Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2004. december 16-i számában jelent meg.
A Mikulások testtömegindexe a kórosan elhízott tartományban stagnál, a végső hajrában minden elkel, ami év közben drágának vagy gagyinak minősül. Fogynak a színes kerti albumok – segítségükkel a hazai kereskedelmi forgalomban nem kapható vegyszerekkel harcolhatunk sosem látott gazok ellen –, hódít az első csavart nyílt töréssel abszolváló barkácskészlet, a wellnesshétvége, mellnagyobbítás, morzsaporszívó. Az idei szezon díjnyertes giccse az ünnepi szimbolika és a profán naturalizmus nászából született karácsonyfadísz: a valódi tollból készült angyalka gyakorlatilag egy pár kitépett csirkeszárny, angyal nem tartozik hozzá. Van valami apokaliptikus abban, ahogy ezek a fehér szárnyak százával verdesnek az egyik legnagyobb lakberendezési boltban
Felmérések szerint egy átlagos esküvő stresszfaktora a munkahelyi elbocsátáséhoz fogható, sőt hozzátartozónk elvesztésétől sem áll távol. Megkockáztatjuk: a karácsony is előkelő helyet foglal el a pararangsorban. A vélt vagy valós konvencióknak való megfelelni akarás, a vásárlási és ajándékozási kényszer sokakra nyomasztóan hat. Akárcsak az ezzel ellentétesnek tűnő, legalább ilyen cinikus üzenet, miszerint nem az a fontos, hogy minden a nagykönyv szerint történjen, hanem „csak” az együttlét, a szeretet.
„Amikor megjelennek a kirakatokban az első üveggömbök, de legkésőbb decemberben menetrendszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Karácsonykor mindenki igyekszik behozni az éves lemaradást, bizonyítani, hogy milyen gondos szülő, szerető férj, tökéletes feleség. Kényszerítő erővel érzem, hogy mindent fordítva kell csinálnom, úgyhogy rendszerint meg-kapom, hogy ünneprontó vagyok – mondja N., grafikus. – Elnézem a halpultnál kígyózó sort a Tescóban, és arra gondolok: év közben a kutya se jön oda, hogy egyáltalán kiszolgáljon. Máskor gyakran veszek halat, de tavaly karácsonykor a pizzafutárt hívtam. Gyerekkoromban a nagynéném állandóan azt hajtogatta: gyerekek, legalább a szeretet ünnepén ne veszekedjetek. Imádom a húgomat, nagyon jól kijövünk, de ilyenkor muszáj volt megtépnem.”
Ha egész évben nem sikerült összeveszni, karácsonykor erre kiváló alkalom nyílik. Valószínűleg azért, mert a legtöbb embernek elképzelése van az ideális karácsonyról, és ehhez különböző mértékben ragaszkodik. Vérmérséklettől függően vesszük a mínusz 10 fokban történő ablakpucolás, a kifolyt töltelék és a csálé fa által támasztott akadályokat; örökzöld vitatéma a fenyő típusa, magassága vagy a sokak által tabuként kezelt környezetbarát művi megoldások.
Hagyomány és egyéniség
„Napjainkban, amikor a karácsony nagyon kevesek számára telítődik átütő spirituális tartalommal, mindenkinek magának kell kialakítania saját hagyományait, és ezek borzasztó vékony konvencionalitáson alapulnak” – mondja Alpár Zsuzsa pszichológus. A legtöbb családban a tradicionális rítusokból levezethető, jól körvonalazott forgatókönyv írja elő, ki mikor mit csinál, mit vesz meg, mit eszik, hova ül, és milyen sorrendben rakja fel a Csendes éjt meg a Bojtorjánt. A szokásoknak óriási erejük van: biztonságérzetet adnak, egyben tartják a kevésbé vállalkozó kedvű személyiséget. Fiatal pároknál visszatérő kérdés: hogy legyen karácsonykor? Van, aki mindenáron kettesben akarja eltölteni, mások a nyüzsgésre esküsznek; párok rohangálnak az éjszakában, egyik helyről a másikra, vagy szétválnak, hogy egy évben egyszer ki-ki a nagyszobai szőnyegen/gyerekkori ágyában aludjon. A megoldások a szülőkről való leválás mértékéről is árulkodnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kérdés általában megoldódik az első gyerek megszületésekor, amikor a kisded imádására a fiatalokhoz járulnak a tömjénnel és mirhával megrakott nagyszülők. A rokonoknak való megfelelni akarásnál is rosszabb, amikor elvált szülők körömszakadtáig küzdenek a gyerekekért – ilyenkor a dupla szenteste legjobb esetben is csak fele öröm.
Sokan ragaszkodnak a régi kerékvágáshoz, mások viszont igyekeznek elkerülni, hogy mint valami végtelenített színes izzósor, az összes karácsony reménytelenül egybefolyjon. A fogyasztói társadalom válasza a problémára, hogy míg nagyanyáink örültek, ha évente sikerült egy új ezüstdiót a fára akasztani, addig ma fenyődivatot, szalvétatrendet, idei díszítési stílust emlegetnek. „Személy szerint az egyik legjobb karácsonyom az volt, amelyet a férjemmel egy vidéki házban töltöttünk, a kályha mellett kuporogva. Nem volt bent tűzifa, de találtunk a sarokban egy karnist meg egy csomó újságot, azt égettük el. Nem adott valami óriási meleget, de ezt a karniségetést nem lehet elfelejteni” – emlékszik Alpár Zsuzsa, mondván, hogy nem is olyan könnyű másképp eltölteni a karácsonyt, mint tavaly.
Gyermekkorban szükség van Jézuskára, angyalkára, Télapóra, egy idő után azonban műhiba, ha egy gyerek mindig csak kap. „Az elsős-másodikos gyerek, aki addig a mesében élt, hirtelen realistává válik. Legalább olyan rossz, ha ekkortól nem biztatjuk, hogy ő is készítsen valamit, mintha az óvodás orra alá dörgölnénk a valóságot. Szerencsések a jó kézügyességű gyerekek, ők élvezettel eszkábálnak össze valamit, amin látszik a teljesítmény” – állítja a pszichológus. Tévedés azt hinni, hogy manapság a gyerekek hamarabb jönnének rá az igazságra: a legvadabb Rákosi-időkben is volt ünnepi készülődés, de bizonyos értelmi szint elérése előtt a kicsik egyszerűen nem akarják észrevenni ezeket a dolgokat – hogy azután viszont kifejezetten nehezteljenek az átverésért.
A pszichológus szerint felnőttkorban nem szerencsés eltúlozni az ajándékok meglepetés jellegét, hisz kár lenne tagadni, hogy az emberek többségének vannak elvárásai az ajándékokkal szemben. Ezek kipuhatolásával, kimondásával sok frusztrációt meg lehetne spórolni, ajándékozó és megajándékozott részéről egyaránt. A családok karácsonyi nagyberuházása viszont pozitív jelenség, feltéve, hogy közös erőfeszítés gyümölcse.
„Sokszor feszengek karácsonykor, mert a családom a legritkább esetben találja el, minek örülnék, én pedig képtelen vagyok véka alá rejteni a csalódásomat. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik, hogy noha érzelmileg közel állunk egymáshoz, intellektuálisan teljesen más síkon mozgunk, ami elszomorít. Miért nem tudok soha olyan könyvet kapni, ami érdekel? – kesereg T., nyelvész. – Egyszer, még kamaszként a bátyám a család minden tagjának egy-egy fityiszt rajzolt karácsonyra. Hiába mentegette anyám, hogy csak rosszul elsült tréfa volt, érzékeny kamasz lányként teljesen kiborultam. Ma már másképp látom: igazából sokat elmondott az aktuális viszonyainkról ez a szépen becsomagolt, míves fityisz.”
A hetedik tekercs
Az ünnepi infantilizmus egyik jellegzetes megnyilvánulása egy kurrens fehérnemű-hirdetés: az exkluzív anyagokba takarékosan csomagolt szép hölgy fején már november közepétől ott fityeg az idióta Télapó-sapka. Különös érzés a buszmegállóban fagyoskodni, hátunk mögött egy pucér dívával. Vegyük ehhez az ellenszenves nőlapi alapreceptet, miszerint az elhúzódó házassági válság egy csapásra megoldódik, ha szenteste felhúzunk egy vadiúj pink tangát, és „csomagolj ki, édes, én vagyok az ajándék” felkiáltással behemperedünk a fa alá. Az érzelmi túlcsordulás röpke pillanataiban talán úgy tűnhet, egy éjszaka alatt minden jóra fordul, ám az esetek többségében ennek épp az ellenkezője történik. Ha egész évben ketyeg az időzített bomba, akkor december 24-én biztos robban.
„Apám, aki az év többi napján még viszonylag rendesen tartja magát, karácsonykor mindig jól berúg. Anyámnak fontos az ünnep, süt, főz, nagytakarít, és közben félóránként sírógörcsöt kap apám miatt. Atlétatrikóban mászkál, és amikor együtt az egész szent család, átnyúl a távirányítóval a vacsoraasztal fölött, és bekapcsolja a tévét. Tavaly egy második világháborús dokumentumfilmet sikerült kiválasztania – mondja M., grafikus. – Az is előfordult, hogy a bátyám, aki Pestre járt egyetemre, és csak az ünnepekre jött haza, közölte, nem bírja tovább a cirkuszt, megy vissza a kollégiumba. Mire anyám az összes ajtót kulcsra zárta. A bátyám az ablakon mászott ki, elgyalogolt a több kilométerre levő pályaudvarra, és az egész éjszakát ott töltötte, mert vonat persze nem volt.”
Karácsonykor nincs hova menni, leáll a közlekedés, minden bezár. Nincs mese, együtt kell lenni a családdal. Alpár Zsuzsa szerint hétköznap mindenki afféle verkliben teszi a dolgát: munka, gyerekbegyűjtés, vásárlás, vacsora, fürdetés, leckenézés, a nap végén pedig el lehet dőlni, mint a zsák. Ahol a kooperációnak legalább a csírái megvannak, ott a családtagok karácsonykor is képesek kezdeni valamit egymással. Egy teljesen kiürült kapcsolatban azonban, amelyet már csak a rutin tart össze, két nap kényszerű összezártság maga lehet a pokol. Illúzió azt várni, hogy a karácsony más legyen, mint amilyen az együtt ünneplők kapcsolata.
A nők vannak könnyebb helyzetben, őket lefoglalja a rengeteg teendő. A túlfőzés, a túlkészülés gyakran menekülés: mindig marad egy letörölni való porszem, a két-féle hal mellé készülhet még egy kis pulyka, kacsa, és feltekerhető a hetedik bejgli, amelyről mindenki tudja, hogy a kutya tányérjában landol. A méterest kilométeresre nyújtó háziasszony kimerül, és érzelmileg kivonja magát a boldogságos ünnepből. Nehezebb helyzetben vannak a férfiak, mert számukra kevesebb feladat adódik.
Vagy amit akartok
Az elmúlt negyven évben a vallási felhangoktól megfosztott karácsonyi szokások olyan családokban is meghonosodtak, ahol ez az ünnep hagyományosan nem identitásformáló – igaz, sokszor csak ideig-óráig. „Nálunk a karácsonyi alaphangot apám adta meg, aki üvöltött, hogy rosszul tartjuk a fát, azért nem tudja rendesen belefaragni a talpba. Estére már mindenki utált mindenkit. Érezhetően javult a helyzet, amikor megjelentek az első csavaros fenyőfatalpak – mondja J., tanár. – Sok évbe telt, mire rájöttem, hogy a szüleimnek fogalma sem lehetett arról, hogyan kell ezt az egészet csinálni, lévén zsidók és kommunisták. Csak azért karácsonyoztak, hogy nekünk, gyerekeknek ne legyen rossz. Komoly erőfeszítéseket tettek. Az NDK villanyvasút '66-ban például óriási dolog volt. De érdekes módon anyám számára az utolsó években nagyon fontossá vált a karácsony. A halála óta viszont csak akkor karácsonyozok, ha a partneremnek fontos.” Míg néhányan egyáltalán nem ünnepelnek, sok családban a karácsony jól megfér a hanukai gyertyagyújtással.
Manapság, miközben az ajándékozás és a karácsonyfa-állítás szokása még a mérsékeltebb és „nyugatias” (értsd: fogyasztáscentrikus) iszlám országokba is begyűrűzik, nyugat felől terjed a „karácsonykritikus” magatartás. Formabontó családok és párok előszeretettel szöknek el az ünnepi felhajtás elől: elhúznak síelni a hűvös hegyekbe, vagy meg sem állnak a napsütötte tengerekig, ahol a Mikulás is rövidnadrágban flangál. A fiatalabb generáció, főképp a szinglik bővülő társadalma mind gyakrabban dönt úgy, hogy nem a kötelező rokoni, hanem inkább baráti körben ünnepel. Egyesek szerint egy igazán szekuláris államban azt is illene fontolóra venni, hogy a karácsony ne legyen hivatalos munkaszüneti nap, csapják inkább azt a két napot a szabadnapokhoz, hogy mindenki diszkréten eldönthesse, mikor és mit ünnepel.
Akinek gyermekkorában meghitt hangulatú volt a karácsonya, többnyire automatikusan viszi magával az ünneplés képességét, de akinek hektikus volt, igyekszik mindent másképp, jobban csinálni. Alpár Zsuzsának meggyőződése, hogy nincs „eleve ünneprontó” ember. Az viszont biztos, hogy a túldimenzionálás, az ünneppel kapcsolatos felfokozott elvárások könnyen kipukkadhatnak. Nagyobb eséllyel lesz sikeres a kis-karácsony, mint a nagy.
Ajándék hal, róka, házkutatás
„Pestről cipeltem haza a gyönyörû lazacpisztrángot, tele ikrával. Elkészítettem a vacsorát, de apám, aki újabban mindenbe beleköt, sopánkodni kezdett, hogy sok a szálka. Megmondtam, hogy ez egy különleges tengeri hal, egyáltalán nincs benne szálka. De ő egyre fuldoklott, mint Yvonne, a burgundi hercegnõ. Kiderült, hogy az uszonyát eszi. Régen harmonikus volt az ünnepünk. Apám szerzett vadhúst, sőt a közeli állami gazdaságból, amely Ausztráliába exportált őzet, kenguruhúst is hozott. A legszebb ajándékunk a legóváros volt. Bár azt sosem értettem, miért zárkózott be apám karácsony elõtt két napra, hogy előre megépítse, ahelyett, hogy velünk együtt rakta volna össze.
❋
„Tizenöt éves voltam, és csak a legjobb barátnõmnek mertem megmutatni, milyen ciki ajándékot kaptam a mamámtól. Egy karmokban végződő rókaprémet. A barátnőm, ahelyett, hogy elszörnyülködött volna, röhögõgörcsöt kapott. Őt is ugyanilyen boával lepte meg az anyja. Tudvalevő, hogy mindig is nagy állatvédõ hírében álltunk, a szobánk falán kint volt a poszter a kisrókával, aki fátyolos szemmel kérdezi: «A te anyukádnak is van szõrmebundája? Az enyém az életét adta érte.» Másrészt épp rockerlányban, szakadt farmerban, Fekete Lyukban nyomultunk. Szegény anyáink mindent megpróbáltak, hogy a nőiesség útjára tereljenek.”
❋
„Amikor már tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, módszeresen átkutattuk a lakást a nővéremmel. Meg is találtunk mindent, de mégsem az került a fa alá. Anyámék ugyanis az utolsó pillanatban elcserélték az ajándékokat a szomszéddal, ahol a gyerekek szintén leselkedtek. Következő évben összedolgoztunk a szomszéd gyerekekkel. Ma úgy vagyok, hogy nagyobb ajándékot szívesebben választok ki közösen, de imádom a pici meglepetéseket. Az egyik legjobb az volt, amikor meg kellett keresnem az ajándékomat. Majd beleőszültem: fülbevaló volt a feldíszített fára akasztva.”
