Petőcz György

A Milla-érzés – első rész

  • 2012.10.19 16:50

Belpol

A megértő megfigyelő szempontjából írta meg a Milla eddigi történetét Petőcz György. Második rész holnap.

2010 vége volt a rendszerváltás utáni bő két évtized legdermesztőbb időszaka. A győztesek diadalittas eufóriával kezdték meg a legyőzöttek nyomtalan eltakarítását. A Nemzeti Együttműködés Rendszere minden területre kiterjedt: a forradalmi retorikától a köztisztviselők tömeges és indoklás nélküli elbocsátásán, a közmédia politikai megtisztításán, a szakmai pozíciók párthívekkel való feltöltésén, a visszamenőleges hatályú törvénykezésen, az Alkotmánybíróság függetlenségének és jogkörének korlátozásán, az államelnöki pozíció kontrollszerepének semlegesítésén át az új világrend teóriájával alátámasztott sajátos – a Nyugattól eltávolító – magyar út meghirdetéséig, és múltba néző frazeológiáig. A másik oldalon voltak a választások közvetlen vesztesei, de olyanok is, akik csak bekerültek a henger alá. Sokan pedig menet közben érezték meg, hogy a nemzetibe hajló, hatalomközpontú beszéd és politika nem a gusztusuk szerint való.

A rendszerváltás óta nem volt ilyen megosztott az elit és a középosztály: azokra, akikre számítanak, és azokra, akiket múltjuk, korábbi pozíciójuk, politikai beállítottságuk, kulturális imázsuk, esetleg születésük vagy életkoruk miatt el akartak távolítani, és sok jóra a közeli jövőben sem számíthattak. A térfoglalók és eltávolítandók között felépülő falak súlyos egzisztenciális gondokat és félelmeket is szültek, miközben a kirekesztettség is régóta nem tapasztalt lélektani helyzetet teremtett. Kiegészülve a megfigyeltség, a gyanakvás, az öncenzúra eluralkodó hangulatával.
Mindehhez társult az abszurditás érzete. 2010 decemberében Magyarország az Európai Unió elnökségére készült. Eközben nem telt el nap, hogy Budapest ne szolgáltatott volna hírt a demokratikus korlátok lebontásáról, a nemzetközi intézményekkel szembeni harciasságról, a készülő alkotmány zavarba ejtő részleteiről. S természetesen a médiatörvényről, mint az utolsó – bár a politikai kontroll révén már erősen meggyöngített – kontrollhatalom lebontásáról.
A helyzet valószerűtlennek tűnt, főként, hogy az MSZP minden tekintélyét elvesztette, az LMP pedig nem tudott túllépni a két nagy párt közötti egyensúly kialakításának meglehetősen belterjes szempontján.

Azok, akik a helyzettől bármilyen oknál fogva szenvedtek, kifejezés és tér nélkül maradtak. A teljes védtelenség hangulata uralkodott (az emberek általában 20 évre bebetonozott Fidesz-uralomról beszéltek, lemondóan), a társadalom egyre-másra fogadta el a csapásokat és korlátozásokat anélkül, hogy a sértettek szóltak vagy fellázadtak volna. Rossz érzését mindenki magába fojtotta, a változás vagy ellenállás reménye nélkül.

Ebben a hangulatban jelent meg a színen az Egymillióan a magyar sajtószabadságért elnevezésű Facebook-csoport: a Milla. „Két órával később jelentkeztem be. Már 200-an lájkolták. Véletlenül botlottam bele. Amikor jött a média bizbasz (mármint a médiatörvény – a szerk.), rájöttem, hogy én is tehetek róla. Mindig arra várunk, hogy valaki megoldja a problémákat. Senki nem fogja megoldani. Ezért jelentkeztem” – mondja Laki László kulturális vállalkozó, az egyik későbbi szervező. A második napra a lájkolók száma 30 ezren felüli volt.


Fotó: MTI/Kallos Bea


Tüntetésről tüntetésre
A Facebook-oldalt 2010. december 21-én hozta létre Juhász Péter kommunikációs szakember és civil aktivista, közvetlenül azután, hogy az Országgyűlés előző éjjel megszavazta a médiatörvényt, illetve hogy aznap reggel Mong Attila, a Magyar Rádió műsorvezetője egyperces csönddel reagált a törvény elfogadására. Ez volt a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év egyik legdrámaibb napja. Juhász Péter így emlékszik: „Egy barátom a Tilos Rádióba és a TASZ-ba is írt levelet egy bejelentett tüntetésről a médiatörvény elfogadásának napjára. Belinkeltem, hogy megyek. Később le akarták mondani, mert nem volt megszervezve. Ekkor jutott el hozzám Szeles Andris, egy 22 éves fiú, aki lelkesen elindított valamit. Szerda este volt, és hétfőn lett volna a tüntetés. Program, sajtóanyag és rendőrségi bejegyzés sehol. Remek – mondtam. Én küzdök, hogy ne lejárassuk a civil világot, és már ezer ember jelezte a részvételi szándékát. Nem lehet lemondani. Vállaltam, hogy segítek. A technikai része – bemenni a rendőrségre, sajtóanyagot írni, sajtólistát szerezni – nem nagy ügy. Felhívtam egyetemistákat, hogy álljanak be Szeles mögé. Lement a tüntetés a Szabadság téren. Másnap létrehoztam az oldalt. Nem is a téma érdekelt elsősorban, hanem kommunikációs csatornát akartam csinálni, ahol a demokratikus értékek mellett elkötelezettek egy kattintással elérhetők.”   

A Milla eddigi történetét alapvetően a tüntetések és szónoklatok írják. A 2011. január 14-i, Kossuth téri megmozdulás spontaneitásával és a megjelentek számával döbbentett meg mindenkit. (A tüntetésen mintegy tízezren voltak – a szerk.) Ez volt a magyar politikai történet első interneten toborzott, valóban nagy megmozdulása. A téma a médiatörvény elítélése volt az egyéb, demokráciát korlátozó intézkedések összefüggésében. Az indulatokat és a tüntetés sikerét jelzi, hogy január 27-én újabb tüntetésre került sor. A beszédeket a „ne hagyjuk!” és a „magunknak kell kezünkbe venni a sorsunkat!” jelszavai uralták. Volt ebben valami a rendszerváltást életkoruknál fogva lekésett generációk színre lépéséből is. „Őszintén szólva hálás vagyok azért, ami most velünk történik, mert végre felébredt bennem is a harci kedv, az állampolgári öntudat… Hogy egy lángoló tekintetű harcos fiatalembert idézzek ’89 tavaszáról, Nagy Imre koporsója elől: Nem tudom, hogy ami most van, pártállam-e. De abban biztos vagyok, hogy a köztársaság sorsa most rajtunk áll”, mondta a színpadról Bodó Balázs médiakutató.

Az áttörést 2011. március 15-e jelentette. Szalai-Szabó István színházi menedzser szavaival: „A Millában átment, hogy legyen egy nagyobb tüntetés. Őszintén szólva, nem is nagyon volt más ötletünk, mint a tüntetősdit folytatni. Nagyon kevesen szerveztük. A felkért előadók és zenészek jelentős része nem vállalta. Sokan féltek. Azt csináltuk, ami összejött. Szuper, hogy Csákányi és Kulka igent mondtak. Euforikus helyzet volt. Álltunk a hídnál, és izgultunk. Reggel elég sokan voltak Orbán beszédén. És egyszer csak elkezdtek jönni. Tele lett a tér. Mi bőgtünk. Talán nem tudtunk nagyokat mondani, de igazi siker volt.”

Szalai-Szabó pontosan fogalmazott. A beszédek valóban inkább csak a hatalommal szemben érzett értetlenséget és rosszallást fejezték ki. „Párbeszédet!” – kiáltotta Schilling Árpád. „Nem diktatúrát, hanem vitát akarunk!” – mondta Szeles András. „Ne engedjünk ’89-ből!” – figyelmeztetett Lángh Júlia. A márciusi napsütésben tartott tüntetés megmutatta, hogy a kormányzati propaganda mégsem mindenkit győz meg, a hatalomátvétel és félelemkeltés nem mindenható. Felcsillant a remény, hogy a hatalom megteremti az ellenzékét, a kormányzatnak lehetnek korlátai.

A tüntetés a szimbólumoktól tartózkodó Milla számára szimbólumot is teremtett: a Szabad sajtó útját, mint helyszínt. Itt zajlott a következő tüntetés is, október 23-án. Ekkor még többen voltak. A rendezvény fő jelszavát egy rapsikerszám címe adta: „Nem tetszik a rendszer!” A klipet hetek alatt félmillióan töltöttek le a YouTube-ról. Ekkor már határozottabb és átfogóbb volt a kormányzati rendszer és stílus kritikája. Újdonság volt Dénes Balázs záróüzenetnek tekinthető mondata: „Ha nem tetszik a rendszer, akkor itt az ideje, hogy elkezdjünk beszélni arról, mit szeretnénk.”
2012. március 15-én már nem a Milláé volt az egyetlen ellenzéki tüntetés. Mégis többen jelentek meg, mint valaha. Nagy-Navarro Balázs a tisztességes közmédiáról beszélt, Majtényi László Arany János Elveszett alkotmányát idézte, Parti Nagy Lajos a Teljhatalom Zrt.-t jellemezte, míg Molnár Péter új Médiatanács létrehozását sürgette. Jónás Marianna a kirekesztés ellen szólalt fel, Simándi Szelim a meglévő pártok hiteltelenségét emlegette, és ezt kiegészítve a „Nemzeti minimum” gondolatát ismertette, mintegy Dénes Balázs október 23-i felszólítására reagálva. Ez a feltétele bármely politikai párt támogatásának, „aki a szavazatainkra ácsingózik” – mondta Simándi Szelim.

Kritika, önkritika és tovább
A sikerek és a feltámadt várakozások a belső kritikát is életre hívták. Különösen, hogy a múlt részének (MSZP, DK) vagy tehetetlennek (LMP) tekintett parlamenti ellenzék mellett a Milla volt az egyetlen komolyan vehető szerveződés a politikai palettán. Sőt, az új ígérete is. Ettől kezdve a „civil” és a politika sokak számára ellentmondásba kerültek egymással.

A vízválasztó a 2011. március 15-i tüntetés volt. „Utána úgy képzeltem, érdemes lenne a továbblépéshez szűkebb körben a különböző álláspontok képviselőit összehívni. Hatan-nyolcan összeültünk, de nem nagyon sikerült” – mondja Szalai Szabó. „Lehet, hogy a meggyőződéses civil utálja a politikusokat. Kiderült viszont, hogy ez tévút. Az első március 15. fölépítette a Milla hitelét, de a szövegek nem a civilekről, hanem a médiáról szóltak. Az pedig politika. Erre a hitelre október 23-án sokan odamentek. A »Nem tetszik a rendszer« jó mondat, de sokan már többet vártak” – véli Dávid János szociológus.  

A Milla aktivistáinak rendszeres – egyébként bárki számára nyitott – találkozóin kialakult egy csoport, akik számára „a tüntetés megmutatta, hogy van fogadókészség, forradalmi helyzet, és gyerünk!” – mondja Dávid János. A „mi nem civil kontrollt akarunk, hanem kormányváltást” álláspontjának jegyében, április 28-an Dávidék megalakították a Civil Kontroll – Egymillióan a Demokráciáért Egyesületet, amelyik később levált a Milláról, és aktív tényező lett a Szolidaritásban.   

A hogyan továbbról folytatott belső viták 2011 végétől élénkültek meg újra. Ebben főként egy 5-6 fős értelmiségi csoport volt aktív. Az őrkutyaszerep jegyében folytatott civil politizálástól azonban nem tudtak jelentősen továbblépni, hogy a Milla bázisdemokrata korlátait tiszteletben tartsák, de a mindenhonnan érkező elvárásokra is feleljenek. Ekkor fogalmazta meg a Milla Bodó Balázs kezdeményezésére azokat a minimum feltételeket, amelyeket a tagok a pártok felé támasztanak. A Milla 2012. január 8-án elindította a Támogatás ára elnevezésű fórumot. A fórum első bejegyzése Csigó Péter Nincs demokratikus ellenzék című stratégiai írása volt.

A cikk az azonnali demokratikus összefogást élesen elvetette. Kijelentette, hogy az MSZP és a DK elutasítottsága olyan erős, hogy az összefogás esetleg még csökkentené is az elérhető szavazók számát. Ők is részei és felelősei a pártok régóta tartó és a Fidesz uralmában kulminálódó demokráciapusztító rendszerének. Másrészt, minden összefogás előfeltétele az új politikai alanyok megerősödése. Csigó a programalkotás két szintjét nevezte meg. Az első egy „technikai” ellenzéki pártkoalícióé, amelyik leválthatja a Fideszt. A programalkotás másik, a fentitől elkülönített szintjének pedig „azzal kell foglalkoznia, hogy egy szabad választásokat és demokratikus politizálást lehetővé tevő – jelenleg nem létező – rendszerben a civil mozgalomból kinövő politikai pártok milyen programot képviselnének. A fideszes–szocialista establishment általános elutasítása értelmetlen, ha nincs felkínálható civil alternatíva. Ez az alternatíva már nem az Orbán-kormány által felfüggesztett demokráciáról kell, hogy szóljon, hanem egy működő demokráciában felteendő, alapvető kérdésekről…”

E gondolatok jegyében szervezte meg a Milla, a Hallgatói Hálózat és a Védegylet a Lebontott demokrácia, kormányozhatatlan ország című konferenciát 2012. március 2-án. A szervezők, Csigó Péter és a védegyletes Boda Zsolt szerint a konferencia „alaphipotézise az volt, hogy az Orbán-kormány nem törést jelent a magyar demokrácia történetében, hanem logikus – egy kétharmados közegben megvalósított – felnagyítása azoknak a folyamatoknak, amelyek az első Orbán-kormány óta velünk vannak, folytatódtak a szocialisták nyolc éve alatt, és az elmúlt két évben még rosszabbá váltak. (…) A hozzászólók megerősítették, hogy a médiapolitikában, a gazdaságban, a civil kontroll területén, a jogszabály-előkészítésben, az államigazgatás politikai átszervezésében, a választási rendszerben stb. a politikai elit tulajdonképpen egységes politikai osztályként viselkedett, és ez okozta a demokrácia kisiklását”. (A fogalmazás nüanszaira is érdemes figyelni. Választ adhatnak a Millával kapcsolatos számos későbbi vádra, mint például a Gyurcsány- és Orbán-kormányok állítólagos teljes összemosása.)

2012 júliusában ismét Csigó jelentkezett egy háromrészes tanulmánnyal (Túl balon és jobbon: a radikális demokratikus megújulás pólusa a közvéleményben). Az írás egyszerű gondolatot mutatott be adatokkal alátámasztva, jó pillanatban – a Milla látszólagos és sokak által prognosztizált kifáradása, leülése idején –, és hatása váratlanul nagy volt. Állítása szerint a társadalom internetező felében a politikai tér hárompólusúvá vált: megjelent egy választói tömeg, amely értékválasztásaiban egyaránt elkülönül a Fidesz és a Jobbik hívei alkotta „nemzeti jobboldali” pólustól, és az MSZP-s, DK-s szavazókból álló „szocialista baloldali” pólustól. „Az új pólus tábora az európai, zöld, polgári és liberális értékekkel azonosul.”  Ezzel a Millában uralkodó diffúz érzés, a politikai elitekkel szemben érzett ellenszenv és Fidesz-, MSZP- és DK-ellenesség értelmezést és perspektívát kapott. Már az augusztusi bodajki ökopolitikai nyári egyetem plenáris ülésének témája is e tanulmány volt, és bejelentették, hogy a Milla, a 4K!, az LMP és a Szolidaritás hajlandók lehetnének a felvázolt 3. pólust létrehozni. A bejelentés azonban csak a pillanatnyi lelkesedést tükrözte, minden előkészítés és előzetes megvitatás nélkül.

(A második részben a Milla bázisdemokrata korszakának nehézségei mellett az egyesület rövid, illetve hosszú távú stratégiájáról és az ellenzéki összefogás lehetőségeiről is olvashat.)

A szerző újságíró

Neked ajánljuk