Tények helyett makacs dolgok - Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet (könyv)

  • Muraközy Balázs
  • 2007. március 29.

Zene

Az újkapitalizmus korában élünk. Ennek a kornak "immanens sajátossága, hogy az egyre koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke lebontja azokat a politikai, gazdasági, ökológiai és szociálpszichológiai korlátokat, amelyek korábban zavartalan újraértékesülését biztosították". De miért teszi ezt a tőke?

Az újkapitalizmus korában élünk. Ennek a kornak "immanens sajátossága, hogy az egyre koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke lebontja azokat a politikai, gazdasági, ökológiai és szociálpszichológiai korlátokat, amelyek korábban zavartalan újraértékesülését biztosították".

De miért teszi ezt a tőke?

Azért, mert az 1970-es évek óta hatalmas gazdasági válság alakult ki, és csökkent a profitráta. Ez alapvetően változtatta meg a tőkések viselkedését. A megijedt tőkések bevadultak, ami hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához, másrészt a fent említett korlátok lebontásához vezetett. Az ebből kiinduló folyamatok elemzése Szalai Erzsébet népszerű könyvének tárgya.

A kétségbeesett tőke

Szalai szerint a kapitalisták működését korlátozó tényezők felbomlása több szinten is komoly válságot okoz. Például a gazdaságban: a hetvenes évek óta mind nagyobb és súlyosabb túltermelési válság tombol. Ennek "legfontosabb oka és egyben következménye, hogy egyre több a világon a 'felesleges', már a kizsákmányolás tárgyának sem tekintett ember, sőt ország (mely folyamatot a demográfiai robbanás csak tovább erősíti)". Az érvelés szerint ezeket az embereket a tőke már ki sem akarja zsákmányolni, nem kapnak bért, és ezért nem vásárolják meg azokat a termékeket, amelyeket a tőkések előállítanak. Innen a túltermelés.

Szalai szerint a kétségbeesett tőke átszervezte magát, és kialakította az úgynevezett pénzügyi-gazdasági szuperstruktúrát. Az újkapitalizmusban a globális vállalatok uralják a piacot, amelyek erősebbek a nemzetállamoknál is. A meggyengült nemzetállamokban a politikai rendszer nem képes ellenállni a multik nyomásának, ezért a pártok lényegében ugyanazt a neoliberális gazdaságpolitikát ajánlják választóiknak. A jóléti állam leépül, a nagyvállalatok fizetnek adót. Ez viszont - paradox módon - a tőke szempontjából is önpusztító mechanizmus, mert a csökkenő adóbevételek és a jóléti állam elenyészése megakadályozzák a megfelelő tudású munkaerő kiképzését.

A közösségeket elpusztító globalizáció válságba sodorja az egyént is. "Közösségek nélkül nem vagyunk mások, mint önrendelkezésünktől megfosztott társadalmi atomok." A régen patologikusnak tekintett tünetek mára életformává válnak. Ezen elkeserítő folyamatok viszont fontos társadalmi funkciót töltenek be, mert a "magányos, közösségeitől és individualitásától megfosztott egyén [É] a legfegyelmezettebb, legmobilabb, 'legrugalmasabb' munkaerő, és a leginkább befolyásolható, meggyőzhető fogyasztó".

Az újkapitalizmus működése mellett a szerző hosszan elemzi a kelet-európai átalakulást is. Ezen országokban rendkívül gyengék a tőke kizsákmányoló hajlamát korlátozó tényezők, ezért kísérleti terepül szolgálnak a tőkések számára. A szerző érdekes értelmiségi stratégiákat is azonosít ezekben az országokban. A harmadik fejezet azonban optimista jövőképet sugall. "A bennünk lévő 'elemi jó' előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának" - a fiatal újbaloldali mozgalmak talán meg tudják változtatni a történelem menetét.

Ez a sokrétű könyv számos fontos kérdést vet fel, és pontos meglátásokat tartalmaz. Csakhogy a gazdasági válság elemzése empirikusan nem bizonyított, sőt a kiindulópontja is hibás. Ennek következtében a - részben ezen alapuló - későbbi elemzés hitelessége is megkérdőjeleződik. A következőkben néhány olyan problémát mutatok be, amelyekben kevéssé játszik szerepet, hogy valaki főáramú közgazdász-e, vagy sem. A kérdés az, hogy a "tények", amelyekre Szalai Erzsébet építkezik, igazak-e.

Most akkor csökken?

A túltermelési válságra a szerző szerint az a legfőbb empirikus bizonyíték, hogy a válság miatt a tőkések zsákmánya, a profitráta a hetvenes évektől csökkenő tendenciát mutat. A könyvben Szalai számtalanszor hivatkozik erre a "tényre". De valóban csökken-e a profitráta? És tényleg a hetvenes évek óta?

Szalai Erzsébet egyetlen könyvet idéz, amely szerinte empirikusan bizonyítja a profitráta csökkenését. Lehet, hogy ez a konszenzus az irodalomban, de akkor is érdemes utánanézni, hogy ez a konszenzus mennyire erős. Írjuk be a kérdéses kifejezést (profit rate fall) a szakirodalmak mindenki számára hozzáférhető adatbázisába (scholar. google.com)! Az első találat (vagyis amelyiket a legjobbnak érzik az adatbázis összeállítói) Gerard Dumenil és Dominique Levy 2002-es cikke a Review of Radical Political Economics című folyóiratból, amely - legalábbis a címe alapján - aligha vádolható neoliberális elfogultsággal. A cikk a profitráta alakulását vizsgálja az Egyesült Államokban. Statisztikai elemzésük megmutatja, hogy a profitráta valóban csökkent egészen a második világháború végétől a nyolcvanas évek elejéig. Ám eredményeik határozottan arra utalnak, hogy attól kezdve - nő. Legalábbis furcsa, hogy Szalai Erzsébet ezt az elmélete szempontjából kulcsfontosságú empirikus vitát nem elemzi, de még csak nem is említi.

És vajon hogyan támasztja alá Szalai Erzsébet azt az állítását, mely szerint egyre több a felesleges, a tőke által kizsákmányolásra sem méltatott ember? A bizonyítás kimerül annak az egyetlen (és igaz) ténynek a megemlítésében, hogy a tőke főleg a fejlett országok között kering. De vajon következik-e ebből az, hogy "nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki"? Nyilván nem. Elképzelhető például, hogy a fejlődő országokba jutó tőke aránya gyorsan növekszik. És mit tesz isten - ha valaki elolvassa az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) által összeállított 2006 World Investment Report című kiadványát, akkor megtudja belőle, hogy 2004-ben 57 százalékkal, 2005-ben pedig 22 százalékkal nőtt a külföldi működőtőke-beáramlás a fejlődő országokba. Ez a növekedési ütem nem marad el a fejlett országokban megfigyelhetőtől. A növekedés magas volt a világ legkevésbé fejlett területein is, Afrikában például 78 százalék. A világ 50 legfejletlenebb országába, köztük olyan államokba, mint Kambodzsa, Kongó vagy Gambia, 2005-ben 10 milliárd dollár külföldi működő tőke áramlott. A globális versenybe egyre több ember kapcsolódik be; ez különösen így van a fejlődő országokban. Az újonnan bekapcsolódók pedig egyre nagyobb keresletet támasztanak a nagyvállalatok által gyártott termékek, például a kóla vagy az iPod iránt. Összességében gyors ütemben nő a multik által foglalkoztatott emberek száma és a profitráta sem csökken; miért lenne hát túltermelési válság?

Természetesen egyetértek Szalai Erzsébettel abban, hogy súlyos probléma annak a több száz millió embernek a kilátástalan helyzete, akik nem képesek sikerrel bekapcsolódni a globális versenybe, vagy ez a verseny fosztja meg őket végképp a korábbi életformájuktól. A megoldás módjában viszont nem értek vele egyet; feltehetőleg a megfelelő, a globális versenyhez alkalmazkodó intézmények kialakítása és a megfelelő oktatás segíthet - igaz, csupán hosszú távon.

A technikai fejlődés

Szalai szerint a tőkések, amellett, hogy egyeseket már ki sem zsákmányolnak, még a környezetet is tönkreteszik. Ez persze nem mond ellent a főáramú közgazdaságtan állításainak, bár a szerző ezt sejteti. Annál vitathatóbb viszont a következő gondolatmenet: "Herman Daly szerint a gazdaság a földi ökoszisztéma egy nyitott alrendszere. Ahogy a gazdaság nő, a véges ökoszisztéma egyre nagyobb részét foglalja magában. [É] A gazdasági növekedés egy zárt, véges rendszerben nem lehet végtelen." Már az sem teljesen világos, hogy miért kellene a Földet zárt rendszernek tekinteni, ha egyszer a Napból érkező sugarak tartják fenn az életet. Súlyosabb baj ezzel az állítással az, hogy a gazdaságtörténet tanúsága szerint a növekedés fontos forrása a technikai fejlődés, amely többek között azzal jár, hogy ugyanazokat az erőforrásokat nagyobb hatékonysággal lehet felhasználni. Az elmúlt száz év gazdasági növekedéséhez vajon menynyivel járult hozzá a technika fejlődése, és mennyiben mondjuk a népesség növekedése vagy új szénlelőhelyek felfedezése? És azt vajon honnan tudja Szalai (vagy Daly), hogy a technikai fejlődés nemsokára kifullad? A tőke hozamának csökkenésére vonatkozó marxi előrejelzés nem igazolódott be, s ennek fő oka a technikai fejlődés. Az új technikai lehetőségek miatt mindig viszonylag magas profitrátával lehet befektetni a tőkét; technikai fejlődés hiányában viszont egyre rosszabb, alacsonyabb hozamú tevékenységekbe lehetne csak beruházni.

Szalai Erzsébet statikus, a gazdaság dinamikáját és a technológiai fejlődést figyelmen kívül hagyó érvelését jól példázza az a gondolatmenet is, amely szerint a munkások korlátozott mobilitása különböző bérekhez vezet, és ezt a tőke áramlása csak lassan egyenlíti ki. A szerző ezt azért tartja fontosnak, mert az eltérő bérekből adódóan a különböző országokban élő munkások érdekei eltérnek, s ez meggátolja azt, hogy az osztályharcban egységesen és hatásosan lépjenek fel. Ha azonban a technikai fejlődést is figyelembe vesszük, akkor könnyen megmutatható, hogy - valósnak tűnő feltevések mellett - a bérek soha nem egyenlítődnek ki a különböző országok között! Például azért nem, mert a fejlett országokban több jól képzett munkás van, ezért mindig ott vezetik be a vállalatok a fejlettebb technológiát, ami nagyobb igényhez vezet a képzett munkaerő iránt ezekben az országokban, és így tovább. A modellek megmutatják, hogy milyen feltételek mellett egyenlítődnek ki a bérek, és mikor nem. Nem volna érdemes megemlíteni ezeket az eredményeket?

Nem is ismeri

De Szalai Erzsébet nem idézi és nem is ismeri az általa kritizált főáramú írásokat. A számos idézett mű között egyetlen, a modern főáramú közgazdaságtant képviselő forrást találtam. Vajon mennyire lehet hiteles az ilyesfajta bírálat?

Ráadásul, mint ahogy fentebb láttuk, a modern társadalomtudományok analitikus eszközeivel sokszor pontosabb és meggyőzőbb kép festhető a világban zajló folyamatokról. A modern közgazdaságtan (és számos más társadalomtudomány) az átfogó gazdasági folyamatokat az egyének döntéseiből vezeti le. Igaz, Marx - sok újmarxistával szemben - nem alkalmazta ezt az elemzési módot. Ennek számos oka volt - a legfontosabb közülük talán az, hogy ez az eszköztár nem létezett Marx idejében. Az egyes tőkések viselkedésének, motivációinak részletesebb végiggondolása például meggyőzőbbé tehetné az érvelést. Vajon a "tőke" képes gondolkodásra, döntésre és cselekvésre? A tőke önpusztító viselkedésének alapvető okaként a pénz utáni irracionális vágyat jelöli meg a szerző. De honnan tudjuk ezt? Nem képzelhető el esetleg az, hogy a tőkésosztály egészének (racionális) érdekei gyakran ellentmondhatnak az egyes tőkések (racionális) egyéni érdekeinek? A játékelmélet kitűnő elemzési eszközöket kínál(na) annak bemutatására, hogy miért viselkedhetnek bizonyos helyzetekben úgy az egyes tőkések, ami az egész tőkésosztály szempontjából irracionális (például, mert fogolydilemmával szembesülnek). Ezeket az eszközöket szívesen használja számos újmarxista - vajon miért ódzkodik tőlük Szalai Erzsébet? Az ilyen elemzés felszínre hozná például azt az érdekes kérdést, hogy a fejlett országok munkásosztálya maga is tőkéssé vált - például a nyugdíjalapokba fektetett pénzén keresztül.

A könyv ökológiai fejezetében a következőt olvashatjuk (Szabó Zoltán tanulmányából idézve): "Mi van abban az esetben, ha a főáramú közgazdaságtan paradigmáinak cáfolata olyan nem várt helyről érkezik, mint a körülöttünk lévő élő és élettelen környezet összessége?" Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy olyan kevéssé váratlan helyről, mint Szalai Erzsébet könyve, a meggyőző cáfolat nem érkezett meg.

Új Mandátum Kiadó, 2006, 166 oldal, 2380 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Kinek a felelőssége egy társasház felújítása? Mit tudunk csinálni, ha egyvalaki ellenzi a tulajdonosok közül?

A mögöttünk hagyott időszak a kötelező társasházi közgyűlések hónapja. Szilber Szilvia társasházkezelőt, a Társasházi Számvizsgálók Országos Egyesülete elnökségi tagját egyebek mellett olyan tipikus problémákról kérdeztük, mint hogy milyen visszaélésekhez vezethet, ha valaki más tulajodonosok nevében szavaz a közgyűlésen, illetve mit lehet tenni, ha valaki keresztbefekszik egy nagyobb volumenű társasházi felújításnak.