Washington: Astral Sky Rune Simonsen énekes-gitáros 1999-ben alapította meg zenekarát Norvégia északi csücskében, Tromssban. Triójával öt évig várt arra, hogy lemezen is megmérettesse magát, s ez a hosszadalmas rákészülés igazán jó taktikának bizonyult: a 2004-ben megjelent A New Order Rising olyannyira kiérlelt, érzéki és lebilincselõ volt, ami a könnyûzenében inkább úgy a harmadik nekigyürkõzés magasságában szokott csak összejönni.
Arról mondjuk nincs szó, hogy a Washington különösebben eredeti zenét játszana. Jellegzetes skandináv társaság ez: elég pár perc, máris nyilvánvaló, a fiúk mellkasában angolszász szív dobog. Vagy ahogyan az Astral Sky egy kritikusa fogalmazott, "a skandináv elvágyódás a brit eufóriával és az amerikai country meghittségével" egyesül, s valóban, a második lemez jellemzésekor immár nem csupán az úgynevezett brit bánatpopot (Coldplay, Radiohead), hanem a jenki folk mélabús alakváltozatait is meg kell említeni: az Aftermath címû, mandolinnal és hegedûvel kísért balladát például akármelyik alt-country hõs a nevére vehetné. De talán még érdekesebb az eufória - a legerõteljesebb változás ugyanis a tempóknál észlelhetõ. A lemez elsõ felében ezúttal elevenebb tételek keringenek egymás körül, s a Washingtonnak ez az arca is meglehetõsen rokonszenves, a Firewheel címû játékos kis sláger egyenesen ellenállhatatlan. Késõbb aztán visszazökkenünk arra a terepre, ahol ez a zenekar a leginkább otthon van. Abba a csendesebb, intimebb világba, ahol mindenen megtapad az édes keserûség, és ahol igazán érvényesülhetnek Simonsen giccsmentesen elbûvölõ énekdallamai. Na ja, azon a vidéken, ahol az éjszakát hónapokban mérik, a meszszire vágyódás nem holmi zsúrfiús hóbort...
A végén pedig elmerenghetünk azon, vajon mit is tud kezdeni a szív egy olyan fogalommal, mint az originalitás.
Nem sokat.
- greff -
Glitterhouse/Neon Music, 2007
**** és fél
MONOK ISTVÁN-BUDA ATTILA: A MAGYAR BIBLIOFÍLIA KÉPESKÖNYVE Szenvedélybetegeknek: alkoholistáknak, drogosoknak, mániákus könyvgyûjtõknek igen felemelõ, megerõsítõ élmény hasonló dependensekkel találkozni. Bibliofileknek így igazi öröm recenziónk tárgyának szerzõit, illetve huszonnégy intézmény részvételével készült remek munkájukat megismerni, mely, cikkünkkel ellentétben, nem kicsi és jelentéktelen, hanem nagy és monumentális. Mi több, a fotók készítõjének, Hapák Józsefnek és a tervezõknek, Richter Andreának és Gregor Lászlónak (majd épp itt nem említjük õket!), valamint a kiadó nagyvonalúságának köszönhetõen gyönyörû is, nem gyõzzük bámulni a képeket, mondjuk a Képes Krónika elsõ lapját, rajta Nagy Lajos hívei körében!
Egy rövid és tartalmas olvasástörténeti bevezetõ után (gondoltuk volna, hogy Mohács elõtt mindösszesen hatvanezer könyv volt az egész országban?) Szent Istvántól Borda Lajosig, azaz máig terjed a gyûjtõk és gyûjtemények bemutatása. Az idõrendhez alkalmazkodva öt nagy fejezetben találkozunk velük, a 16-18. századi részben külön tárgyaltatnak a fõpapok, a tudósok és a fõurak bibliotékái. Ismert és többé-kevésbé ismeretlen nevek sorakoznak egymás után: Könyves Kálmáné természetesen, Oláh Miklós és Forgách Ferenc esztergomi érsekeké, Telegdi Miklós pécsi püspöké - érdekes, hogy az õ korukban egy néhány száz kötetes könyvtár már nagynak számított! -, a Batthyányaké, Bánffyaké, Nádasdyaké, Telekieké. Csak elismeréssel gondolhatunk rájuk és az elsõ, ismeretlen könyvtárosra, aki, ha igaz, Handó György pécsi prépost szolgálatában állt 1473 körül.
Sok könyv, könyvtár elveszett, megsemmisült a vérzivatarokban. Egy cédulát is lehet sajnálni. Ezért is oly megható, ha megmarad egy fecni, rajta Kosztolányi Dezsõ kézírása: "Tudomásul veszem, hogy fiam természettanból nem tudott felelni."
d. magyari
Korona Kiadó, 2007, 268 oldal, 19 500 Ft
*****
Vajda István Pedig én jó anya voltam címû monológját Pogány Judit adja elõ; az Örkény Színházzal közös produkciót Anger Zsolt rendezte. A szöveg egy nehéz sorsú anya életérõl szól, aki rezzenetlen zsigeri jósággal reagál a sorscsapásokra, melyekbõl bõven jut neki: a végére az, hogy imádott fiát gyerekgyilkosságért fölakasztják.
Olvasom mindenütt, hogy tényanyagról van szó; mindközönségesen tehát elsõsorban az élet írta ezt a történetet. Melynek - legalábbis, ha színházban adják elõ - az a legnagyobb baja, hogy másodsorban is az élet írta, pedig elkélt volna igazi írói mûgond, szerkesztés, nyelvi simogatás, poentírozás, egyebek.
Ki ne emlékeznék egy jó tízéves színházi berobbanásra: a még fõiskolás Fullajtár Andrea katapultált a Kamra színpadára Csalog Zsolt Csendet akarok címû monológjával; egy középkorú hajléktalan asszony megrendítõ története volt, mívesen és alaposan megírva, ettõl süvöltött belõle az élet, nem a rögvalóságtól. A színpad kegyetlen hely: nem bírja a megíratlan életet; az "így történt" hitelességét nem a nyerseség, hanem az újrateremtés hívja elõ.
És ha ez elmarad - márpedig elmaradt, avagy teljességgel elégtelen, mármint az írói munka -, a színésznek pokoli nehéz. Szokásos eszközei ugyanis nem egy alak megteremtésére, hanem ezen hiányosságok elfedésére szolgálnak - pedig Pogány Juditban ott van készen ez a Molnárné is, az õ rémes életével, ahogy ott van készen sok más színpadi alak is. És tesz-vesz, miniatûr cselekvésekkel sertepertél az ugyancsak ismerõs, gangra nyíló konyhában, melynek bútorai, tárgyai - a kredenc, a vájdling, a hokedli, a szekrény tetején sorakozó igazi befõttek - dokuhûséges díszletként mûködnek, a színésznõ belakja, beéli, használja. Számtalan szép gesztus, ellenpontozó vagy éppen alátámasztó színészi megoldás próbálja följebb nyomni, összerántani, színháziasítani a szöveget: egy nagy-nagy színésznõ pakol bele mindent, de más munkáját hogyan is végezhetné elÉ?
- ki -
Pinceszínház, március 23.
*** (Pogány Juditnak)
Az éjszaka hangjai Este van, este van... künn az eperfa lombja bólingat feketén, benn, az elsötétített rádióstúdió mélyén Robin Williams mondja a magáét. Ez most nem a Jó reggelt, Vietnam! hiperaktív sztár dj-je, hanem egy roskatag rádiós, abból a régimódi, történetmesélõs fajtából. Ha leszáll az éj, Williams mesél - hasonlóan rossz szlogennel hirdeti magát a mûsor is, melynek vezetõje saját élettörténetének epizódjait kürtöli szét az éterben. Semmi kétség, egy éjszakai baglyot (született: magányos farkas) fogtunk, aki úgy istenigazából csak a stúdió elefántcsonttornyában érzi elemében magát, míg embertársai közt meglehetõs óvatossággal közlekedik. Ugyanez a figura a fiatal Nicholsonnak is megvolt (ugyan ki és mi ne lett volna meg a fiatal Nicholsonnak?), ugyanezzel az éjszakai rádióstúdióval és savanyú pofával nyitott A Marvin Gardens királya is. A különbséget persze zongorázni lehetne, Nicholson zongorázott is, de az már egy másik, bár hangulatában hasonló darab (Öt könnyû darab) volt, manapság azonban nem lehet csak úgy, mûfajtalanul megúszni a pánikba esett férfiak céltalan sodródását. A plakátra valamit mégiscsak írni kell, ez esetben pedig még mindig a legjobb megoldás, ha egy thriller keretei közt keresik önmagukat az öreg rádiósok. Vélhetõen ebbõl a megfontolásból keveredik a szomorú showman is egyik rajongója történetébe, aki a forgatókönyvhöz hasonlóan vagy létezik, vagy sem. Bár nem így indultunk, a végére inkább a nyomozót játszszuk, mintsem a lélekbúvárt. Nagy különbség a kettõ között nincsen, egyik keservesebb elfoglaltság a másiknál.
- kg -
Forgalmazza az SPI
***
Christoph von Dohnányi egy tökéletes zenekart vezetett és egy tökéletes hegedûst kísért. Ez önmagában azonban kevés volt ahhoz, hogy a teljes koncert tökéletes legyen. A második rész viszont hónapokra belénk fojtja a szót. A mûsor Ligeti György koncertnyitánnyá lefokozott zenekari darabjával, az agyonjátszott Lontanóval kezdõdött. Polírozott Ligetit kaptunk, hatásosat, de érdektelent. Aztán jött Vagyim Repin, a maga átható, a test nyûgeitõl megszabadult hegedûhangjával, makulátlan, de nem hivalkodó technikájával, kicsit egykedvûen induló, lassanként bemelegedõ játékával. Mendelssohn nagybecsû e-moll hegedûversenyét játszotta, Dohnányi békebeli fõpincérként, ezüsttálcán szolgálta fel a kíséretet. Magam csak a második tétel végétõl kezdtem izgalomba jönni, a harmadik tételben pedig csatlakoztam a hegedûst az elsõ hangtól csodálók táborához. Ráadásként kaptunk cirkuszt, a gitározó vonóskar kíséretével Repin játszott valami show-elemekkel tarkított, kétakkordos, eszetlen nehéz komolytalanságot. Szünet után Mahler I. szimfóniájának elõadásáról egyetlen mondatot lehet leírni: így még soha nem hallottuk. Nem az interpretáció eredetisége, nem a mindig bizonytalan zenei gondolatokból kihámozott bölcseleti tartalom mélysége volt a döntõ, egyszerûen maga a hangzás tökélye, a játék fegyelme és biztonsága, a legapróbb karmesteri mozdulatokra is tökéletesen reagáló testületi virtuozitás. Az elsõ tétel tempóinak nyugalmával és tartásával tündökölt, a második a mélyvonósok inas-izmos, de zörejmentes hangindításaival. A harmadik tételt ennél mélyebb szürrealizmussal aligha lehet játszani, annyi történt, hogy minden zenei karakter a maga eredeti formájában került a montázsba. A fináléban azon kellett még töprengeni, hogy különösebb elõadói erõszakosság nélkül kezd kibomlani a szimfónia "bölcseleti tartalma".
Molnár Szabolcs
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 20.
Mahler miatt *****
Sally Shapiro: Disco Romance Napjaink egyik legmeglepõbb fejleménye a nyolcvanas évek italodiszkójának feltámadása. Bár a hazai kontextusban egészen más él a fejekben e fogalom kapcsán (leginkább Sabrina csintalan mellei), de az italo eredetileg egyfajta melodikus, ezzel együtt izgalmas, sokszor újszerû, kísérletezõ, elektronikus (tánc)zenét jelentett, amelyet tipikusan talján muzsikusok készítettek. Rájuk egyszerre hatott a hetvenes-nyolcvanas évek amcsi-francia-német diszkója, a korai elektronikus zene (Kraftwerk, Tangerine Dream és társaik), meg az erõsen elektronizált new wave (Ultravox, Gary Numan, Suicide stb.). A Sally Shapiro fantázianevû projektet jegyzõ svéd Johan Agebjörn producer vállaltan ezt a hagyományt követi: erre utalna többek között a borító zöld-fehér-piros kompozíciója. S persze még inkább ezt sugallja maga a produkció is: egy Sally Shapiro nevû állítólag szintén svéd, szalmahajú énekesnõ klasszikusan szép szerelmes dalokat ad elõ, s alatta némileg depresszív szintipop/diszkó/house alapok szólnak a szív és a láb együttes örömére. Valójában Sally Shapiróról semmit sem tudunk, még azt sem, hogy valójában is úgy néz-e ki, mint a lemezborítón (élõ fellépést tudniillik nem vállal), ugyanakkor a szigorúan vett zenei produkció erõs és szórakoztató. Amíg olyan tüneményes darabokat hallhatunk, mint az I'll Be By Your Side (az eredeti és a Rude 66 remixe is rendben van), az Anorak Christmas vagy a virtuális duettként elõadott Hold Me So Tight, addig panaszunk sem lehet. Ráadásul a napi zenei ellátmány is biztosítva van, elvégre a dallamok bemásznak a fülbe, és garantáltan ott is maradnak.
- minek -
Diskokaine/Deep Distribution, 2007
**** és fél
Hólyagcirkusz Társulat: Kedves ismerõsök Szõke Szabolcs társulatát ezúttal Jeles András rendezte, ami paradox, hiszen a magának sajátos mûfajt (cirkusz-színház-opera) kialakított "neoreneszánsz" csapat eddig közös alkotómunkával hozta létre a "nem normális" darabjait, amelyekben furcsa, külön szereplõkké elõlépõ hangszereiken maguk játszották a maguk által kitalált zenét. Most beadták a derekukat egy legendás rendezõnek, és ez nem volt hiábavaló, mert hátborzongató kûrt láthattunk. Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis címû mûve alapján készült a darab. Egy 19. század végi orvos szexuálpatológiai esetekrõl szóló feljegyzéseit elrontani is nagyon könnyû volna, engedve az olcsó hatásoknak. Az a szép, hogy végig ott volt a levegõben ennek a lehetõsége, mégis sikerült a szociálisról és egzisztenciálisról elgondolkodtató rémálom. (Kivéve talán a túlzóra sikerült kolumbáriumos díszletet.) Helyet kaptak a Jeles filmjeiben is oly jellemzõ kizökkentõ technikák, amelyek eleve adottak voltak a hólyagcirkuszos figurák zilált, századelõt idézõ jelmezei (Bánki Róza) és hangszereik révén. Figyelemre méltó a töredékes narráció; nevezetesen egy bömbibe (hangosbemondó) adagolták az orvosi leírásokat, majd minden szakaszt egy meghökkentõ Jeles-szövegre elhangzó dal zárt le, megrendítõ Szõke Szabolcs-szerzemények dallamára. Idegesítõ kis csontváz báb jelent meg idõrõl idõre, hogy a történetet sikertelenül másfelé terelje. Adott volt a Jeles-galaxis eszköztára és a "kedves ismerõsök", akik túlvilágian játszották a szerepeiket, leginkább perverz, öregekre, betegekre, kibelezéses látványokra izguló férfiak, és prostituált nõk, akik pénzért jót akarnak nekik. A thébai férfi teátrális figurája oldotta a kínt, nevettünk, de mégsem volt vicces Oidipusz öncsonkítása, hiszen Szophoklész hõse nem volt vétkes a saját bûnében. Így végképp nem volt kedvünk nevetni, de nem is ezért mentünk oda.
- sisso -
Merlin Színház, március 20.
**** és fél
Jindabyne - Vízbe fojtott bûnök Lesz hulla. Nem kell ismerni az ihletadó Carver-novellát, vagy emlékezni a Rövidre vágva ugyancsak Carver ihlette epizódjára, a címbõl is kiderül, hogy a folyóból kihalászott hulla fogja felkavarni a kedélyeket. Az úgy volt, hogy a férfiak - mind tisztes jindabyne-i lakos - horgászni indultak a hegyekbe, az asszonyok pedig a konyhában gyülekeztek borral oldani a mindennapok feszültségét. Mondhatjuk, mindenki ismerte a helyét Jindabyne-ban: a gyerekek néha ugyan elkóboroltak otthonról és hébe-hóba megkéselték az iskolai házihörcsögöt, a felnõttek azonban tudták, meddig mehetnek el a kétségbeesés és undor kimutatásában. A férfiak a hegyekben azonban holttestre bukkannak, bûnük pedig, s egyben a rejtett feszültségek katalizátora, hogy még jó darabig együtt horgásznak a hullával, s hazafelé jelentik csak az esetet. Említettük, a hulla már az elejétõl fogva be lett ígérve, de valahogy minden izgalmasabb volt nélküle. Amíg nem volt mire felfûzni a feszültséget, addig az szabadon lüktethetett a filmben. Feltûnt a szülõk pillanatnyi elbizonytalanodottságában, a gyerekek arcára kiülõ félelemben, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tûnt a szemünk elõl. Ahogy azonban a bennszülött lány holttestével elõbújnak a szekrényekbõl a családi csontvázak, úgy lépünk át az elõzményeknél jóval szokványosabb történetbe. Egy olyanba, ami látványos alakításokra (Gabriel Byrne, Laura Linney) és a rasszizmus elleni felhívásra (Jindabyne-ban nincs rasszizmus, de igény lenne rá) egyaránt alkalmat ad.
- kg -
Cirko Film, Másképp Alapítvány
****
