A Lamberto Gardelli dirigálta, most olcsón ismét forgalomba hozott felvétel a viszonylag koraiak közé tartozik. Valódi olasz tûzzel vezetett karmesteri pálca éltet itt minden hangot, a két talján, a tenorista Carlo Bergonzi és a basszus Ruggero Raimondi pedig anyanyelvi szinten dalolja a mediterrán idiómát. Nem így Odabella szerepében Cristina Deutekom, aki sok mellhanggal palástolja mélysége hiányait, a magasságokban pedig inkább sikoltozik. Az Ambrosian kórus viszont a világ egyik legjobbja.
- csont -
Universal/Philips, 2005, 2 CD
****
Versailles pokla már Párizsban kezdõdik: nagy elszánás és közepes francianyelv-tudás szükséges ahhoz, hogy fel tudjunk szállni arra a RER-vasútra, amely kivisz: a vonal ugyanis itt-ott szünetel, a pótlóbuszokat megtalálni nem könnyû, a tájékoztató feliratok pedig franciául tájékoztatnak. Ekkor még érdemes visszafordulni s megtekinteni a Café de la Paix mellékhelyiségét, amely egy tapasztalt Párizs-járó szerint megvesztegetõen hasonlít a híres versailles-i tükörteremhez.
Ha nem tesszük, állhatunk sorban két és fél órán át a tûzõ napon az egyetlen pénztár elõtt, amely úgynevezett "egész napos" és "korlátlan" jegyet ad, potom húsz euróért. Ezért ugyan mosolyogva ígéri a türelmes pénztáros, hogy vége a sorállásnak, jegyünk ugyanis a soronkívüliség kiváltságát is magában foglalja. Ettõl kezdve minden attrakciónál a kiváltságosokkal állunk sorban. A plebsszel csak a vécé elõtt keveredünk - fél óra férfiaknak, egy óra nõknek -, no meg abban a kis pincehelyiségben, amelyet a kastélyban kávéháznak hívnak.
A kastélyban mindenki ugyanazt akarja látni - a kastélyt -, és ugyanazt látja: hátakat, karokat, fényké-pezõgépek villanásait, hadonászó idegenvezetõtÉ A parkban a fûre lépni tilos - de nem is érdemes, mert mindenütt nap tûzi. Ahol mégis akad egy árnyékos folt, ott õr is van hozzá: rögtön elkergeti a hûsre vágyó turistát.
És mire az ember az egész napos jegyével elverekszi magát a királyi lakosztályhoz, öt óra - és a lakosztályt bezárták, két órával a kastély elõtt. Az õrt álló fiatal lány legalább kicsit szégyelli magát, vagy úgy teszÉ
Érdemes lemenni a park aljába, esetleg át a nyilvános kertbe - ide ugyan nem kellett volna jegy, de legalább kevesebben vannak. Szép még a kicsi és a nagy Trianon is; az utóbbi oszlopcsarnokában egy magyar asszony a nemzeti lobogót húzza elõ retiküljébõl, párja fényképezi - én meg figyelmeztetem, hogy a piros csík nem látszik, és a végén még Fradi-zászló lesz a képen. Hát ez volt a nap egyetlen derûs, elégedett pillanata.
- ki -
Pas d'étoiles
A Szõllõsy András címû kötet Kárpáti János szerkesztésében jelent meg, aki egy cikkében a "harmadik mester" címet adta a jeles zeneszerzõnek. Nyilvánvaló az utalás és a szándék: a másik két nagy, Ligeti és Kurtág mellett végre Szõllõsy is nyerje el a neki kijáró rangot. A mostani kötet életútinterjú voltaképpen, de nem csak Kárpáti tollából, a portrét a különféle idõszakokból idemontírozott beszélgetések, esszék, pályatársi vallomások, megemlékezések teszik teljessé. Így viszonylag teljes pályaképet kapunk, megismerjük a zeneszerzõ ifjúságát, tanulmányait Olaszországban, vonzódását Kodályhoz, Stravinskyhez, a sok remek fotó pedig a kutyabarát komponistáról ad kedves hírt.
A zenetudósnak, sõt magyar-francia szakos irodalmárnak indult Szõllõsy magatartására mi sem jellemzõbb, hogy még 2003-ban is elfogulatlanul jelentette ki: "Még mindig nem tartom magam zeneszerzõnek, noha tudom, hogy írtam pár darabot, amelyek vannak olyan jók, mint a környékemen levõk. (É) De azt mondják, egy zeneszerzõ olyan, mint Schubert meg Beethoven: reggel fölkel, majd elkezd gondolkodni a zenén. Én soha nem voltam ilyen. Ha megrendelték, megírtam, ha nem, nem írtam. És akkor se mindig, amikor megrendelték." No igen, ennek megfelelõen a legkevésbé sem monumentális az életmû terjedelme, és sajnos Szõllõsy diszkográfiája sem polcnyi, a könyv mindössze 4 lemezrõl tud. És ekkor egyetérthetünk a mûvész mondataival: "az új zenérõl nem beszélni kellene és nem magyarázni, hanem játszani. Egész egyszerûen játszani kell a mai zenét, és élni kell benne." Persze, rendben van, ám ez a mostani beszélgetõkötet azt sugallja, olykor a szavak sem ártanak.
- csonta -
Holnap kiadó, 2005, 179 oldal, 2700 Ft
*****
Narco A legutóbbi idõk fimtermése elbizonytalanított: lehet, hogy a franciáknak tényleg nincs humora? Amúgy is, filmjeik jelentõs hányada küzd Hollywood-komplexussal, s mostanság már egyre-másra jönnek ki a politikai gyorstalpalóba oltott akciófilmek, nagyipari erõl-tetések, a giccsbe hajló vígjátékok (Bíbor folyók 2, B-13, Arséne Lupin, Kóristák és még sorolhatnánk). Ám végre most megint egy olyan érkezett, amelyben a komédia legjobb tulajdonságai kerülnek erõtérbe. Lám-lám, mi történik, ha Luc Bessont végre kellõ távolságban tartják egy produkciótól!
Gus narkolepsziás - ennél közhelyesebb és triviálisabb alaphelyzet kevés van. De mielõtt még a Benny Hill-féle helyzetkomikumok szintjére tájolnánk be a filmet, ki-derül, hogy nem is ez a lényeg. Sõt, a cseles, de igényes kezdés sokat ígér: ez, kérem, egy rendesen átgondolt darab lesz. És lõn, a Gus álmait Jean-Pierre Jeunet-s részletességgel ábrázoló munka egyszerre mesés és realista csapásokon haladva jut el a nagyszerû vígjátéki szintre. Ezt bizonyítja az is, hogy a történet rendesen tartalmaz tragikus elemeket, és a mûfajiság sokáig billeg a határon. Gus környezete ugyanis szánalmas, tele van öncsalással, elveszett illúziókkal, beteg lelkekkel. Talán az utolsó húsz percre veszti el addigi példás ritmusát és egységét a mozi, de ez sem ront sokat rajta. S hiába a sok reminiszcencia, a jeunet-s, Guy Ritchie-s, coenes áthallás, a végeredmény körül mégsem az összefércelt lenyúláshalom áporodott szaga terjeng, hanem egy mûködõ világ autonóm, termékeny légköre.
- dercsényi -
Forgalmazza a Budapest Film
****
Röyksopp: The Under-standing Svein Bergével és Torbjsrn Brundtlanddal, illetve a norvég Röyksopp-pal négy éve ismerkedett meg a világ, amikor a Poor Leno szomorkás videoklip-animációjával és fülbemászóan egyszerû dallamvilágával a slágerlistákat is sikeresen ostromolták. Aztán Melody A. M. címmel elkészült a nagylemez, amibõl csak a netes megrendelés átlépte az egymilliós határt. Az albumot elsõ hallásra könnyelmûen az utcai elektropop kategóriába sorolnánk, ahogyan az az elsõ Röyskopp-album esetében is megesett. Igaz, hogy a számcímek (pl.: Boys, 49 percent, Alpha Male, Circuit Breaker) és a szövegek minimalista módon egyszerûek, de a közel 60 perces album zenei alapját adó pöffeszkedésmentes down tempói mellett a 11 számban a slow-funktól egészen az elektrobugis hatáselemekig nyitották a stílusspektrumot. Így viszont, sokadik replay után a The Understanding könnyen fogyasztható, de nehezen beskatulyázható, kerekre csiszolt lemeznek is mondható. Pláne, hogy több dal végkicsengését a fátyolosan fiús énekhangok mellett Kate Hav-nevik cukormázas vokálja vagy Marianna Trench érzelmi töltetekkel fel-spannolt marcipánhangja is észrevétlenül belopja a fülekbe.
A napokban megjelent album promóciója Amerikában máris elindult. A tengerentúlt megcélzó norvég duó egy héten belül koncertezik a New York, San Francisco, Los Angeles háromszögben, L. A.-ben a Basement Jaxx vendégeként nyomják, ütik és tekerik, kielégítve az ott is növekvõ fogyasztási igényt az újra felfedezett szintivilág iránt.
- szami -
Virgin/EMI, 2005
*****
Plácido Domingo és sztárvendégei Pocsék szervezés és gyönge harmadház. Igaz, de kit érdekel? A jelenlévõket bizonnyal nem, hisz õk tudják: Plácido Domingo létezése nehezen túlbecsülhetõ ajándék. Behízelgõen szép, 64 évesen is üzembiztos hangja (és lehengerlõ férfibája) pillanatok alatt uralma alá hajtja közönségét. Massenet-áriával kezd, majd jön a Tavaszi dal a Walkürbõl és Federico románca Cileától - háromféle stílusirány, és mindhárom remek, hajszálnyit talán visszafogott, ám így is pazar elõadásban kerül elénk. Az elsõ részt a szerelmi kettõs zárja Verdi Otellójából, s itt már nincs helye fönntartásnak. Minden idõk Otellója és oldalán a nagyszerû Rost Andrea varázsolnak: túl stadionon és elektromos hangosításon, képesek megteremteni az intimitás légkörét. Bûvös-bájos kettõsük emlékét aligha fogjuk egykönnyen elfeledni. Rost Andrea és kolléganõje, Miklósa Erika egyebekben is mindvégig méltó partnerei Domingónak, teljesítményük megérdemelten arat hatalmas sikert.
A második rész kezdetén végre a megveszekedett Zucchero-rajongók is kielégülést nyerhetnek két szám erejéig. A szimpatikus olasz lelépte után operettrészletek következnek: Domingo elõbb Szu Csong népszerû áriáját emeli magához, majd a Csárdáskirálynõ édes-bús duettjében ("Emlékszel még") Rost Andrea hatékony segítségével magyarul is megzengeti a vócsét. Lelkesülünk és újra eszünkbe jut, hogy az operett voltaképpen nagy mûfaj. Egy feledhetõ musicalbetétet követõen ("Tonight") jönnek a spanyol slágerek: két operaáriának is beillõ hatásos zarzuelarészlet (Sorozabal, illetve Torroba szerzeménye), no meg az elmaradhatatlan ráadásszám, a Granada. Domingo elemében van, mókázik, táncol, a koncertet záró Víg özvegy-részletben megénekelteti közönségét. Szégyentelen dudorászás mindenfelé, a hangulat önfeledt, s nincs okunk panaszra. Hadd fanyalogjanak a hétpróbás kultúrsznobok, a mûvészi élmény, lám, korántsem csak a kísérleti mosókonyhaszínpadok tartozéka!
László Ferenc
Puskás Ferenc Stadion, július 29.
*****
Ludditák: Porcogó "Nem kell, hogy Pestre fölköltözz, / és ne drogozz, csak pörköltözz!" Vidéki ízû társadalomkritika, hiphopba csomagolva a bátaszéki rappináktól. "Szevasztok, síiták és szunniták, megen bringák és Ludditák ..." ...megjelent az új lemez, 14 hanyag eleganciával megalkotott, vaskos szövegû opusszal. Bár nincsen mûfaj, amit jobban lehetne unni, mint a hiphopot, koncertet, lemezt végighallgatni belõle halálos, mint a száznapos disznóagyvelõ, fõleg, ha érthetetlenül darálják el a kulcsfontosságú szövegeket. Ám Titi és Móki meg szerzõtársaik és producereik ezúttal olyat alakítottak, ami üt. Különösen igaz ez, ha összehasonlítjuk az elõzõ tüsténtlemezzel.
Hogy könnyebbé tegyék a befogadók dolgát, még szofisztikáltabb rapköltészettel lepik meg a hallgatóságot, ami nem nélkülöz trágár elemeket sem. A lemezt Luddita-himnusz nyitja, oldskool fajta, ahogy kell, francia nyelvû refrénnel erõsít rá a gépromboló életérzésre. A Buppával összehozott következõ dal dzsesszesebb és hasonlóan öntörvényû, a Hé, picsa! meglehetõsen nõkritikus, a Hipikillerrel közös két szám meg nem kíméli sem a "kisbetûs" lúzer zenekarokat, sem az országot, ahol sírjaink meg zsírjaink domborulnak. Van még itt cinikus szerelmi dráma, anarcho-feminista lélektelen búvárkodás meg a Nyócker betétdalaként elõzetesen ismertté vált Kurvaélet, ami nyomdafestéket nem tûr, de magas szintû környezetismeretrõl árulkodik. A hét fõbûn alapos tanulmányozása pedig egyáltalán nem árt: 14 felett.
- sisso -
Playground records, 2005
**** és feles
Anyád napja Figyelem, figyelem, rég nem látott, nagy mûvésznõ (egyes nyelveken: díva) érkezik a kettes vágányra! Jane Fonda 15 év késéssel, de hírnevéhez méltó nagyasszonyossággal gördül be a napfényes stúdióbelsõbe, hogy bebizonyítsa, neki nincs mit bizonyítania. A léc körülbelül bokamagasságban, de azért nagyon szurkolunk neki, mégiscsak régi, amerikai márka a Fonda, senkinek sem tenne jót, ha ily késõi órán csorbulna a dicsõség. Jane hál' istennek felkészült a fõszerepet alakító Jennifer Lopezbõl, s tanult mesterségei közül nem is erõlteti a színjátszást, inkább az aerobikkal kísérletezik. Príma kétszemélyes gyakorlat: az idõsebb fél támadóállásba helyezkedik, és fenyegetõ grimaszokat intéz partnere felé, majd csere következik, most a fiatalabb vicsorog az idõsebbre. Jennifer és Jane is remek formának örvend, anyós és meny között tehát állóháború alakul ki a nappaliban. Speciel a legizgalmasabb ebben az egész, sokszor látott pankrációban maga a nappali. Az ember nem is hinné, hogy egy kis odafigyeléssel milyen csuda dolgokra lelhet a felsõ tízezer tágas termeiben. Itt van rögtön Jane kandallója, melyben a legnagyobb kánikula idején is boldogan lángol a tûzifa. De ez még semmi, mert mire a díszlettervezõ lemondását követelnénk, már kapjuk is a hírt, hogy ordas baki helyett a kaliforniai lakáskultúra egyik közkedvelt vadhajtására akadtunk. Sze-gény lányok, akármilyen becsüle-tesen is tépik egymást, ilyen izgalmakkal nem tudnak versenyre kelni. S az igazi nagyvadak - a szófa és a porcelán - még csak ezután következnek...
- köves -
Az InterCom bemutatója
* és fél
