Magyar Narancs: Már fiatalon kutatta az akkoriban marginálisnak tekintett ifjúsági szubkultúrákat: először a csövesek nehezen definiálható csoportját, akiket egykor egyszerre emlegettek jellegzetes zenei orientációjuk miatt, és a marginális helyzetük okán. Miért pont rájuk figyelt fel?
Rácz József: Azt hiszem, leginkább az keltette fel a figyelmemet, hogy a társadalmi reakció rendkívül elítélő volt irántuk, és engem felháborított az, hogy ennyire stigmatizálják őket. Az akkori orvostanhallgató kollégáimmal kezdtünk el ezzel a kérdéssel foglalkozni, hogy utánajárjunk, hogyan is néz ki ez a szubkultúra a valóságban.
MN: A csövesek világát akkoriban is sokan kötötték össze bizonyos szerhasználati problémákkal. Mivel a Nyugaton népszerű szerek akkoriban még kevéssé jelentek meg a piacon (hivatalosan is ez volt az álláspont, hogy hozzánk ezek a dolgok nem jöhetnek be), helyettük voltak a recept nélkül (vagy lopott/hamisított recepttel) elérhető gyógyszerek, az arra való ráivás, meg a szintetikus oldószerek és ragasztószerek inhalálása. És az olcsó alkohol – hiszen a Kádár-korszakban minden alkohol olcsó volt. Nem gátolták önöket abban, hogy ilyen érzékeny témával foglalkozzanak?
RJ: Kétségtelenül létezett akkor egy tilalom, amely szerint ezt nem lehet kutatni, pláne nem lehet ezzel a kérdéssel a sajtóban foglalkozni, de mi orvostanhallgatók voltunk, tehát erről nem tudtunk – a korlátozás is inkább a társadalomtudományokra vonatkozott. Tehát mi igenis kutattuk ezt a világot, találkoztunk velük, meghallgattuk és lejegyeztük, amiket elmondtak nekünk. A tapasztalatainkat pedig le is írtuk – sőt, sokszor elő is adtuk. Legelőször egy orvosi országos tudományos diákköri konferencián, ahol azonnal meg is támadtak minket. Merthogy mi az, hogy drog? A drog szót addig a gyógyszertanból jól ismert gyógyhatású növényre vagy növényi kivonatra használták. Ugyanabban az évben, egy másik országos tudományos konferencián – ez társadalomtudományi volt – viszont első helyezést értünk el. Ez a kettősség is jellemzője volt a kornak.
MN: Akkor éppen ezt minek kellett volna nevezni, kábítószernek?
RJ: Talán bódulatkeltő szernek.
MN: Mikortól lett elfogadott, letagadhatatlan tény a tudományos, szakmai életben, pláne a politikai döntéshozók részéről, hogy márpedig itthon drogprobléma van?
RJ: 1985 körül született egy MSZMP KB-határozat arról, hogy ezt a kérdést tanulmányozni kell, mert ez valós probléma, és onnantól kezdve a sajtóban is ekként kezelték. Ezek után úgy tűnhetett, hogy a 80-as évek második felében robbanásszerűen jelentkezett ez a probléma.
MN: Összefüggésben azzal, hogy nyitottunk a Nyugat felé, sokan látogattak ki kellő kíváncsisággal, de jöttek hozzánk is, és hozták magukkal az anyagokat és velük a problémát?
RJ: Közben egyre több rekreatív célú gyógyszerhasználó volt, megjelent a kodeinszármazékok intravénás használata, ami akkor teljesen új dolog volt, azután bejött a mákgubó, az abból készült máktea, amelynek a fogyasztása súlyosabb helyzeteket teremtett.
MN: Ekkor már Magyarországon is használták szerfogyasztók a szintetikus opioid szereket?
RJ: Ez inkább későbbi fejlemény – nálunk akkoriban morfint használtak inkább, továbbá kodeinszármazékokat, de nemcsak intravénásan, hanem tabletta formájában, hatalmas dózisban – mondjuk 60 tablettát naponta.
MN: A 80-as évek végén már hivatásszerűen foglalkozott kábítószer-fogyasztókkal, akár addikt módon, akár alkalmilag voltak szerhasználók. Milyen keretek között tudta ezt végezni?
RJ: Akkor az MTA Pszichológiai Intézetében dolgoztam, és ott nyílt lehetőségem arra, hogy ezeket a szubkultúrákat vizsgáljam – idővel egyértelműen a szerhasználók kerültek a középpontba, a kutatásaim középpontjába.
MN: Ekkorra már nem nagyon beszéltek csövesekről, de aligha tűntek el azok, akik a társadalom peremén élnek, és ilyen-olyan tudatmódosító szereket használnak?
RJ: A nyolcvanas évektől jöttek a skinheadek, punkok és velük folytatódott a történet – részben hasonló, sőt már újabb keletű szerhasználati problémákkal.
MN: Ráadásul az alkalomszerű és a rendszeres kábítószer-fogyasztók idővel nemcsak a marginálizáltak közül kerültek ki, de a középosztálybeli fiatalok is rákaptak, akik meg is engedhettek maguknak „minőségi” szereket.
RJ: Igen, ráadásul kialakult ennek egy sajátos kultúrája is, ezek a szerhasználók bizonyos koncertekre, partikra jártak, filmeket néztek. Ha úgy tetszik, kialakult körülöttük egyfajta ellenkultúra. Aztán nyilván, aki függővé vált, az ebből is kiesett előbb-utóbb.
MN: Milyen irányzatok voltak, mondjuk, úgy a 90-es évekre, hogy hogyan lehet a drogfüggést valamilyen módon megelőzni, vagy ha már kialakult, akkor fenntartó kezelést alkalmazni, esetleg kezelni, leszoktatni, gyógyítani?
RJ: A 90-es évektől megint egy igazi robbanás történt, és immár nem csak sajtócikkek szintjén: megjelent a heroin és vele az injekciós heroinhasználat, illetve megugrott az amfetamin intravénás használata is – ebből egyfajta morális pánik is kialakult. Akkoriban a pszichiátriai intézmények nem nagyon szerették a szerhasználókat, mert botrányt csinálnak, nem akarnak együttműködni, ezért próbálták őket elhessegetni, sőt, lehetőleg nem vették fel őket, vagy ha mégis, akkor kiutálni őket.
MN: Talán mert kicsi volt a sikeres kezelések aránya a körükben, ellenben nagy volt a visszaesésé?
RJ: Jelentős volt a visszaesés aránya, ellenálltak a kezelésnek, odabenn szétverték az osztályt, fizikai értelemben is meg szervezetileg is, tehát nem tudtak velük mit kezdeni. Akkoriban az MTA intézetében voltam állásban, de a szakvizsga miatt dolgoztam a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályon, meg a Lipótmezőn (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – a szerk.) is. És aztán a Lipóton született egy kezdeményezés: egy drogambulanciát, drogfogyasztókat kezelő rendelést indítottunk el Erdélyi Ildikó vezetésével 1987-ben, mi ketten foglalkoztunk szerhasználókkal. Az volt az ígéret, hogy a Lipót egyik osztályára be tudjuk utalni őket, de kiderült, hogy ott nem hajlandók felvenni őket. Ez a kísérlet ugyan kudarccal végződött, ketten nem tudtuk eredménnyel elvégezni a munkát, de ez is jó tapasztalat volt a Kék Pont létrehozásához. Innentől kezdve tudtam, hogy egy multidiszciplináris teamet kell kialakítani, ahol sokféle szakember dolgozik együttműködésben.
MN: 1996-ban alakult meg a komplex szemléletet hirdető Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány, amelynek ön lett az igazgatója. Mi volt a legfőbb motivációja ennek az új kezdeményezésnek?
RJ: Akkor úgy ítéltük meg, hogy Magyarországon hiányoznak az olyan intézmények, ahol komplex módon, egy intézményen belül nyújtanak egészségügyi, szociális és jogi szolgáltatásokat a pszichoaktív szerhasználó klienseknek. Ráadásul a szerhasználókat nem lehet pusztán orvosi esetként kezelni, nem „gondozni” kell őket, hanem támogatni a jobb életminőség elérésében. A segítő kapcsolat legelső célja a szerhasználat ártalmainak csökkentése. Megfogalmaztunk egy, ahogy akkor hívták, mission statementet, amelyben benne volt, hogy nem kell absztinensnek lennie vagy absztinenciát vállalnia annak, aki hozzánk jön, akkor is foglalkozunk vele. Már ez is másfajta megközelítés volt, elvégre sok helyen azt mondták a kezelésre jelentkező droghasználónak: ha nem vállalsz absztinenciát, akkor nem is foglalkozunk veled. A miénk egy alacsony küszöbszintű program volt, a célunk az volt, hogy minél több szerhasználót érjünk el, így az őket megkereső programokban is gondolkodtunk.
MN: Nem találkozott egyfajta társadalmi, politikai ellenállással ez a türelmes, a problémához megértéssel közelítő program? Azért sokszor lehetett jelszó – most is az –, hogy legyen zéró tolerancia a drogokkal szemben.
RJ: Akkortájt ennyire radikális nézetek nem voltak, vagy ha voltak is ilyen hangok, akadtak mellettük bőven másféle álláspontok is. Újdonság volt, hogy bevezettük a konzultációs módszert, ami addig nem létezett Magyarországon: nemcsak pszichoterápia meg pszichiátria van, hanem konzultáció, kicsit másfajta, nemcsak egészségügyi, hanem szociális szakemberekkel, azaz a szociális szféra, a szociológia, a szociális munka szemlélete is bejött ide. Megtanultam, amikor analízisbe meg csoportanalízisbe jártam, meg a Tündérhegyen is, hogy az analitikus közelítés nem működik a szerhasználóknál, ráadásul nem lehet egy szerhasználót évekig analízisbe vonni. Másfajta módszert kellett találni, és ez lett a konzultáció, ami új dolog volt Magyarországon, és ennek a gyakorlati megvalósítása volt a Kék Pont. Akadt egy elméleti megvalósulása is: az addiktológiai konzultáns képzés az Egészségügyi Főiskolán – ez most a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kara –, ami ma is működik és immár harmincéves lesz.
MN: Jó pár önkormányzatnál dolgozott tanácsadóként, illetve magát a Kék Pontot is bevonták ilyen programokba. Történt egy csúnya szakítás is: 2013-ban a Józsefvárosban Kocsis Máté polgármestersége alatt. Mindezt egy tipikus morális pánik szituáció kísérte: úgymond szaporodnak az injekciós tűk a játszóterek homokozóiban! De valójában mi volt a háttérben, miért kellett mennie a Kék Pontnak?
RJ: A Kék Pont egy tűcsereprogramot vitt a Józsefvárosban: előbb a Kálvária téren, azután a Lujza utcában. Azért mentünk oda, mert előtte végeztünk egy felmérést és kiderült, hogy létezik egy jelentős számú intravénás használó csoport a Józsefvárosban, ami utóbb be is bizonyosodott, amikor megnyílt a tűcsere. Sokáig az önkormányzat is támogatta ezt: rendszeresen referáltunk, és minden évben elfogadták a beszámolónkat. Meglepetés volt számunkra, amikor hirtelen egy ilyen támadást kaptunk.
MN: Manapság is tart az együttműködés bizonyos kerületi önkormányzatokkal, illetve magával a fővárossal?
RJ: Természetesen! Ott van például a IX. kerület: itt jött létre maga a Kék Pont, a kezdetektől, 1996-tól kezdve jelen vagyunk, nagyon jó a kapcsolatunk az önkormányzattal. Aztán megalakult egy másik telephelyünk, Óbudán, azon belül Békásmegyeren. Ott is nagyon jó, régóta folyamatos a kapcsolatunk a kerületi vezetéssel. A fővárossal most ismét jó az együttműködésünk – ahogy már 1996-ban is volt ilyen.
MN: Vannak a droghasználat szempontjából afféle forró pontok a fővárosban? Esetleg olyan társadalmi csoportok, szubkultúrák, ahol a szerhasználat súlyosabb formái jelentkeznek?
RJ: Első helyen említeném a hajléktalanok körében tapasztalható, időben változó szerhasználatot: ők nem csak a belvárosban, hanem sokfelé a külvárosokban is megtalálhatók. Nemcsak az alkohol, de más tudatmódosítók is hódítanak a körükben: pár évvel ezelőtt a biofű volt a sláger, most inkább a kristály.
MN: Lezajlott egyfajta evolúció is a drogpiacon: részben eltűntek azok a szerek, legalábbis jó időre, amelyeket hagyományosan intravénásan lőttek: heroinból hiány volt évekig, így elfoglalták a helyüket a különböző új, szintetikus, dizájner típusú szerek. Előfordul, hogy ezeket még mindig intravénásan használják?
RJ: Most már nem: ezeket alufólián melegítve szippantják fel, esetleg megisszák.
MN: Tehát az injekcióstű-használat jelentette sokrétű probléma – mert egy csomó fertőző betegség is terjed így – mára a múlté?
RJ: Ez a probléma szinte teljesen elenyészett.
MN: Az akkor fideszes vezetésű józsefvárosi önkormányzattal durván megszakadt együttműködés már előre jelezte a váltást, ami több lépcsőben bekövetkezett az Orbán-kormány drogpolitikájában?
RJ: Voltaképpen igen.
MN: De voltak ennek más előjelei is – ahogy említette is, még a korábbi jobboldali-konzervatív kormányzatok sem voltak ennyire szigorúak drogügyben. Még maga a Fidesz sem az első kormányzata idején. Mi volt az értelme ennek a fordulatnak?
RJ: Mi több, a Nemzeti Drogstratégia is akkor, az első Orbán-kormány alatt született – magam is alaposan kivettem a részemet az elkészítésében. 2010 óta viszont leginkább az történt, hogy ezt a területet fokozatosan leépítették, a minisztériumi irányítás megszűnt, a nemzeti kábítószerügyi koordinációs osztály a minisztériumon belül ugyancsak megszűnt, ahogy a háttérintézmények is, mint a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. 2022. július 1-től a Nemzeti Drog Fókuszpont is a Belügyminisztérium népegészségügyi főosztályán működik. Elmaradtak a pályázati pénzek, a kábítószer-egyeztető fórumok éves találkozói is abbamaradtak. Ehhez képest hallhattuk a miniszterelnököt a februári évértékelőn a szegregátumokban terjedő dizájnerszerekről, meg az ellenük hirdetett harcról beszélni. Amit azért is érdekes volt hallani, elvégre öt évvel ezelőtt mi is kutattuk a minisztérium segítségével a szegregátumokat. Az ezeket célzó programokban a kormányzati emberek rendszeresen találkoztak dizájnerszer-használókkal, tehát ez egy nagyon ismert probléma volt, a minisztériumok ezekkel foglalkoztak, különböző anyagok is születtek. A látszat ellenére ez a probléma nem csak így hirtelen, az égből pottyant eléjük.
MN: Sokáig a drogprobléma fővárosközpontú ügy volt – meg még néhány jelentősebb vidéki város terhe. De amikor ez már egészen a legkisebb, legszegényebb településekig hatol, amelyek sokszor maguk is szegregált népességűek, az felkelti a politika érdeklődését?
RJ: Lehet, hogy úgy érezték, most már annyira nagy problémák vannak, hogy valamit tenni kell, de azt gondolom, hogy a drog mindig alkalmas volt a morális pánik felkeltésére. Még az első Fidesz-kormány is rögtön a kábítószertörvény megszigorításával kezdte, de aztán utána a Nemzeti Drogstratégiában azért ezt lehetett kezelni. És akkor most ezt ismét elővették.
MN: Emlékszem is erre a szlogenre: Európa legszigorúbb drogtörvénye! – ráadásul akadt ebből néhány. A mostani krízis mikor vált ilyen súlyossá: a „biofű”, vagy némely más dizájnerdrogok, mondjuk, az utcán kristályként árult katinonszármazékok térhódításával?
RJ: Ez 2010-től kezdődött: a tűcserében dolgozva nagyon jól láttuk, ahogy robbanásszerűen terjednek el ezek a szerek a heroinhiány nyomán, de tulajdonképpen az amfetaminhasználók is átálltak ezekre.
MN: Említette a szegregátumokban folytatott kutatásukat, ezek mikor zajlottak pontosan?
RJ: A 2010-es évek végén több hullámban, még a Covid előtt, majd utána is volt egy újabb kutatási forduló.
MN: Mi lett ezeknek a vizsgálatoknak a konklúziója?
RJ: Leginkább az, hogy ez a szerhasználat ebben a környezetben leginkább a túlélést szolgálja: szó sincs eufóriáról vagy rekreációs szórakozáshoz kapcsolódó használatról. Ahogy meg is fogalmazzák: az éhezést, az éhségérzetet lehet csökkenteni, vagy a nyomort, a teljes kilátástalanságot, az unalmat tompítani, kicsit elmenekülni belőle. Túlélni ezeket a borzasztó, közben nagyon is stresszes körülményeket.
MN: Az éhségérzet elnyomása szempontjából ezek a szerek jobbak, mint az alkohol…
RJ: Ráadásul az alkoholnál intenzívebb hatásúak: kevesebb kell belőlük, és talán olcsóbbak is.
MN: Lassan harminc éve működik a Kék Pont alapítvány, ez idő alatt hogyan tevődtek át a hangsúlyok a tevékenységükben, mi vált fontosabbá idővel? Akár csak a tapasztalataik alapján: van, ahol harmonikusan lehet együttműködni, illetve van, ahol ellenségesen fogadják a törekvéseiket?
RJ: Tulajdonképpen a szemléletünk nem változott, csak éppen történt egy szakmai váltás: immár a felépülést helyezzük előtérbe. Ennek részeként tekintünk az ártalomcsökkentésre is: az első fázisban inkább az utóbbi a jellemző, de azután a felépülés kerül előtérbe. Egy pesti meg budai felépülési központunk is van, tehát ez egy lényeges szakmai váltás. A megkereső programokat idővel abbahagytuk: volt a Péterfy kórház toxikológiai osztályán is egy megkereső munkánk, hogy ott kapcsolatba lépjünk azokkal, akiket bevittek, de ez kudarcot vallott. Békásmegyeren is felhagytunk az aktív megkereséssel: itt már annyira ismerik a drogambulanciát, hogy amúgy is bejönnek. A tűcsereprogram is rég megszűnt: ez egy jelentős változás volt.
MN: Voltak olyan szakmai programjaik, amelyek az elektronikus tánczenei partikhoz, fesztiválokhoz kapcsolódtak?
RJ: Volt egykor egy programunk: a party service, amikor még az elektronikus tánczenei kultúra az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején a fénykorát élte: ekkor nagyon intenzív volt bizonyos szerek, főleg az ecstasy használata. Ebben az időben segítőként intenzíven részt vettünk ezeken a rendezvényeken, az önkénteseinkkel együtt. Alapvetően vizet vittünk, de azért itt is el lehetett érni az önkéntes segítőinket. Idővel ez is megszűnt, mert ez a szféra amúgy is visszaszorult: legalábbis a nagy, több tízezres Budapest-környéki partik megszűntek.
MN: Még létezik e-zenei fesztiválkultúra, klubkultúra, de az immár kevésbé szercentrikus, inkább alkoholcentrikus lett?
RJ: Igen, egyrészt ez is történt, másrészt mi meg úgy képzeltük el ezt az egész party service-t, hogy ezt ne pályázatokból fedezzük, hanem a partiszervező fizesse, de ezt sem sikerült elérni.
MN: Mostanában mi a legfontosabb kutatási területe?
RJ: Tulajdonképpen folytatom a „csöveskutatás” módszertanát, most nem is annyira részvételi módszerekkel, hanem interjúkkal és különböző kvalitatív pszichológiai módszerekkel elemezzük a különböző érintetti csoportokkal készített interjúkat: például tapasztalati szakemberekkel, felépülő függőkkel, biofűhasználókkal, szegregátumbeli szerhasználókkal, orrcseppfüggőkkel végzett kutatásokban. Az ELTE Pszichológiai Intézetében ezt tanítom, meg van egy Kvalitatív Pszichológiai Kutatócsoport, amelynek a vezetője vagyok. A doktori iskolában a nemzetközi publikációkon van a hangsúly, neves folyóiratokban szükséges publikálni, ehhez pedig nagyon kifinomult módszerekre van szükség; most alapvetően ezekkel foglalkozom. A Kék Pontban az volt az álláspontunk, hogy nem végzünk kutatásokat a kliensekkel: járnak hozzánk és nem bolygatjuk őket. Tulajdonképpen egy kivétel volt: tavaly végeztünk egy kutatást, ahol a klienseket és az ő segítőiket is megkérdeztük. Ekkor külön-külön készültek interjúk azokkal, akik még a kezelés elején voltak, és a segítőjükkel, valamint azokkal, akiknél már befejeződött, lezárult a terápia, szintén a segítőjükkel, most ezeket dolgozzuk fel.
MN: Úgy tűnhet, hogy a kormányzattól nem sok segítséget kaphatnak: az ő hozzáállásuk a kommunikáció szintjén egyfajta war on drugs színezetet ölt, kinevezett droghóhérral. Ráadásul csináltak egy saját kutatóintézetet: a Drogkutató Intézetet. Kivel tudnak kommunikálni a kormányzatból, melyik minisztérium a gazdája a területnek?
RJ: A Belügyminisztériumhoz tartozik, mint szinte minden más. Mi páran ugyan két-három hónapig bekapcsolódtunk a Drogkutató Intézetben zajló munkába, aztán rájöttünk, hogy ez nem olyan, aminek beállították, és akkor eljöttünk. Én a Magyar Addiktológiai Társaságnak vagyok elnökségi tagja, és még van egy Egészségügyi Szakmai Kollégium, ahol létezik egy addiktológiai tagozat, annak is a tagja vagyok. Na, ott tulajdonképpen van kommunikáció, kapunk feladatokat. Elkészült több irányelv: az alkoholbetegség kezelésével vagy a marihuána használattal kapcsolatosak, mert ott még készülnek irányelvek – kérdés azonban, mi fog ezekből a gyakorlatban megvalósulni. Ez önmagában jó dolog, de a Magyar Addiktológiai Társaságnak nincs hivatalos kormányzati kapcsolata, nem hívnak minket. Nem tudom, vannak-e még ilyen tárcaközi bizottságok, de most nincs is értelme, mert minden a Belügyminisztériumhoz tartozik.
MN: Nagyon érdekes a kormányzat politikája a tudatmódosító szerek kapcsán, mert ott meghúztak egy ilyen vörös vonalat, hogy ezentúl minden egyformán illegális – viszont teljes mellszélességgel promotálják például az alkoholt. A dohányzás ellen még csak-csak megpróbáltak fellépni, legalább kiszorították a vendéglátóhelyekről. De a pálinka most egyenesen hungarikum!
RJ: Van kocsmaprogram és Nemzeti Pálinkatanács! Az alkoholfogyasztás olyan mélyen gyökerezik a magyar kultúrában, hogy túl nagy lenne a politikai kockázata, ha ezt mernék betámadni. Pálinka és szabadságharc – ez csak látszólag hangzik jól.
