Koalíciós tárgyalások az új egészségbiztosítási rendszerről: Saját nevező

  • Mészáros Bálint
  • 2007.09.06 00:00

Belpol

Közeledik a szeptember végi határidő, amelyet a kormány az egészségbiztosítási törvény parlamenti beterjesztéséig önmaga elé kitűzött - de a koalíciós pártok alapvető kérdésekben egyelőre csak a magukét fújják. Márpedig az elképzelés szerint év elején hatályba lépne a jogszabály, s rá egy évre már működnének a magán-állami vegyes pénztárak.
Közeledik a szeptember végi határidő, amelyet a kormány az egészségbiztosítási törvény parlamenti beterjesztéséig önmaga elé kitűzött - de a koalíciós pártok alapvető kérdésekben egyelőre csak a magukét fújják. Márpedig az elképzelés szerint év elején hatályba lépne a jogszabály, s rá egy évre már működnének a magán-állami vegyes pénztárak.

A sietség egyik közvetlen oka, hogy ha a 2010-es országgyűlési választásokig beindul az üzemszerű működés, akkor egy esetleges Fidesz-győzelem után nehezebb lesz a visszarendezés. A másik, hogy a remények szerint addigra annyira megszeretjük e csodatévő társaságokat, hogy a majdani kormány talán nem is akar/mer hozzájuk nyúlni, a mostaninak meg egyenesen népszerűséget hoznak. A július elején megkötött koalíciós megállapodás ugyan rögzítette a konszenzusos alapelveket (lásd: Szöszmötölnek, burrognak, Magyar Narancs, 2007. július 5.), de a ragyogó hungarikum - 51 százalék állami, 49 százalék magántulajdon az egészségbiztosítási pénztárakban - a részletek kidolgozásának eltolásával inkább csak újabb haladékot jelentett. Az egyeztetések - amelyeken a két párt egészségügyi szakpolitikusain kívül a legfelsőbb vezetés vesz részt a pártelnökökig bezárólag - azóta is zajlanak.

A pénztáralapítás, -engedélyezés és a szervezetre vonatkozó kérdések tisztázásán kívül meglepő módon a két párt szakértői

hamar megegyeztek

a menedzsmentjogokról is, azaz, hogy miként alakuljon a döntési hatáskörök elosztása a kétfajta (magán- és állami) tulajdonos között. Az alku eredményeképpen a vezető posztokat (vezérigazgatói és felügyelőbizottsági elnöki) egy ide - egy oda alapon osztják el, együtt döntésre késztetve a tulajdonostársakat. A majdani törvényben ezenkívül a részvénytársasági forma szokásos szabályain túl az állam speciális ellenőrzési jogköröket kapna, elsősorban az Egészségbiztosítási Felügyeleten keresztül. Az, hogy miként él majd egymás mellett az üzleti szemlélet az állami-hivatalnoki-politikai felfogással, a gyakorlatban derül ki. Mindenesetre jó példát az ilyesfajta együttműködésre inkább ott találhatni a hazai privatizáció történetében, ahol az állam nem ült sokáig a résztulajdonán - a pénztáraknál azonban az ígéretek szerint nem lesz teljes magánosítás.

Nem volt nézetkülönbség a gyógyszertámogatás kérdésében: a befogadási döntéseket és a fixesítési liciteket továbbra is központilag intézik - azzal a különbséggel, hogy a díjtételbizottságban ezután az egyes biztosítók képviselői is ott ülnek. Ez azonban csak a mai támogatotti körrel és mértékkel megegyező egységes "alapcsomagra" vonatkozik, az egyes biztosítók ezen túl átvállalhatják a betegtől az önrészt is, vagy akár beszállhatnak az államilag nem támogatott termékek árába is. A gyógyszerészkamara egyúttal felvetette: gondot okozhat még, ha a beteg olyan gyógyszertárban kíván vásárolni, amelyik nem szerződött az ő biztosítójával. A bizonytalanság érthető, hiszen még nem dőlt el, vajon a biztosítók - a többi ellátási szinthez hasonlóan - válogathatnak-e a patikák között. A tárca a szelektív szerződéskötésnek nem látja különösebb értelmét, de ha mégis ilyen döntés születik, akkor sem aggódik: az önkéntes egészségpénztáraknak ma sincs szerződésük a patikákkal, egyszerű önérdekből mégis mindenhol elfogadják mindegyik pénztár kártyáját.

Továbbra is nyitva maradt, hogy mekkora legyen az egy pénztár által ellátandó terület. A hazai és a nemzetközi tapasztalatok alapján ugyanis szinte bizonyos, hogy (legalábbis eleinte) a lakosság csupán 20-25 százaléka fog önként biztosítót választani, a fennmaradó többséget ezért valahogy el kell osztani a pénztárak között (később persze lehet vándorolni, valószínűleg évente egyszer). Míg a magánnyugdíj-pénztáraknál elegendőnek látta a jogszabály, hogy valamelyiket kötelező választani, ezt itt a felek nem tartják járható útnak. Ha valaki sehova nem lép be, és ideig-óráig nem fizet magánnyugdíj-járulékot, akkor egyrészt valamelyest kevesebb lesz a nyugdíja, másrészt rengetegszer adódik lehetőség a korrekcióra - az egészségbiztosításban viszont alapvető cél, hogy senki ne maradjon egyetlen percig se jogviszony nélkül. De az "elosztás" módjáról a koalíciós pártok egészen mást gondolnak. Alapfelállásban a szocialisták bebetonozott regionális "kis OEP-eket" képzeltek el, míg a szabaddemokraták a nem választókat egyénileg sorsolták volna ki a magánpénztárak között. A koalíciós megállapodásban azután a nagyobbik kormánypárt a vegyes tulajdonformával engedett, a liberálisok pedig a területi hozzárendelésbe mentek bele.

Most viszont e terület méretéről kell határozni. Az MSZP tárgyalói a hét meglévő tervezési-statisztikai régióban gondolkodnak, mondván, ez a méret teszi lehetővé a megfelelő ellenőrzést, ebben érvényesülnek az ellátás és az (irányított betegellátási rendszer ihlette) betegútszervezés, a prevencióban való érdekeltség szempontjai. A szabaddemokraták viszont

ragaszkodnának a kisebb,

legfeljebb 4-500 ezer főt magukba foglaló egységekhez, mert szerintük csak ez garantálja a valódi versenyt (ez nagyjából megyényi terület, de nem feltétlenül azok határaival). Úgy vélik, hogy a másik leosztásban az A régiót elnyerő biztosító nem vagy alig fog a B régióban levő intézményekkel szerződni, hiszen az ottani többség úgysem az ügyfele. A saját régiójában élő biztosítottak pedig aligha fognak átutazni a fél országon egy jobb hírű intézmény, orvos kedvéért. Azaz a biztosítók leginkább a saját területeiken kötnek ellátói szerződéseket, így mindenki a lakóhelye szerinti társaságot kénytelen "választani" - az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) mostani országos monopóliumát az új pénztárak regionális monopóliuma váltaná, azaz éppen a lényeg nem változna. Ellenben az országban egyenletesen elszórt - párducmintás rendszer néven elhíresült - kisebb illetékességi területekkel ez elkerülhető volna, éppen a konkurens biztosítók közötti kisebb távolságok miatt. A látszólagos méretvita tehát fundamentális különbségeket takar.

Ugyanebből adódik a felek azon véleménykülönbsége is, hogy milyen változók alapján számítsák a korrigált fejkvótát. A járulék ugyanis egy alapba kerül, melyből a pénztárak a biztosítottak kockázata, azaz várható "költségeik" alapján részesülnek - ezzel remélik letörni a társaságok kedvét az ügyfelek közötti szelekcióra. Tökéletes rendszerre persze eleve nem lehet számítani, nincs az a mesterséges mechanizmus, amely alapján minden biztosítottat ugyanannyira éri meg fogadni, de a nem kívánt hatások mérsékelhetők. Egyetértés van abban, hogy számít a kor, a nem, és hogy nem vesznek figyelembe olyan fontos tényezőket, mint a krónikus betegség vagy az egészségtelen életmód. Az még nem dőlt el, számítson-e a lakóhely - hiszen az egy főre jutó átlagos egészségügyi költés területenként hatalmas különbségeket mutat. A liberálisok leosztásában, ahol valamennyi biztosító jelen van az egész országban, nagyjából mindenki ugyanolyan kiadásra számíthat, de a régiók kisorsolásakor ebben

nehéz lesz okosnak lenni

Márpedig a szocialisták szerint épp a területi különbségek mérséklése miatt is a régiós modell a helyes választás. Ám az eltérésnek csak az egyik oka az ellátórendszer helyenkénti fejletlensége és a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek jóval nehezebb hozzáférése (ahol természetesen kiegyenlítésre volna szükség) - ugyanilyen fontos a szokásokban, az életmódban meglévő különbség. Például a lázat sokan házilag csillapítják, de egy elvágott kisujj miatt sem mindenhol hívnak mentőt. Az orvoshoz fordulás mutatóiban a hasonlóan szegény térségek között olykor 20-30 százalék különbség is van. Ha egy biztosító "olcsóbb" régiót kap, és ezért a területi alapon is súlyozott fejkvótája kevesebb lesz, akkor könnyen konzerválja az első okból adódó helyi lemaradást. Ha ugyanannyi vagy több jár neki, mint a budapesti székhelyűnek, akkor pedig a mérsékeltebben nyafogós populáción hatalmasat kaszál - s bár a kivehető profitot a törvény maximálni kívánja, ne legyen kétségünk afelől, hogy a tulajdonos megtalálja a pénzkivétel módját. Az SZDSZ ezért ezt a bonyolult kompenzációs mechanizmust inkább elfelejtené, mondván: ahogyan az egészségbiztosítás nem kínál megoldást az árvízre vagy az energetikai gondokra sem, úgy az efféle szociális és mentalitásbeli problémák kezelésében sem kompetens.

Az egyeztetésekkel párhuzamosan a szaktárca - elsősorban a MABISZ-on keresztül - a biztosítókkal is tárgyal, szondázva az egyes elképzelésekhez fűződő viszonyukat, illetve mindkét változatra előkészítik a jogszabályt, hogy a politikai döntés után a kodifikációs munkát a lehető leghamarabb elvégezzék. Minisztériumi információink szerint a társaságok mindkét változatra nyitottak, ámbár a régiós modell szimpatikusabb nekik - ez érthető, hiszen minden vállalkozás kedveli a monopóliumot. A tárca álláspontja szerint a saját pénzüket kockáztató cégek ebben a felállásban is hoznák a racionalizálást és a hatékonyságot, de a minőségjavulás nem menne túl az orvosilag indokolton.

A két párt egyaránt 5-8 pénztárat látna szívesen, a verseny lehetőségéhez ennyi is elég, másrészt viszont ennél több kis félállami vállalatot senki nem akar. A sajtó körkérdéseire leginkább 2-5 nemzetközi biztosítótársaság mutat némi hajlandóságot a belépésre, de ez egyelőre nem sokat mond: a konkrét jogszabály megismeréséig mindenki kivár. A pártközi tárgyalások egyik résztvevője ugyanakkor úgy fogalmazott lapunknak, hogy bár mindenki minden idegszálával a megegyezést keresi, nem lepődne meg, ha a nyár elejei koalíciós feszültség újra kiéleződne.

Neked ajánljuk