Az 1956-ot követő három évtizedben komoly erőfeszítéseket tett a hatalom, hogy október 23-a és az azt követő napok emléke kifakuljon a nemzeti memóriából, s helyét elfoglalhassa a Kádár-korszak önlegitimáló konstrukciója, az ellenforradalom. A kísérlet korántsem volt sikertelen, hiszen a forradalom emlékét a hetvenes-nyolcvanas évekre csak kicsiny - túlnyomórészt az események egykori aktív résztvevőiből szerveződő - csoportok ápolták, s a szélesebb társadalom csekély affinitást mutatott a téma iránt. 1986-ban, a rendszer akkor még nem sejtett végórájában a pártállam viszonylagos könnyedséggel (jól olajozott televíziós áldokumentum-műsorokkal és Berecz János-kommemorációkkal) vészelte át az előre rettegett harmincadik évfordulót. Alig két évvel később, 1988-1989 fordulóján azonban új életre kelt a temetetlen ünnep, s az "októberi sajnálatos események" újraértékelése egyszerre vált a napi politika és a szimbolikus politizálás kiemelt jelentőségű elemévé. Nemcsak (és talán nem is elsősorban) azért, mert a három évtizeddel korábbi szovjetellenes függetlenségi harc vagy '56 eszméi megihlették volna a magyar társadalmat vagy a formálódó új elitet, hanem mert 1956 fölemlegetése a Kádár-rendszer leggyengébb pontját, véres keletkezéstörténetét támadta. E tényező nélkül aligha álltak volna komoly tömegek a hajdani '56-osok igazságkeresése, a frissen alakult Történelmi Igazságtétel Bizottság küzdelme mellé. Miközben a formálódó ellenzéki csoportok egyik
legfőbb hivatkozási
alapjává 1956 emléke és öröksége vált (e paszszust majd' valamennyi új párt alapító dokumentumában ott találhatjuk), addig az MSZMP lépésenkénti véleményváltoztatása (az ellenforradalomtól a népfelkelésen át a forradalomig) jól tükrözte a hatalomföladás kényszerét, s egyúttal az igazodás vágyát.
Az 1989-es megemlékezések is a folyamatok e kettős jellegéről árulkodtak. Így volt ez Nagy Imrének és mártírtársainak június 16-i újratemetésénél is, ahol Orbán Viktor szónoklata éppúgy az 1956 emlékében rejlő aktuálpolitikai tőkét érzékeltette, mint a ravatalhoz odakéredzkedő MSZMP-s politikusok (Medgyessy, Németh M., Pozsgay, Szűrös) néma őrállása. 1989. október 23-án pedig immár nemcsak hivatalos ünneplésben részesült a 33 évvel korábbi esemény, de sor került a harmadik köztársaság kikiáltására is. Ezt az aktust az a nyilvánvaló szándék vezérelte, hogy részint neutralizálja a fölhevült '56-os megemlékezések légkörét, részint pedig bevezesse a hatalmon lévő szocialista reformpolitikusokat október 23-a szimbolikus terébe.
Az 1956-tal leginkább a nemzeti függetlenség (kisebb részben a plurális demokrácia) követe-lése révén rokonítható rendszerváltás első éveit megannyi szimbolikus aktus gazdagította. Az 1990-ben megválasztott új parlament első törvénye (az 1990. évi XXVIII. tv.) nemzeti ünnepnappá nyilvánította október 23-át, s a Vásárhelyi Miklós előterjesztette szöveg kijelentette, hogy "az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét". Köztársasági elnökké választották Göncz Árpádot, a Bibó-per életfogytig-lanra ítélt másodrendű vádlottját, s szinte valamennyi párt előkelő helyet biztosított soraiban a volt '56-osoknak (Nagy Attilától Király Béláig). Megtörtént a katolikus egyház és a KDNP számára különösen fontos Mindszenty hercegprímás jelképes rehabilitálása, újratemetése is. 1990. október 23. így nemcsak zavartalan, de felemelő közös ünnepléssel telt, s úgy tűnhetett, hogy e nap hamar az új Magyar Köztársa-ság senki által meg nem kérdőjelezett, össznépi legitimációs ünnepévé válik.
Hogy mégsem így lett, s hogy a nemzeti egység (akárcsak 1956-ban) tünékeny illúziónak bizonyult, azt több tényező is magyarázza. Egyrészt az évtizedfordulón megalakult '56-os szervezetek (szinte az egyetlen Történelmi Igazságtétel Bizottság kivételével), amelyekben számtalan frusztrált és megnyomorított életű egykori harcos, emigrációból visszatért barikádhős és túlméretezett ambíciókkal megáldott-megvert vezető verődött össze, permanens belharcaikkal és elégtételt követelő csillapíthatatlanságukkal
hamar eljátszották
a közvélemény szimpátiáját. Társadalmi támogatottságukat elvesztve pedig megállíthatatlanul sodródtak a politikai radikalizmus, a szereptévesztés felé. Másrészt az MDF-kormány (kvázi ellensúlyozandó a forradalmi Kossuth-címer elvetését) igazságtételi, illetve kárpótlási el-képzeléseivel és intézkedéseivel ugyancsak megosztotta a politikai véleményformálók táborát, s egyúttal újrakriminalizálta 1956-ot (lásd a meddő sortűzpereket). Harmadrészt nyilvánvalóvá vált, hogy belpolitikai feszültség idején október 23-a remek alkalmat teremt a köztéri botránykeltésre, közszereplők nyilvános megalázására. Így kerülhetett sor az 1991. októberi kormánypárti tüntetésre a Magyar Rádió épülete előtt, majd egy évvel később - teljességgel máig sem tisztázott körülmények között - Göncz Árpád Kossuth téri kifütyülésére.
A szocialisták megerősödésével, illetve kormányra kerülésével (élükön a kompromittált Horn Gyulával) azután befellegzett a közös ünneplésnek. A szétszakadozott ünnep ráirányította a figyelmet magukra az 1956-os események egymással rivalizáló értelmezési lehetőségeire is. Ez önmagában nem lehetett volna (s nem lenne) baj, hiszen a történelmi események plurális interpretációja a demokráciákban bevett dolog, s egyúttal nélkülözhetetlen előfeltétele a mítoszképződésnek is, ha egy-egy értelmezés nem lépett volna föl (s nem lépne föl mindmáig) a kizárólagosság igényével. Az MSZP jó ideig nem szállt be az értelmezési licitbe, s az ideológiát rühellő Horn Gyula intenciójára 1994 és 1998 között beérte az íztelen-szagtalan ünneplés és a békéltetés szolid gesztusaival. Jól jelezte ezt, valamint Nagy Imre alakjának óvatos kiemelését Horn Gyula 1994-es közös főhajtása a mártír miniszterelnök lányával a 301-es parcellában. Az SZDSZ korrekt koalíciós partnerként beérte saját '56-osainak szerepeltetésével, s '56 (mintha-liberális) értelmiségi vonulatának kiemelésével. Ezzel szemben a jobboldal pártjai - csatlakoztatva az '56-os szervezetek elsöprő többségét - már nemcsak antikommunista eseménysorként, de egyenesen polgári forradalomként kezdtek hivatkozni 1956-ra. Eltekintve most a mára politikai süllyesztőbe került FKGP áltörténelmi hőzöngéseitől, valamint a MIÉP '56-értelmezésétől, amely mindinkább zsidóellenes megmozdulásként (is) tekint az eseményekre, nyilvánvalóan a Fidesz koncepciója érdemes a leginkább a figyelemre. E korántsem minden pillanatban egyforma intenzitással sulykolt gondolatmenet nagyjából 1996-ra öltött alakot, s vált a jobboldalivá lett alakulat aktuálpolitikai eszköztárának szerves részévé. Interpretációjuk, túl azon, hogy - polgári forradalomnak tekintve '56-ot - mellőzi a forradalom szűk két hetének kommunista szereplőit (így magát Nagy Imrét is) és merőben baloldali törekvéseit, masszív folytonosságot teremt 1956 és mondjuk 1996 között, mondván, hogy a regnáló balliberális koalíciót valamiképp a kádári megtorlások ősbűne fűzi össze. Ez a kibékíthetetlen szembenállást sugalló
téveszme,
amely 2002-t követően a "két Magyarország" koncepcióban öltött új retorikai formát, mintegy garanciája annak, hogy októberi nemzeti ünnepünk botrányos jelenetek és megnyilatkozások színpadává alakuljon át.
Miután a Fidesz, illetve a jobboldal kizárólagos igényt formált 1956 - egyedül jelentőségteljesnek tekintett - utcai harcainak örökségére, s annak a baloldaltól elrekesztését 1998-at követően a kormánypolitika részévé tette, 1956 interpretációs erőtere újfajta harcok színhelyévé vált. Legyen elég ennek illusztrálására egyetlen esetet, Tóth Ilona bűnügyét, pontosabban annak utóéletét fölhozni. Az 1957-ben gyilkosság vádjával elítélt és kivégzett orvostanhallgató rehabilitációjára 1989-ben nem, majd azt követően sem került sor, lévén, hogy az ítélet a legsúlyosabb köztörvényes bűncselekmény elkövetésében találta bűnösnek a forradalmi elkötelezettségű leányt. Rehabilitációs ügyét azonban a POFOSZ nyomában mindinkább a magukévá tették a jobboldali pártok, s 2000-ben (Dávid Ibolya igazságügy-miniszter vezénylete alatt) elfogadták a 2000/CXXX. törvényt, amely az egykori tényállástól függetlenül lehetővé tette az ítélet megsemmisítését. A magát a tárgyaláson gyilkosnak valló fiatal nő körül valóságos kultusz alakult ki: az orvosegyetem előtt fölállított szobrát közjogi méltóságok és pártelnökök avatták fel, s személyéről álságos dokumentumfilm készült. Az ügyben szót emelő, s a tényekre hivatkozó kutatók (elsősorban az ekkortájt amúgy is szégyenpadon kucorgó 1956-os Intézet munkatársa, Eörsi László) személyét durva támadások találták meg, melyeknek megfogalmazói fényesen igazolva látták a baloldali pártok és értelmiségi holdudvaruk bűnös elfogultságát. (Itt kell szólnunk arról is, hogy a jobboldali kisajátító törekvések ellenhatásaként óvatosan megjelent az 1956-os események - tagadhatatlanul létezett - negatív és visszás mozzanataira koncentráló megközelítésmód, amely korántsem hízelgő szerepben tüntette fel '56 felkelő csoportjait.)
A 2002-es választások után - képzavarral élve - újra fellángoltak az el sem csitult harcok. A szolid újdonságot az jelentett, hogy a nemzeti közép kormányát meghirdető Medgyessy Péter több esetben is
megpróbált kitörni
abból a szégyenkalodából, amelybe pártját a jobboldaliak és '56-os segédcsapataik beleültették, ám mint miniszterelnökségének annyi más kezdeményezése, ez is felemás eredménnyel járt. Ellátogatott a Terror Házába, több-kevesebb sikerrel megpróbálta lekenyerezni az '56-os szervezeteket (illetve az '56-os Konföderáció megalapításával igazodásra késztetni őket), s létrehozta a Nagy Imre Érdemrendet. 2002-ben ugyan még nem volt hajlandó bocsánatot kérni az 1956-ot követő megtorlásokért (s ez érthető is volt, hiszen '56-ban mindössze 14 évet számlált), ám 2004-ben mégis megkövette az áldozatokat. Politikájának kortárs elemzői újszerű elemeket véltek fölfedezni abban is, ahogy - Szili Katalinnal vállvetve - 1956-ot úgymond egy plurális politikai spektrum önkifejezési kísérleteként próbálta valamiféle termékeny egységbe fogni.
Az MSZP kísérleteivel párhuzamosan a Fidesz mindegyre forszírozta az '56-os forradalmi retorikát (jelentős devalválódást előidézve ezzel), melynek főszereplői ekkor már szinte kizárólagosan a - polgári forradalom képébe beleillőnek sejdített - "pesti srácok" voltak. A Fidesz jobbszéli útitársai pedig leginkább azzal tették emlékezetessé e pár év október 23-áit, hogy hol egykori halálraítélteket abcúgoltak a 301-es parcellában (vagy nevezték őket szóban és írásban rendőrspicliknek), hol pedig - mint az idén Bozóki András esetében - 1956 után született kormánypolitikusokba próbálták meg beléfojtani a szót.
Időközben olyan garnitúra került az MSZP és a kormány élére, amely még áttételesen sem hozható összefüggésbe a megtorlásokkal (a másodfokú após-unokavő viszonylatot most tekintsük irrelevánsnak), s amely új módon közelít 1956 ünnepléséhez. "Legyen október 23-a az ősz március 15-éje!" - mondta 2004-ben az MSZP elnöke, Hiller István, aki Gyurcsány miniszterelnökkel közösen jegyzett újságcikkében a fiatalok októberéről beszélt. Utóbb a miniszterelnök "per Imre" megszólítással fordult a mártír miniszterelnökhöz, vállalva ezzel a baloldali kötődés közösségét, s egyúttal profán módon jelezve 1956 történelmi közkincs voltát. S bár e megközelítés mind ez idáig nem enyhítette október 23. pártpolitikai rendezőelvű megosztottságát, jól érzékelhető szerepzavarba taszította a jobboldali megszólalókat.
Jövőre lesz az 1956-os események 50. évfordulója. A kormány kétmilliárd forintot különített el az ünnepségek költségeire, s a Felvonulási téren felépül az i-ypszilon csoport tervezte monumentális emlékmű is. A tervek szerint közös ünneplés is lesz, bár ebben sokan kételkednek. Bő másfél évtizeddel azután ugyanis, hogy október 23-át hivatalosan is ünnepeljük, 1956 emlékét egyszerre jellemzik a leghevesebb indulatok, s az új nemzedékek mindent átható közönye. Talán ha egymás mellé állíttatna 1956 valamennyi követelése és eszméje, okafogyottá válhatna a harag, és érdeklődésbe fordulhatna a közöny. Ha figyelmet kapna például a munkástanácsok bázisdemokrácia-elképzelése, amelynek fölújítását ma értelemszerűen senki sem szorgalmazza, s ha tisztába kerülnénk a megannyi ambivalens, széthúzó, túlhaladott és felemelő mozzanattal, meglehet, jobban értékelnénk mindazt, ami végül reánk maradt '56 közös örökségeként, s amit oktalanság megosztottan ünnepelni: a nemzeti függetlenséget és a demokráciát.
Szakolczai Attila történész, az 1956-os Intézet munkatársa szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc valóban a nemzeti egység ritka kegyelmi állapotát jelentette Magyarország számára. Különösen, ami a közös célt, a függetlenség kivívását, a szovjet megszállás fölszámolásának vágyát illette - a remélt győzelem után kialakítandó új rendről viszont igencsak megoszlottak a vélemények. 1989-ben is bebizonyosodott, hogy 1956-nak mint szovjetellenes függetlenségi harcnak az emléke több évtized múltán is képes megidézni a nemzeti egységet. Annak ellenére így volt, hogy időközben megannyi '56-os célkitűzés elvesztette a realitását, s hogy a nyolcvanas évek végén megindult gazdasági (és részben társadalmi) átalakulás iránya korántsem vágott egybe a hangsúlyozottan szocialisztikus, a szocializmus reformációs kísérleteként is értelmezhető 1956-os eszményekkel. (Akkortájt még Mindszenty is a magántulajdon korlátozásáról beszélt.) Hogy mára mégis problematikus ünnepként élik meg legtöbben október huszonharmadikát, azt Szakolczai Attila több okkal magyarázza. Elsősorban azzal, hogy a rendszerváltozást megelőzően hosszú évtizedeken át sulykolták az emberek fejébe az '56-os rémségek, az utcákon lincselő fasiszta csőcselék eltúlzott, felnagyított vagy hazug képét. A Kádár-korszak történelemtankönyveiből származó emlékek pedig zsigerileg tovább élnek a társadalomban annak ellenére is, hogy a rendszerváltozást követően már mindenki hozzáférhet az '56-os eseményekre vonatkozó valós ismeretekhez. A mai középgeneráció többsége nem tudja átadni gyermekeinek az ismereteit a forradalomról, mert zömmel csak azt tudja, hogy amit neki tanítottak, ma már nem érvényes. Sokak fejében káoszként kavarog 1956 forradalmi és ellenforradalmi interpretációja. Másrészt merőben elidegenítőleg hatnak a politika interpretációs mesterkedései. Persze a politika mindenkor kardként forgatta '56-ot. Így tett Kádár, s így tett a demokratikus ellenzék is. Ám 1990, s különösen 1994 után rendkívül fölerősödtek az 1956 pártpolitikai kisajátítására irányuló törekvések. A jobboldal gyakran polgári forradalomként interpretálja 1956-ot, ami nem hozható szinkronba a fennmaradt követelések többségével, a munkástanácsok működésével stb. Az olyasféle vádakat sem lehet racionálisan értelmezni, mint hogy az SZDSZ-t és az MSZP-t a forradalmat követő megtorlások logikája fűzné össze. Miközben a baloldal, ha óvatosan is, de jól érzékelhetően elsősorban Nagy Imre köré rendezi interpretációját, addig a másik tábor a "pesti srác" kvintesszenciájával dolgozik, hogy annak arctalanságával elfedje a kínos tényt: '56 barikádhősei jórészt munkások voltak, s közülük nem egy kommunista is (a legismertebb Angyal István). Ugyancsak probléma, hogy a rendszerváltás hamis illúziókkal kecsegtette az '56-os tevékenységükért meghurcolt felkelőket, akik 1989 után kárpótlást reméltek tönkretett életükért. Mindenki többet várt, mint amennyit végül kapott, s így a gombamód szaporodó '56-os szervezetek hamar az állandó elégedetlenség és a vég nélküli belharcok tűzfészkeivé váltak. Ráadásul a valós '56-os szervezetek mellett megjelentek olyan radikális jobboldali csoportosulások, amelyek az 1956-ra hivatkozásból próbálnak maguknak politikai tőkét kovácsolni. Ezek a sokáig a nemzeti egységet szimbolizáló '56-ra hivatkozva törekszenek kirekesztésre. A mögéjük sorakozó botrányötvenhatosok számláját terhelik azok a csak megvetésre méltó akciók (mondjuk Mécs Imre 2002-es kifütyülése a 301-es parcellánál), amelyek évek óta rendre besározzák nemzeti ünnepünket.
