanataiban keményfedelű klasszikusok vagy

szentimentális lányregények

nyelvén szólal meg, ekkor visz színt a függő beszédet preferáló üzemi protokollba. Biztosan így akar hatni: aki olvassa, az is megcsömörlik vagy a falat kaparja, együtt szenved a hőssel, magán méri a tehetetlenséget. A regény csak akkor elevenedik meg, amikor a kritikuspápa audienciái, uralkodásának beszédes epizódjai kerülnek sorra, vagy amikor a testvérpár hosszasan ecseteli, hogyan alapozták meg Ehrl-König legendáját. Ilyenkor a regény még szórakoztató is, ami lehet, hogy nem fontos, hiszen az ehrl-königi karakterológiát igazolja. Noha Walser a regényt kollégáinak ajánlotta, a kritikusi önkénynek kiszolgáltatott Hans Lacht a tévéshow-ban walseri sérelmek érik: Reich-Ranicki a Die Verteidigung der Kindheitről jegyezte meg, hogy azért olyan hosszú, mert száznál több szereplő sorsát kellett valahogy elrendezni, és Walserral kapcsolatban hangzott el ama szállóige, hogy amennyire sikeres a rövid műfajokban, olyan gyakran nyúl mellé a regényeivel.

A könyv utóélete tökéletesen igazolja a regényben megjósoltakat: a sokadik díszdoktori címét nyerő Reich-Ranicki köszöntőbeszédében utalva a regényre, "hátborzongató német gyilkolási fantáziálásról" beszélt, Walser pedig egy interjúban leszögezte: "Az író örök vesztes."

Bogár Zsolt

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...