Film: Manchester, England, England (Ízig-vérig Annie Mary)

szerző
- kempf -
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Művészfilm és mégis szórakoztató", szokták mondani az 1995 utáni jókedvű brit vonal darabjaira. Értelmetlen megállapítás, nagyjából annyit tesz: jó, és mégis jó. Az angol (skót, ír) filmes amerikai filmet akar csinálni, de sehogy se viszi rá a lelkiismeret: az istennek is európai (valódi) film születik. Ez determináció, nem pénzkérdés, hiszen azok az amerikai kollégák, akik a kevesellt emlékanyagot művi romantikával pótolják, öt dollárból is giccset fognak csinálni. Ha kivesszük a körből az olyan rendíthetetlen építészeket, mint Greenaway, és az olyan elhivatott misszionáriusokat, mint Ivory vagy Branagh, akkor azt láthatjuk, a jelen brit filmkészítés semmi más, mint örömfilmezés. Készítés a helyes utótag, filmművészetről Frearsen és Jarmanon túl már, filmgyártásról a tengeren innen még nem beszélhetünk.

"Művészfilm és mégis szórakoztató", szokták mondani az 1995 utáni jókedvű brit vonal darabjaira. Értelmetlen megállapítás, nagyjából annyit tesz: jó, és mégis jó. Az angol (skót, ír) filmes amerikai filmet akar csinálni, de sehogy se viszi rá a lelkiismeret: az istennek is európai (valódi) film születik. Ez determináció, nem pénzkérdés, hiszen azok az amerikai kollégák, akik a kevesellt emlékanyagot művi romantikával pótolják, öt dollárból is giccset fognak csinálni. Ha kivesszük a körből az olyan rendíthetetlen építészeket, mint Greenaway, és az olyan elhivatott misszionáriusokat, mint Ivory vagy Branagh, akkor azt láthatjuk, a jelen brit filmkészítés semmi más, mint örömfilmezés. Készítés a helyes utótag, filmművészetről Frearsen és Jarmanon túl már, filmgyártásról a tengeren innen még nem beszélhetünk.

Az életöröm mint motiváció jelentkezik e munkákban, de olyan kellemes gazemberségek, mint a Négy esküvő, egy temetés vagy a Sztárom a párom kivételével a végtermék direkt módon nem tárgyalja. A hazájukban nagy sikerrel játszott szociális érdeklődésű vígjátékokban mindenki nyomorultul él, mégis jól érzi magát. A Méregzsák (Stephen Frears), a Fújhatjuk (Mark Herman), az Alul semmi (Peter Cattaneo), a Billy Elliot (Stephen Daldry), az Ízig-vérig Annie Mary (Sara Sugarman) és egyben a nehéz- és szolgáltatóipar szereplőinek helyzete egyformán kilátástalan.

Vidéki munkástelepeken járunk, az elbocsátások és segélyen tengődés időszakában. Vörös tégla, ameddig a szem ellát (nem túl messze), sorházak sorkerttel. Mindegyik konyhájában ugyanazt a fajtájában azonosíthatatlan, állagában pépes ételt eszik. Lejtős utcák, távolsági busz a városba, sose megy el vele senki. Főszereplők nincsenek, vagy csak a példa kedvéért, középpontban inkább a közösség áll. Itt önképző a kör, és ünnep a krikettmeccs, még a fiatalok sem vágynak el. Csak nagyra, arra mindenki, de a nagy is csak helyi viszonylatban az. A kupa elhozása a térzenekarok versenyéről vagy környékbeli turné a sztriptízszámmal: mind a városnak dicsőség. E filmek készítői - bár sokat tanultak már Amerikától - cselekményszövésre még nem koncentrálnak. Így születhetett meg az események nélküli történetmesélés, amiért nem lehetünk elég hálásak. Legfelkavaróbb akcióhelyzet a sztrájktörés, a legizgalmasabb konspiráció egy szülinapi bicikli rejtegetése.

Ez a veleszületett, mégis megszolgált elégedettség az, ami miatt a néző irigykedni kezd. A kicsit akarók megnyugtató közege megteremti a hiány hiányát, és a dúskáló mozizóban feltámad a vágy a szükségre. A rendező jó esetben nem elfogult, hagyja, hogy szituációi álljanak össze hangulattá. (A szereplők lépten-nyomon érzelgősek lesznek ugyan, de nekik szabad, egy családcentrikus yorkshire-i vájártól ez a legkevesebb.)

Itt vétette el Sara Sugarman - aki a jelek szerint a Méregzsákkal megkezdett sorba igyekezett befurakodni -, nem tartotta be a spontaneitás első számú szabályát, a tanulságból kreált kiindulópontot. "dája egy 15-30 éves nőhöz szól, Maléna és Amélie talapzatán most Annie Mary (Rachel Griffiths) áll. ´ egyáltalán nem csodálatos, az élete pláne nem az. Részleteiben semmi baj vele, még szépnek is nevezhetnénk, de az egész láttán ez senkinek nem jutna eszébe. A film annak ritka példája, amikor mellékes, hogy a főhős nőnemű. A kamera meg is feledkezik Annie Mary nőiségéről, az egyéniségre összpontosít (nem a film hibája, hogy ehhez el kellett csúfítani a színésznőt). Ám sajnos a végére hattyú lesz a rút kiskacsából. Meglehet, szükségünk is van ilyesmi látására, de ízlésünk Hollywoodtól jobban elviseli.

A városka közös célja kiskorú, halálos beteg polgárát eljuttatni Disneylandbe. Van, aki sütit süt, van, aki pólót nyomtat. Mások horgolnak, vagy napokig éheznek adományért, középkorú asszonyok kínos popegyüttest alakítanak. Az akció során néhol mulatságos, néhol mulatságosnak szánt, elképesztően eltúlzott szerencsétlenkedés folyik. Selejtes tárgyak, ruhák, emberek (a maguk világnagy lelkivel).

Lehet tökéletlennek lenni, és szabad tökéletlen filmet is készíteni, de azt csak véletlenül. Sugarman az esetlenséget emelte fő szervezőerővé, s ez hiteltelenné teszi a történetét. Egy szavát se hisszük, és csalódottak vagyunk. Tán nem is gyűjtenek a beteg kislányoknak, tán nincsenek is boldog prolik, vidéki matrónák nem parodizálják Tina Turnert, tán nincs is OGW nevű helyiség Nagy-Britanniában.

- kempf -

Forgalmazza a Best Hollywood

szerző
- kempf -
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...