Corto Maltese pont úgy néz ki, mintha a Megtorló, James Bond és egy Gaultier-modell keresztezéséből született volna. Napcserzette bőrét fekete-kék matrózcsíkos ruha mögé rejti, fején jól áll a tengerészsapka. Ballonkabátja láttán eheti a sárga irigység az összes szuperhéroszt. Egyik körmére égett csikket dobja el a másik után, ő a maszkulin hős archetípusa. Éppen ezért csak comicson létezik, kalandor barátjával, a jó nevű Raszputyinnal, egy francia képregényfolyam egész estés rajzfilmváltozatában próbálja meghódítani a hölgyközönség szívét. A szemfülesebbek Dior parfüm-reklámként emlékezhetnek rá. Egyszer Párizsban járva botlottam Corto Maltese újságokba, odakint rendkívül népszerű, afféle bohém kalandorként tartják számon (arrafelé családtagnak számítanak az ilyenek).
Valamikor az első világháború utáni Kína, Mandzsúria, illetve Szibéria között utazgat a Kapitány a cári arany után koslatva. Vajon sikerül-e a nyomára bukkannia? Hajón, vonaton, repülőn és gyalogosan kellene lépést tartani Cortóval, ám a név- és eseményözönben ez bizony nem könnyű. Inkább nehéz. Ha akarom, hű adaptáció, a rajzfilm igencsak hasonlít a képregényre, de ez egyben a legnagyobb baj forrása is: a széteső képkockák sehogy sem akarnak filmszerű folyamattá alakulni. A játékidő nagy része dögunalmas vonatozással telik, amit csak néha zavar meg az olykor Rimbaud-idézeteket mormoló főhős monológja és a különböző nációkhoz tartozó hadurak gépkarabélyának monoton kattogása. A hosszú és zavaros történet kiüti a mégoly csodálatos képi világot, a lassan hömpölygő rajzmű érdektelenné, szereplői unalmassá válnak. Többet ért volna talán epizódokra darabolni a hosszan szótlan hős kalandjait, netán játékfilmre adaptálni a történetet (annak most amúgy is erős szezonja van). A magyar nézőnek ez alighanem mások szerint is túl sok, vélhetően ezért vetíti egy szem budapesti filmszínház. Ott is másodmagammal bóbiskoltam végig.
Forgalmazza a Szimpla Film
